Egy lépést előre, kettőt hátra. De hát ilyen az, ha táncba visznek.

SPOILERES évadkritika

Nem szeretek hétről hétre, epizódról epizódra sorozatot nézni. Nehogy már minden héten csak egyetlen óra jusson bármiből is, aztán meg hét napig baszhat az ideg a cliffhangerek miatt. A Maffiózók volt az utolsó, amit így néztem, de akkor még egyrészt nem volt más lehetőségem, másrészt pedig Tony Soprano és baráti köre nem az izgalmakra épített elsősorban. Most is volt egy naiv kis ábrándom, hogy én majd kivárom a 10. rész végét, aztán belecsapok a lecsóba, és egy – max. két – nap alatt ledarálom az évadot. Aztán sorra tiltogattam le az ismerősöket, illetve egyéb Game of Thrones oldalakat, mindhiába. Az első héten tudtam, hogy kedvenc vörös boszim valójában rút öregasszony, a második héten pedig, hogy Havas Jani barátunk feltámadt a poraiból.

Oké, ez utóbbit sejtettük mindannyian, de még azt is előre tudnom kell, hogy pontosan mikor történik meg? Kibírtam volna, Isten a tanúm, kibírtam volna, de így nem volt értelme. Úgyhogy beálltam szépen a sorba. Hogy ezt milyen jól tettem, az akkor vált végképp egyértelművé, amikor vicces kedvű kollégák kiírták az iroda egyik ajtajára, hogy Hold the Door, az idevonatkozó karakter fotójával természetesen. Jelenleg talán nincs ennél népszerűbb sorozat, ami ennyire jelen lenne az emberek mindennapjaiban, ami egészen elképesztő, ha belegondolsz, manapság milyen magas a színvonal, és milyen hihetetlenül széles a választék. És végül is megvolt az a szépsége is annak, hogy hétről hétre néztem az Alt Shift X youtube csatorna hihetetlenül informatív és érdekes Explained-videóit.

De miért érdekes ez?

Mert eleinte azt hittem, a heti bontás miatt vagyok kritikusabb, szkeptikusabb az egyes epizódokkal, szépen lassan azonban be kellett látnom, hogy sajnos nem velem van a baj. Úgy látszik, Martin papa válsága a harmadik könyvet követően (nincs para, még csak 16 éve tart) nagyon komolyan rányomta a bélyegét a sorozatra is. Mert amíg Martin regényeinek cselekménye túlburjánzott, az egyes szálak túl szövevényessé, sőt unalmassá, nem egyszer kifejezetten érdektelenné váltak, addig a tévés változat készítői baltával hasítják előre a cselekményt, hogy az pörgősebb legyen, a korábbi kifinomultságnak pedig végképp búcsút mondhatunk, ahogy az apró, de fontos nüanszoknak is. Talán még mindig ez a jobb verzió, ahhoz képest, mint ami a könyvekkel történt (nem készülnek, de ha készül, az se jó). Itt meg rohanni kell, mint az állat, de nemcsak ez a baj, hanem egyszerűen nem jut idő 10 részben sem a fontosabb dolgokra, lényegtelen részeken viszont rendesen elidőzünk.

Ott van például rögtön a nagy fájdalmam, a Háromszemű Holló hanyagolása. Branék évadokon át meneteltek hozzá. Ez volt a nagy cél. Sőt, a készítők lecserélték a negyedik évad végén látható színészt Max von Sydowr-a, aki azért nem kis név, nem kis tehetség. Ezek után joggal várna valamit az ember ettől a karaktertől. Ehhez képest mit látunk? Hogy a fához kötve flashelnek mindenfélét, aztán egyszer csak a Mások kinyírják.

És ennyi.

Ezért mi értelme volt Max von Sydow-t szerződtetni?

Ki egyáltalán ez a karakter?

Hogy került oda?

Mi történt vele, mik a céljai?

Az égvilágon semmit sem tudunk meg róla, pedig elvileg a sztori szempontjából fontos. És ha kommentelni akarsz, hogy nézzek utána a könyvekben, meg a neten, akkor ne tedd, teljesen felesleges. Utána fogok ugyanis nézni, mert érdekel a téma, de dramaturgia szempontjából ez akkor is minimum problémás, mert a sorozatnak önmagában is meg kellene állnia a lábán.

Helyette mit láthatunk?

Például Samwell Tarly családi vacsiját.

Komolyan, van egy olyan rész, ahol 15 percet szántak olyasmi bemutatására, amit már eddig is tudtunk, ti. Sam apja egy igazi rohadék. Hát köszönjük szépen, kedves készítők! A Háromszemű hollóra, a mágikus képességekkel rendelkező Targaryen fattyú faemberre, aki amúgy kurva fontosnak tűnik, egy egészen kicsit kíváncsibb lettem volna. Most az egy teljesen más kérdés, hogy Samwell Tarlyt meg a félfogyatékos barátnőjét ki nem állhatom, minden szempontból idegesítőek, irritálóak, és az sem érdekel, ha valaha majd egyszer lesz valami komoly szerepük. Akárhányszor feltűnik a színen ez a dagadt fej, úgy megy percről percre egyre feljebb és feljebb a vérnyomásom. Most már az sem érdekel, ha a végén kiderül, hogy egyedül Sam tudja legyőzni a Másokat és a sárkányokat egyszerre, sőt ő maga kerül a Vastrónra. Ha ennyire fontos karakter a történet szempontjából, akkor is felesleges már évadok óta szenvedni vele. Amúgy ez a Trónok harca egyik legnagyobb hiányossága, hogy vannak benne szálak, amelyek egyszerűen nem elég érdekesek, szemmel láthatóan mégis fontosak lesznek majd annyira, hogy kibírjuk őket.

Azt azonban nem gondoltam volna, hogy ennyire kőostoba, gagyi, hiteltelen módon tesznek pontot Arya Braavosi bérgyilkosképzésének végére. Most az hagyján, hogy eme szál játékidejének egyik felét az teszi ki, hogy Arya színházban nézi a korábbi évadok cselekményét, a másik felét pedig, hogy Lelenc csaj szarrá veri őt. Bár ezzel szintén akad némi probléma, hiszen a színház motivációnak túl kevés (emiatt megy vissza Westerosra), időhúzásnak viszont bőőőőven túl sok, a verés meg egy idő után finoman fogalmazva is unalmassá, repetitívvé válik. És még mindig nem ez a legnagyobb baj. Történik ugyanis, hogy Arya otthagyja a bérgyilkosképző szektát, és tudja, hogy vadászni fognak rá. Erre mit tesz?

Biztos nem kezd el gondtalanul, boldogan, vidáman és feltűnően sétálgatni a nyílt utcán, ugye?

Ugye, nem?

Hát de.

Jogosan gondolhatnánk, hogy ez biztos valami csapda a részéről, nem? Elvégre egy okos kiscsajról van szó, aki már látott egyet s mást. De nem. A Lelenc (angolosok kedvéért „the Waif”) jól hasba szurkálja. Cliffhangernek mindez nagyon gyenge, hiszen annyira rutinos öreg rókák vagyunk már, hogy pontosan tudjuk, Arya ebbe aztán nem hal bele, hiába fordul ki a bele. Viszont azt sem gondoltuk volna, hogy másnap már parkourozni fog a Terminátor-üzemmódba kapcsolt Lelenc kiscsajjal. Furcsa, de régen előfordultak a Trónok harcában ilyesmik, hogy motivációk, meg karakterépítés. Lelenclány miért utálja Aryát? Miért akarja, hogy szenvedjen, miért akarja ilyen szenvedélyesen megölni? Nem tudjuk, és már nem is fogjuk megtudni. Na de miután Arya két epizód között valahonnan megszerezte az X-Menből ismert Rozsomák öngyógyító képességét, illetve kedvére kifutkározta magát Bravoos városában, megöli a gonosz Lelencet. Két évadon keresztül csak azt láttuk, hogy a Lelenc ezerszer, még abszolút fegyvertelenül is elveri Aryát, hogy egyszerűen mindenben jobb, mint ő, erre most a készítők azt várják tőlünk, hogy fenntartások nélkül, kvázi bemondásra higgyük el zokszó nélkül, hogy Arya sebesülten legyőzi? Tudom, hogy ezt a gyertyás vágást alapvetően stílusosnak szánták, de inkább visszafelé sült el.

Ráadásul Arya belépett Daenerys meg Havas Jani mellé a halhatatlanok klubjába, immár érte sem lehet izgulni egy cseppet sem, hiszen úgysem lesz semmi baja. No, ennyit Martin merész koncepciójáról. Ebben a sorozatban régen számított, ha valakit többször hasba szúrnak. Komoly következményekkel kellett számolnia egy-egy karakternek, ha hülyeségeket csinált. Most ez mehet a levesbe. Az Arctalan ember meg örül a fejének, hogy az egyik tanítványa kinyírta a másikat a képzés után, majd lelépett. Ekkora baromságot már rég láttam, és sosem hittem volna, hogy ilyen mélységekbe süllyed a Trónok harca. Az egyetlen jó dolog ebben a szálban az, hogy vége lett. Nemcsak unalmas volt, de karakteridegen, logikátlan, és végső soron a sorozat egész szellemiségét hazudtolta meg egyetlen gagyi, átlátszó, felesleges cliffhanger kedvéért. Utólag mondjuk vicces, hogy mennyi fanteória született a 7. rész után, amelyek körülbelül mind jobbak, érdekesebbek, csavarosabbak bizonyultak, mint az, amit végül láthattunk.

Kis öröm az ürömben, hogy az évadfináléban Arya vett egy finom revansot a Vörös Nászért, amely már régóta kijárt a Starkoknak, meg persze nekünk is.

Mostanra végre-valahára mindenki meglakolt, aki valamilyen módon vétkes volt ebben az undorító, ocsmány merényletsorozatban, amely majdhogynem példa nélkül álló a tévétörténelemben. Az értelmi szerző, Tywin Lannister ugye még a negyedik évadban életét vesztette, a vendéglátó Walder Frey torkát Arya vágta el (szigorúan az után, hogy pitébe sütötte, majd feltálalta neki két kedvenc fiát), az áruló Roose Boltont pedig még az évad elején nyírta ki a saját kedves fattyacskája.

Ami megint csak kényelmetlen kérdésekhez vezet.

Roose Bolton egy érdekes karakter volt, a sorozat egyik főgonosza, aki kegyetlen, okos, és bármire képes a pénzért/hatalomért. Erre a halála konkrétan úgy néz ki, hogy Ramsay mester odalép hozzá, leböki (egészen pontosan hasba szúrja, és Aryával ellentétben ő valamiért azonnal belehal). Szóval tényleg ennyire könnyű, ennyire egyszerű őt meggyilkolni? Korábban még a segghülye Joffrey-hoz is komoly összeesküvést kellett szőni, hogy megdögöljön végre. De még Bolton feleségének, aki egy érdektelen huszadik statiszta, még neki is ezerszer érdekesebb, emlékezetesebb halál jutott, mint magának Roose Boltonnak. Könyörgöm, ő volt az egyik leggyűlöltebb karakter, személyesen ő gyilkolta meg Robb Starkot! Ez egyszerűen méltatlan hozzá és a készítőkhöz, és sajnos az a baj, hogy ebben az évadban nem ez az első és utolsó ilyen eset.

Itt van például Balon Greyjoy, Theon apukája, aki amúgy mellékesen az Öt Király Háborújának nyertese volt valamilyen szinten (ti. csak ő nem halt meg). Át akar menni egy függőhídon, mire megáll előtte egy alak, hogy „Én vagyok az öcséd, akiről eddig egy kurva szó sem esett, és most megöllek”. És ledobja a hídról a jó királyt. Ennyire kőegyszerű, fantáziátlan megoldásokat láthatunk.

Hasonló példa még Dorne hercegének megölése. Csak tudjuk le minél hamarabb, nem érdekel minket a téma, haladjunk. Ezek az események pedig így hiába nagy horderejűek, hiába fontosak, hiába pörög a cselekmény, egyszerűen minden hiába, ha ezek ennyire elsikkadnak. Ráadásul mindez az első két részben történik, amiket én egyszerre néztem meg, úgyhogy a sok királyhalál egymás után sokk helyett számomra már inkább Monty Python-szerű abszurdba hajlott.

De pont ugyanilyen snasszul oldották meg Benjen Stark visszatérését, akit 5 évad  óta keresnek, vagy ami még nagyobb horderejű: Jon feltámadását. Szerencsétlen rajongók már 2011 óta találgatnak, kombinálnak, hogyan fog a mi drága Janink feltámadni. Erre kb úgy néz ki a dolog, hogy Davos bemegy a Vörös boszihoz, és lényegét tekintve a következő párbeszéd játszódik le:

– Te figyeljél már. Tudsz mindenféle varázslatot.

– Hát ja.

– Nem tudnád izé… feltámasztani a Lord Commandert?

– Hát nem hiszem.

– Azé’ próbáld má’ meg.

– Na jó.

Aztán mondd pár varázsigét, levágja Jani böngyör haját, kicsit lemossa a hullát, lényegében nem tesz sokkal többet, mint bármelyik átlag temetkezési vállalkozó. Majd kimennek a szobából, és voilá, megvan a második rész cliffhangere. Jani szaporán lélegezni kezd. Nem mintha sok mindent kezdtek volna vele ezzel ténnyel, hogy meghalt. Egyik részben a Vadak állítólag még istenként tisztelik, pár résszel később viszont már csak vonakodva állnak mellé a csatában. Havas Jon szálával az a legnagyobb problémám, hogy minek kellett őt meggyilkolni, ha az ég egy adta világon semmit sem változik tőle a karakter? Oké, az egyik részben egy kicsit még el van keseredve. Az évad végére viszont szerencsére neki is jutott némi öröm, amikor egész Észak királyává választják a lordok. Szegény Jani a barlangos huncutkodás óta nem lehetett ennyire boldog.

Hogy a korábbi sziporkázó dialógusoktól és monológoktól búcsút vehetünk, azt már az ötödik évad óta borítékolhattuk, ez nem meglepetés, de most egyértelműen bebizonyosodott, hogy Benioffék jobban tudnak adaptálni/feljavítani valamit, mintha nekik maguknak kell megalkotniuk a történetet. Éppen ezért ad okot némi aggodalomra, hogy már csak egy 7, illetve 6 részes évadot terveznek. Amikor először olvastam erről, még örültem neki, hogy nem akarják feleslegesen elhúzni, hanem abból a kevésből, ami maradt, igyekeznek a lehető legtöbbet kihozni, de félek tőle, hogy egy kicsit már ők is unják (mert Martin tutira), és hasonlóan ötlettelen, tucatmegoldásokat fogunk kapni, mint ebben az évadban sok helyen.

Na de az a bizonyos 9. rész.

Te atyaúristen!

Oké, a sztori szempontjából kiszámítható, megint akkor jön a felmentő sereg, mikor már minden elveszett. Csak a Trónok harcában harmadjára veszik elő ezt a klisét.

Viszont a megvalósítás, az páratlan.

Nemcsak a tévétörténelem, hanem a filmtörténelem valaha volt legjobb középkori csatajelenetét láthatjuk. Már a felvezetés parádés, ahogy a szadista Ramsay nyilakat lövöldöz a legkisebb Stark fiúra. (Ebbe a jelenetbe mondjuk pont sokan belekötöttek, hogy miért nem cikcakkban futott, hát nem tudom, talán a sokk, meg halálfélelem közepette nem jutott eszébe, Jon meg nem tudta 200 méterről instruálni, mert az kicsit életszerűtlen lett volna.) Aztán Jon esztelen bátorsága megható valahol, még akkor is, ha tudjuk, hogy mekkora baromságot csinál, és neki szintén tudnia kellene, hiszen Sansa figyelmeztette őt, de mégis elragadják az érzelmei, miközben Ramsay hideg fejjel manipulálja, és csapdába szorítja. A zene, a vágások, az érzelmek mind nagyon rendben vannak. Aztán Jonra ráront egy egész hadsereg, ő pedig kivonja a kardját, látszik a szemében a beletörődés, és harcra készen várja a felé rohamozó lovasokat.

Sárkányok, Mások ide, boszorkányok, démonok oda, eddig ez volt a Trónok harca leginkább fantasys pillanata.

Lenyűgöző snitt, talán pont azért, mert nincs benne semmi trükk, élesben felvették, ahogy Kit Harrington felé rohannak a lovak. És akkor a csata még el sem kezdődött.

Szóval miért mondom azt, hogy ez a filmtörténelem legjobb csatája?

Mert nem CGI-hadseregek harcolnak törpe meg tünde viccekkel egymás ellen, hanem reccsen a csont, spriccel a vér, egy mocskos, undorító káosz forgatagában találjuk magunkat, amibe tökéletesen beránt minket a rendező, nem utolsósorban egy csodálatos, vágás nélküli jelenettel. A káosz ellenére nem rángatózik a kamera, az egész tökéletesen követhető marad, nem csak egymás után sorjázó, gyors vágásokban láthatjuk a vérengzést, mint annak idején az akkor amúgy forradalminak számító A rettenthetetlenben, vagy később a köpönyege (vagy skót szoknyája alól kibújó) Gladiátorban. Közben pedig pluszban azért mégiscsak ott van a tudat, hogy óriások nem léteznek, nem öklelnek fel lovakat a csatatéren, az HBO sem fizet ki azért ennyi statisztát, tehát valójában rengeteg számítógépes effektet láthatunk, de ezek olyan szépen belesimulnak a jelenetbe, hogy fel sem tűnnek, és végképp nem rombolják le egy pillanatra sem az összképet, vagy a realitás érzetét. Most az, hogy a hangeffektek mennyire királyak, meg a zene milyen isteni, meg mennyire dinamikus a vágás, meg hogy minden kiszámíthatósága ellenére mégis mennyire hatásos ez a jelenetsor, az már igazából csak hab a tortán.

Szó szerint megirigyelhetik a blockbusterek készítői ezt a csatát, és ez most nemcsak valamilyen kritikusi szófordulat, hanem valóban szégyenbe hozza, lealázza bármilyen téren a mai hollywoodi gigafilmeket.

Ha pedig már a CGI-nál járunk, maradjunk még szintén a kilencedik résznél, ahol először láthatjuk akcióban a három felnőtt sárkányt. Erre vártunk már az első évad óta, és igazán megérte a várakozást. Baromi jól sikerültek maguk a trükkök, de közben az epikus zenének hála, nagyon felemelő, majdhogynem katartikus élmény nézni, ahogy a tökéletesen animált szörnyetegek repülnek és pusztítanak.

Valami ilyesmi kellett volna az előző évadban is Dany első repülésénél, de akkor nem jött össze. A sárkányos akciójelenet rövid ugyan, de minden igényt maximálisan kielégít. Nem mellesleg pedig valószínűleg a következő évadra és Westerosra gyúrnak egy igazi, gigászi sárkányostromra Királyvárnál. Elmondható, hogy a kilencedik résszel, ezzel a két csatával a Trónok harca megugrotta nemcsak saját magát, de a saját formátumát, és új mérföldkövet tett le az asztalra, amire igazán büszkék lehetnek a készítők, mi pedig maradéktalanul elégedettek.

A Trónok harcának szintet kellett lépnie, és csak dicsérni tudom a kilencedik epizód csatáit, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a szintlépés feltétlenül a jó irányba történt.

A korábbi sokkhatásokat nem nagyon lehetett már továbbfokozni, elvégre itt szúrtak már hasba terhes kismamát, valaki meg elevenen égette el a saját lányát. Szóval a brutalitás fokozása helyett nagyon durván felturbózták a látványvilágot, meg az akciójeleneteket, valóban forradalmi az, amit láthatunk, pedig egy tévésorozatnak ez aztán végképp nem lenne a feladata.

Manapság a tudatos fogyasztó, vagy nevezzük szebben: műkedvelő, épp azért részesíti előnyben a sorozatokat az elsősorban tiniknek készülő, gyakran igen buta, ámde kétségtelenül látványos blockbusterekkel szemben, mert az igényesebb szériák ezeknél jóval többet tudnak nyújtani intellektuálisan, érzelmileg, karakterábrázolás, illetve dialógusok terén, továbbá nem szükséges a jól bevált sablonokat követniük. Magyarán, egy igényes alternatívát jelentenek a szórakozni vágyó felnőtt közönség részére.

Erre pont a legnépszerűbb, legintelligensebb kultsorozat válik helyenként bután megírt, ám szemet gyönyörködtető blockbusterré?

Viszont, ha úgy nézzük, hogy eddig láthattuk az első négy évadban a kibontakozóban lévő, éppen ezért kiszámíthatatlan felvezetést, most a második négy évadban pedig a nézők számára is kikristályosodott történet levezetése következik, akkor persze, hogy nem számíthatunk már olyan meglepetésekre, mint korábban. És ha a brutalitást meg a nyomasztó faktort már nem akarják tovább növelni az elviselhetetlenségig, és ha belátják, hogy olyan jó dialógusokat sem tudnak írni, mint Martin, akkor az egyetlen út tényleg a látványosságok felé vezet, mint nézőcsalogató-nézőmarasztaló eszköz. És ebben kétségtelenül jelesre vizsgázik a sorozat.

A nézők többsége pedig szintén elégedettnek tűnik;, a 9. rész azóta is 10 csillagon áll az Imdb-n, ami azért nem akármi, még a Trónok harcától sem.

De hogy maradt még szufla az alkotókban, arra a legjobb példa az ötödik epizód, az a bizonyos Hodoros rész. Eleve érdekes dolgok kezdtek kibontakozni, az Erdő gyermekei jóféle fantasy karaktereknek tűntek, majd ide is kaptunk egy kiváló, félelmetes, feszült és veszett jól felépített akciójelenetet, ahol nagyon sok veszteség érte hőseinket, de akkora légkalapács-erejű ütésre mégsem számíthattunk, mint amit a készítők mértek a lelkünkre Hodor halálával, nevének jelentésével és eredetével. És nem pusztán csak a sokkhatásra építkeztek, mint egy Vörös Nász esetében, ez annál sokkal összetettebb érzelmeket váltott ki, sőt új perspektívába helyezte a sorozatot.

Az a fajta pillanat, olyan erős reveláció, amely után csak ülsz magadban csendben, megdöbbenten, és tátott szájjal bámulod a stáblistát. Nagyon mélyen megrázó, sőt megrendítő. És amikor felocsúdsz a döbbenetből, akkor meg azon jár az eszed, hogy ez a félkegyelmű ember feláldozta az egész életét, nemcsak a halálával, hanem azzal is, hogy előtte egész életében szolgálta őket, és talán igazán sosem tudta, még csak azt sem, hogy miért.

Számomra hasonlóan erős jelenetnek bizonyult a negyedik rész eleje, amelyben 6 év után a két Stark testvér végre találkozik. Jon és Sansa között soha nem volt különösebben mély kapcsolat vagy valódi szeretet, de talán éppen ezért annyira megható, ahogy annyi szenvedés után megölelik egymást. Bevallom, ezen még egy kicsit el is pityeredtem, olyan szinten gyönyörű jelenet még a maga egyszerűségében is.

Királyvár nem volt sem túl izgalmas, sem különösebb érdekes helyszín egészen az évadzáróig. Végig várunk Cersei nagy tárgyalására, hallhatjuk, ahogy leoltják (a Töviskirálynő iszonyat jó ebben), meg ahogy a Hegyzombi embereket végez ki, megtudjuk, hogy Margaery-nek helyén van az esze, Tommen pedig még butább és gyengébb, mint valaha képzeltük. Meg az a primitív beetetés („igaz a pletyka? igazabb mint gondoltuk!”). Ugyan már! Ötvenhét rész után ne nézzetek már ennyire hülyének! Jó, persze, Jonathan Pryce remek, Lena Headey szintén mindig kiváló.

Aztán a sok közepesen szórakoztató, a cselekményt előre nemigen gördítő eseménysor után az évadzáró megint csak hatalmasat üt. Egyrészt azért, mert NAGY dolgok történnek benne, másrészt mert filmként kiválóan működik, hála Ramin Djawadi zseniális zenei aláfestésének, és Miguel Sapochnik elsőrangú rendezésének. Ez a csávó kincset ér, ő rendezte a kilencedik epizód csatáit, az ötödik évadbeli Rideghonos zombitámadást, illetve a Banshee első évadának zárását is anno. Eddig még csak egy mozifilmje készült, a Végrehajtó, de remélhetőleg a Russo fivérekhez hasonlóan neki is megnyílik majd az út felfelé, mert iszonyat tehetséges ember, ez az évadzáró első 18 percének minden egyes pillanatán gyönyörűen átütött. Rengeteg apró pillanat, folyamatosan fokozódó feszültség, majd újabb tömegmészárlás, váratlan öngyilkosság, és közben pedig úton az irdatlan veszedelem, mindez egy csodálatosan feszült zenés montázsban. Látszik, hogy ennek a fickónak mindig van egy saját egyéni koncepciója, víziója, amelyet az esetek többségében fantasztikusan sikerül véghezvinnie.

Daenerys szála hasonló egy kicsit, a történet elején ugyanis dothraki fogságban sínylődik, de igazából csak azt várjuk, hogy mikor szabadul már ki. Elsősorban ezért inkább a hogyan okozhatja a meglepetést. Bár úton van a két hősszerelmes, és egy sárkány is kószál a közelben (legtöbben utóbbira tették a voksukat, és nem alaptalanul). Végül Daenerys saját magának, illetve a varázslatos tűzálló képességének köszönhette a megmenekülését, melyben tulajdonképpen egyesítették a három eddigi nagyjelenetét; a sárkányok születését, a Makulátlanok megszerzését és a harmadik évadot lezáró, rabszolgás Mhysa-éljenzést. Ez valószínűleg a zeneszerző számára legalább nyilvánvaló volt, hiszen „véletlenül” pont ezt a három témát kombinálta egybe erre a jelenetre.

No de nem panaszkodom, hiszen három évadnyi nélkülözés után végre újra láthattuk Emilia Clarke szépséges cickóit, hiába nyilatkozta, hogy ő aztán sohase többet: valószínűleg kénytelen volt elismerni a csecsek dramaturgiai szükségszerűségét. Hála mind a hét istennek, meg a Fény Urának természetesen, mielőtt engem is megégetnének. Ezt leszámítva az erotikából mintha kicsit visszavettek volna erre a szezonra, vagy lehet, már nekem nem tűnik fel annyira.

Daenerys mellett pedig tanácsot ad Tyrion, akinek jutott természetesen pár jó duma, meg egy sárkányelszabadítás, de ebben az évadban nagyon háttérbe szorult a sorozat legjobb karaktere. Egészen pontosan két olyan jelenet van, amely semmi másról nem szól, csak arról, hogy Tyrion beszélgetni próbál a gyönyörű Missandei-jel és Szürke Féreggel, de nem sikerül a dolog. Valójában azonban mintha az íróknak nem sikerülne normális dialógokat írni hármójuknak, ettől pedig kicsit kínos lesz az egész szitu. A második ilyen jelenet talán egy csöppet kevésbé, hála Nathalie Emmanuel bájos kacajának, no meg hogy pont akkor kezdődik el az ostrom.

Mindenesetre ebből az évadból egyelőre úgy tűnik, hogy Tyrion útja, drámája valójában a negyedik évadnál lezárult, és most már gyakorlatilag csak egy Jorah Mormont lehet a gyönyörűséges sárkánykirálynő mellett. Azért remélem, ennél izgalmasabb dolgokat sikerül még kihozni az évadok során kettejük kapcsolatából, elvégre Daenerys még anno kapott egy jóslatot, hogy ne bízzon az oroszlánban. Meg amúgy nagyon a Greyjoyokban sem kéne, mert ugyan Yarával, meg Theonnal szimpatizálunk, de ha valamit megtudtunk a hat évad során, az az, hogy a Vas szülöttei alantas, áruló férgek. Nem véletlen az a jelmondatuk, hogy „Nem vetünk”. Mindenesetre a négyes párbeszéd elég jól sikerült, meg legalább azzal is halad a szekér.

Ha pedig már az erős női karaktereknél tartunk, nem lehet szó nélkül elmenni mindenki új kedvence, Lyanna Mormont mellett sem, aki csak egy tízéves kislány, de tökösebb, mint bárki az egész sagában. Valóban bájos, vicces, közben meg abszurd és egyedi karakter (és ugyan csak egy pillanatra látjuk, de a Medve-sziget nagyon szép), de azért ha elfogadtok tőlem egy tanácsot, ne nagyon kedveljétek meg, teljesen biztos vagyok benne, hogy szép, szomorú halála lesz előbb-utóbb.

És ha már a tökösségről van szó, Sansa még mindig nem túl okos, de már kezd számítgatni, meg kegyetlenkedni. Ramsay mestert például mosolyogva tépeti cafatokra a fattyú saját kutyáival. Ned Stark azt hiszem, nem lenne büszke az ő szépséges kis hölgyére, mégis tökéletesen érthető, hogyan-milyen megpróbáltatások árán jutott el Sansa a naiv, butácska, ártatlan kislány szerepéből egy lassan már Cersei magasságú – vagy éppen mélységű – némberré.

Szintén vérfagyasztó nézni azt a bestiális örömöt a jobb sorsra érdemes Stark lány, Arya arcán, amilyen élvezettel végzi ki Lord Frey-t. Oké, kielégítő, meg szó se róla, mi is örülünk neki, de attól még durva.

Arya egykori útitársa, a Véreb szintén felbukkant, és meglepően sok játékidőt kapott, aminek egyelőre ebben az évadban nemigen lett meg a gyümölcse, így az már a jövő zenéje marad, hogy ennek volt-e valójában értelme, vagy csak az időt húzták a kilencedik részig. Visszatérése számomra nem okozott különösebb meglepetést, hiszen filmes-sorozatos alapszabály, hogy akit nem látunk biztosan meghalni, az nem biztos, hogy meghalt. Maga a karakter egyébként remek, és őszintén remélem, hogy ki tudnak még hozni belőle valamit a készítők.

Jamie-nek sincs túl sok dolga ebben az évadban, leolt pár embert, vérontás nélkül elfoglal egy várat, jópofizik kolléganőjével és barátjával Brienne-el, és kb ennyi. Utolsó jelenetében viszont az a tekintet, amellyel szerelmét és ikerhúgát illeti, na az felejthetetlen, többet mond minden szónál.

Másik drága jó barátunktól és személyes példaképemtől, Ramsay mestertől pedig – ahogy már említettem – sajnos végképp el kellett búcsúznunk. II. Joffrey halála grandiózus, megérdemelt és kielégítő volt, Iwan Rheon pedig minden egyes pillantásával, minden egyes gesztusával fantasztikusan és jól látható élvezettel alakította ezt a sokszor legyőzhetetlennek tűnő rohadékot, aki talán a legjobb gonosztevő a tévé történelmében (pedig Jockey Ewingot azért nehéz felülmúlni). Szóval Iwan, Ramsay, hiányozni fogtok!

Legalább ennyire kedvelem a Vörös Papnő karakterét, Carice Van Houten őszexiségének pazar alakításában, aki ezúttal egy jóval kevésbé határozott, teátrális, inkább egy visszahúzódóbb, érzékenyebb oldalát mutatja nekünk ebben az évadban.

Ettől függetlenül ő is megérdemelné már egy ideje a méltó büntetését.

És bármennyire megkapó Liam Cunningham csodálatos játéka a kiborult Davosként („She was good, she was kind, and you've killed her"), bármennyire hatásosan, szívet-lelket fájdítóan kéri Havas Janit, hogy végezze ki ezt a fanatikus, elmebeteg szukát, a jelenet mégis teljes logikátlanságba fullad. Mellisandre felajánlja Jonnak a szolgálatait, a segítségét az életéért cserébe.

Én megértem ebben a helyzetben azt is, ha megöli, elvégre mégis csak egy Stark. Meg azt is megértem, ha életben hagyja, mert szüksége van rá. Erre mit csinál? Száműzi! Hogy meg se büntesse igazán, meg hogy a segítségére se legyen. És miért? Mert a készítőknek viszont valószínűleg szükségük lesz még rá, hátha nem véletlenül mutatták meg az első rész végén, hogy milyen csúf öregasszony ő valójában.

És végre fény derült Jon Snow származásának rejtélyére! Ami annyira már nem rejtély, tekintve, hogy 20 év alatt már bőven kitalálták a könyvrajongók. Viszont szerencsés, hogy nem spilázták túl ezt a jelenetet, meg nem csavartak rajta feleslegesen, hogy csak azért is más legyen, hanem Martin eredeti (jó régi) koncepcióját valósították meg. Kérdés, hogy ez majd milyen hatással lesz a későbbi eseményekre, és hogy a mi drága Janink ezt mégis mikor, milyen körülmények között fogja megtudni.

Na de akkor összegezzük ezt az évadot!

Ez az eddigi legellentmondásosabb, legegyenetlenebb évad, fájdalmasan kínos írói mélypontokkal és elképesztő, sosem látott érzelmi, látvány- és rendezésbeli magasságokkal. Valószínűleg pörgősebb volt, mint a korábbiak, és egészen biztosan látványosabb, mint eddig bármi a tévében, viszont a történetvezetés hiányosságai felett azért nehéz szemet hunynunk. Még jól is elsülhetett volna, hogy elfogytak a könyvek, voltaképpen Martin átadta az alapokat, és végre nem kell egy másik médium más szabályaihoz alkalmazkodniuk a készítőknek. Felszabadultak, mint a Rabszolga-öböl.

Csinálhatják annyira sorozatszerűen, amennyire csak akarják, nem köti őket béklyóba immáron semmi és senki. Előnyükre fordíthatták volna, hogy most már senki sem tudja előre, mi fog történni. Sajnos nem így történt, sőt az a paradox helyzet állt elő, hogy habár pontosan senki sem tudja előre, mi fog történni, mégsem ér senkit sem igazi meglepetés. Az első négy évadban éppen az volt a pláne, hogy úgy éreztük, itt aztán bármi megtörténhet, hisz egyáltalán nem láttuk, merre halad a történet. Most, hat év elteltével azonban ez szépen kirajzolódott. Mondjuk a készítők részéről ez még mindig sokkal jobb megoldás, mint ha felesleges, kierőszakolt csavarokat (mint Braavosban) nyomorítanának bele a történetbe. Akkor már inkább fejezzék be így, tisztességesen, az eredeti koncepciónak megfelelően, még ha kevesebb meglepetéssel és sokkolással teszik is mindezt.

No meg kétségtelenül nagyon ideje volt már, hogy ne folyton csak a „gecik” nyerjenek, hanem néha a „jók” is.

Szerencsével legalábbis. A végtelenül nihilista ötödik évad után, ahol gyakorlatilag mindenki elbukott, kellett ez, szükség volt egy kis nézősimogatásra a sok gyomros, rugdosás, kínzás és seggbekuki után, amit ránk mértek az eddigi öt évad során. Pláne, hogy tudjuk, milyen kemény dolgok várnak egyre fogyatkozó hőseinkre. Mindenképpen izgalmas lesz a következő két évad, és nagyon remélem, hogy a készítők mindent beleadnak majd, hogy megkoronázzák ezt az egyébként kiváló sorozatot.

Folytatnád az olvasást, Trónok harca témában?

Trónok harca - első évad

Trónok harca - második évad

Trónok harca - harmadik évad

Trónok harca - negyedik évad

Trónok harca - ötödik évad

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook-oldalunkat!