Két fél közül elkerülhetetlen, hogy az egyik jobban vonzódjon a másikhoz, jobban szeresse őt, önfeláldozóbb legyen, hovatovább az is elképzelhető, ami az egyiknek az igazi, az a másiknak csak egy futó kaland, rosszabb esetben játék, amit kénye kedvére feltesz a polcra, miután ráunt.

Van egy olyan érzésem, hogy Marc Webb is így gondolkodhat, legalábbis az, hogy első nagyfilmje pontosan ezt a témát dolgozza fel, azért elég beszédes, még úgyis, hogy nem saját ötletéből forgatta a filmet. Igazából mondhatnám, hogy a szenvelgősebb férfiak fogják élvezni, hiszen a főhős Tom, de a nemek felcserélésével könnyedén belerázódhat bárki, hogy milyen amikor csak ő jár a fejedben, amikor nem tudsz mihez kezdni, amikor úgy érzed nincs tovább és haszontalan vagy, amikor már egy hete bámulod a plafont, és egyik nap olyan mint a másik.

Értem már honnét volt ez a sok érzelem az új Pókban, Webb egész egyszerűen fenomenálisan ért ehhez, a folyamatok, és az egymás iránti kapcsolatok láttatásához, hogy érzelmi téren bevonja az embert valami olyasmibe ami akár lehet unalmas is, hisz ez két ember magánügye, nekik fontos, nekik számít. Egy rossz rendezés azt eredményezi, hogy az is marad, itt viszont kinyílik az egész, és a végére azt szeretnénk bárcsak 1000 napot kapnánk Summerből.

Mindehhez persze nagyon sokat tesz hozzá az elmesélés formája, a képi megvalósítások forradalmi újításai, a csodálatos színészi játék, és a szívbemarkoló zenei aláfestés. Alapvetően már az is nagyszerű elgondolás, hogy ebből az 500 napból úgy kapunk szemelvényeket, hogy ide oda ugrálunk az időben, és ha figyelünk rájöhetünk a közöttük függő szoros kapcsolatra, utalásokra, hatásokra. Ugyanannak a mondatnak milyen értelme van ha az első tíz napban mondjuk ki, és milyen ha a négyszázadikon. Ezt fűszerezi a kellemesen szarkasztikus narráció, a fekete fehér dokumentarista bevágások, vagy az osztott képernyős megoldás, amikor bal oldalt Tom reményei jelennek meg a randival kapcsolatban, míg jobb oldalt a fagyos valóság.

Joseph Gordon-Levitt tökéletesen adja a munkájába belefásult, egykor reményteljes építészmérnököt, aki mióta gyerekkorában félreértelmezte a Diploma Előtt-et úgy véli addig nem lesz boldog, míg az igazit meg nem találja. Nagyszerűen kiegészíti őt az igazit alakító Zooey Deschanel, aki ugyan már sokadjára alakít furcsa lányt, de még mindig veszettül jól áll neki, mivel nem az a halálos szépség, de gondolkozásmódja, életfelfogása bőven kárpótol minket e terén. Ráadásul a két színész nem először játszik közös filmben, 2001-ben az Őrült-ben is már volt köztük vibrálás, sőt az életben is nagyon jó barátok. Mellettük igazán üdítő jelenség a Tom húgát alakító Chloe Grace Moretz, aki legtöbbeknek a Ha/Ver Hitgirljeként lesz ismerős, és bizonyos téren tizenkét évesen jobban átlátja a helyzetet, mint felnőtt bátyja.

Az amit ebben a filmben kapsz létezik, megfogható, és sajnos megélhető. Ráadásul gondosan kikerüli a szirup, giccs és egyéb csapdákat. Úgyhogy mindezek miatt én azt mondom, az 500 nap nyár az utóbbi idők legjobb romantikus vígjátéka, még úgyis, hogy valójában egyáltalán nem is az.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!