"- Hogy érzed magad amióta utoljára láttuk egymást?

- Amióta TE láttál ENGEM, vagy amióta ÉN TÉGED?

- A saját szemeddel láttál?

- Megbízható szemmel..."

Gondterhelt férfi áll a szélcsendben, a domb ormán. Haja bár csapzott, mégis nemesi származásra utal. Szemében a kétkedés lángja, szívében az ősi törvény szavai. Tudja jól, ő itt már nem tehet semmit. Szolgái és tanácsadói csendben nézik, fiai halkan pusmognak. Majd egy mély lélegzetet vesz, és élve pallosjogával, lesújt szótlan áldozatára, akinek feje tovagurul a fűben. Ned Stark, Deres ura megtette, amit évszázadok óta megkövetel a hagyomány. Kivégzett egy szökevényt. Pallosát elteszi, majd int embereinek, hogy minél előbb induljanak haza, hiszen... Közeleg a Tél.

Valahogy így kezdődik George R. R. Martin grandiózus eposza, a Tűz és Jég Dalának első kötete. Legalábbis az HBO által feldolgozott verzió. Előre is elnézést kérnék ugyanis mai napig nem olvastam a könyveket, csupán belekukkantottam, úgyhogy ez most egy olyan ember ismertetője lesz, aki nem ismeri Martin eredetijét, s minthogy a rajongók szuperlatívuszokban regéltek a sorozatról, így érdekes lehet milyennek is találta ezt az egészet egy olyan ember, aki nem ismeri a regényeket.

No de ne szaladjunk ennyire előre. Mit lehet tudni Martinról? Hogy felettébb sikeres, élő író, úgy tartják őt számon, mint aki megreformálta a Tolkien által lefektetett fantasyt. A Tűz és Jég Dalát hét kötetesre tervezi, s ebből csupán az első könyv a Trónok Harca, melyet 1996-ban írt meg miután elege lett a hollywoodi felfogásból - ahol olyasmiken dolgozott mint az Alkonyzóna. Jelenleg az ötödik kötetnél tart, vagyis meglehetősen kényelmes tempóban ír, de minthogy még csak 64 éves vélhetően be tudja fejezni az életművet.

A könyveket a kritika és az olvasók is elsöprő sikerrel fogadták - jellemző, hogy nálunk igazán csak az ismerte Martint a HBO-s hírverésig, aki alapvetően is olvasott fantasyt, de ez gyakorlatilag A Gyűrűk Ura esetében is elmondható - és természetesen filmet akartak belőle csinálni. Martin ettől mereven elzárkózott, ugyanis regényei megfilmesíthetetlenek. Induljunk ki abból, hogy Tolkien Gyűrűk Urája 1200 oldal. És ez hat könyv, + függelékek három vagy egy kötetben, attól függ ki melyiket olvassa. Na most, Martin egy könyve ilyen hosszú, plusz mínusz pár száz oldal. Ha az eddig megjelent könyveket filmre akarnák vinni, akkor az 5*12 óra. Belátható hogy a dologból valami hasonló torzszülött keletkezhetne, mint amivé David Lynch tette a Dűnét.

Teltek, múltak az évek és csak rágták Martin fülét, hogy adja el a jogokat, ám ő 2007-ig hallani sem akart róla. Ekkor a HBO sorozat ötletével állt elő, és ígértet tettek, hogy legalább olyan alázattal közelítenek a műhöz, mint Jackson tette A Gyűrűk Uránál. Erre végre az öreg mester rábólintott, a végtermék, pedig 2011. április 18-án startolt és tíz héten keresztül kényeztette azokat akik A Király Visszatér óta vártak egy értelmes, nem gyermeki fantasy filmre. Illetve majdnem. Ugyanis, aki - hozzám hasonlóan - arra vár, hogy nagy csatákat, és vérre menő izgalmat kap, az egyelőre várhat tovább. Nem tudom, hogy Martin alapvetően ilyen párbeszédközpontúra vette-e a regényeket, de a sorozat 90%-a másból sem áll, minthogy két ember beszélget. Ezek a társalgások ugyan vitriolosak, szellemesek, de helyenként azért szeretné az ember, hogy történjen is valami.

Ismétlem nem tudom, hogy eleve ilyen-e a regény, vagy csupán a HBO-nak volt kevés a pénze - annyira kevés azért nem volt, mert a látvány korrekt, de annyira sok sem mint amit Jackson kapott, mert néhol nagyon látszik, hogy "csak egy sorozat" -, de ha az előbbi a helyzet, akkor is ki kellett volna domborítani azt a kevés akciót ami van. Na most a fennmaradó 10%-ban két dolog történik. Kettő helyett három, vagy több ember beszélget, és ha már kifogytak minden érvből, következik az akció. Azért vagyok ilyen gonosz, mert ugyan pár pofozkodás történik, de a tíz rész alatt mást sem tesznek mint sejtetik, hogy itt lesz egy nagy csata, aztán ez végül egy hirtelen huszárvágással egyelőre(?) elmarad. Majd amikor mégis sor kerül egy összecsapásra, a szereplőt akinek a szemszögéből követjük az eseményeket, fejbe vágják, és átalussza az egészet, mire felébred már vége az égzengésnek.

Ez azért nem szép, különösen, hogy a cím is valami ilyesmit sugall. Ritkán mondom ezt de az eredeti cím ezúttal beszédesebb. A Game of Thrones, vagyis Trónok Játéka. Mert ami itt zajlik az tényleg nem harc, hanem álnokság, számítás, áspiskodás, intrika. Itt senki nem az akinek mutatja magát, mindenkinek van valami mögöttes célja. Ebből a szempontból is felettébb hasonlít az eposz a Dűnére. Ott is Házak acsarkodtak a hatalomért, ott is több volt a méregkeverés mint az ökölharc, de amit ott sajnálatos módon narrációval és a gondolatok kimondásával akartak bemutatni, azt itt beépítették a párbeszédek közé. Mindenre beszélgetések hosszú során jövünk rá, amelyek ugyan nem rágnak a szánkba semmit, de mégis néhol tipikusan az az érzésem volt, hogy miért is beszélik ezt meg, hiszen mindketten tudnak róla.

Másik - már sokkal nagyobb - gond, hogy még a regények nélkül is látszik micsoda komplex világot épített fel Martin. Ez pedig abból a szempontból "gond", hogy amikor leültem nézni az első két részben azt sem tudtam ki kivel van. Mondom, semmi gond, be kell induljon a sorozat, le kell tenni az alapokat. Na most az a nagy baj, hogy a beindulás egészen a hatodik-hetedik részig várat magára, ami egy tíz részből álló sorozatnál bizony elég nagy hátrány.

Adva vagyon egy kontinens (Westeros), amelyen Hét Királyság lakozik. Ezek egy szövetségbe tömörültek, és a régi dinasztiát (Targaryen) elűzték keletre túl a Keskeny-tengeren, ahol csak vad lovas nomád népek, meg afféle muszlim kereskedők laknak. A Hét Királyságot közös megegyezéssel azóta Robert Baratheon irányítja, aki Ned Stark segítségével és Jamie Lannister hathatós közreműködésével került a trónusra. Ők körülbelül annyira szeretik egymást mint a középkori Britanniában a York és Lancester házak. Mivel Ned nem olyan férfiú, aki uralkodásra vágyik ezért Robert neki adja az Észak Őrzője címet, és eleinte még a húgát is feleségül akarja venni, hogy szorosabbra fűzzék a két ház kapcsolatát. A házasság azonban a lány halála miatt nem jön létre, így a Lannister házból választ feleséget. Segítőnek pedig minthogy Ned ettől is elzárkózik, egy újabb házból (Arryn) szólítja magához Ned feleségnek a testvérének a férjét. Világos?

A Starkok képviselik a tipikus északi embert. Konokak, öntörvényűek, vaskos páncélban, és szőrmékben járnak. Ned Stark a Tully házból származó Catelynt vette nőül, akitől öt gyermeke született. Robb a legidősebb fiú, a tízéves Bran, és a legkisebb fiú Rickon. Nagyobbik lánya a tipikus elkényeztetett csitri Sansa, kisebbik, a harciasabb Arya. Ezenkívül - merthogy Nednek is van némi vaj a fején - van még egy fattyú fia, aki Robbal nagyjából egyidős, ő Jon, akit mindenki csak Havasnak hív. Valamint van még egy "fogadott" fia is, Theon, aki valójában túsz, mert a bukott, lázadó Greyjoy ház fejének a fia.

Na most közülük egyedül a legkisebb fiú, Rickon nem központi figura. Mindenki más az. Mindenkivel történik valami, mindenkinek van valami szerepe, mindenkinek van egy öt-hat perce kibontakozni az adott részben. Ezt Martin úgy oldotta meg, hogy a regényét nem fejezetekre osztotta, hanem nézőpont karakterekre E/3-ban elmesélve. Az adott részen keresztül csak azt látjuk amit a karakter is, mást nem. Amíg egy kupacban van a család addig még ez úgy ahogy rendben is lenne, de amikor hatan hétfelé válnak és a történet ide oda ugrál, akkor bizony elég könnyen el lehet veszni.

A történet valójában akkor kezdődik, amikor Robert ellátogat Deresbe és felkéri Nedet, hogy legyen a segítője, mert az előző meghalt. S olyan fontos dolgokat kell megoldania mint a lovagi torna megszervezése és hasonlók. Ez persze egy olyan kérés, amit nem lehet csak úgy elutasítani. Bár az cseppet furcsa, hogy mindkét lányát magával viszi, miközben egyik fiát sem. Sőt Havas Jon megkezdi "önkéntes" száműzetését a FAL-nál. Ugyanis a "Közeleg a Tél" a Starkok jelmondata, amit az első részben csak hússzor mondanak el, és több jelentése is van. Leginkább hogy... közeleg a tél. Merthogy a világon egy-egy évszak évekig, évtizedekig is eltart, s a mostani nyár a vége felé tart.

Legészakabbra a FAL-nál mindig tél van. Ez egy északot lezáró grandiózus erődítményrendszer, ami elviekben védi a civilizált területeket az északi hordáktól és mitikus lényektől. A gyakorlatban azonban ide kerülnek a nem kívánatos személyek, mint a rablók, gyilkosok, árulók és a fattyúk. Jönnek a ide önként is, "felölteni a feketét" sőt mi több szüzességet fogadni, csakhogy naphosszat őrizhessék Westerost valamitől, ami nem is biztos hogy létezik. Ugyan kapunk egy mézesmadzagot ezzel a szállal kapcsolatban is, de ez sem bontakozik ki jobban, legalábbis egyelőre.

Szerencsére azért a HBO mindent megtett hogy mankókat kapjunk, ez látszik az egyes területek fényképezésén, szűrésén, az öltözékek különféleségén, a színészek kiválasztásán. A Lannisterek például egytől egyig szőkék, ráadásul szeretik a fényes páncélokat, a világos ruhákat. A Targaryenek pedig hosszú, fehér hajúak, és szerencsére csak ketten vannak. Az idősebb, a valódi trónörökös Viserys egy igazi velejéig rohadt mocsok, valamint kapitális idióta, hugicája, a sorozat talán legbájosabb hölgyeménye Daenerys - Emilia Clark -, aki ha lehet mondani a legelképesztőbb jellemfejlődésen megy keresztül a tíz rész alatt.

Ötletes az epizódok nyitánya is, amely nekem elsőre valamiért nem tetszett, de három-négy rész után már el sem tudtam volna képzelni mást. Egy animált térképen kalandozunk, ahol mindig azokat a helyeket mutatják be, amelyek szerepelni fognak. Ez leginkább négy területre korlátozódik: Királyvár (King's Landing), Deres (Winterfell), a FAL, és Vaes Dothrak, a nomádok hazája, ahol Viserys próbál sereget toborozni úgy, hogy kishúgát hozzáadja a brutális Khal Drogohoz, (Khal, nem Kán, de egyhülyeség). Pár rész erejéig betekinthetünk a Sasfészekbe is, valamint egy-egy epizódig látható Pentos - a szabad város - és az Ikrek is. Ez a módszer elég hamar helyrerakja, hogy mi merre található a királyságban, a picike kis makettek, a fogaskerekek segítségével szemünk láttára felépülő városok igencsak tetszetősek.

Általában három dolgot említenek Martinnal kapcsolatban. Az egyik, hogy nála egyetlen karakter sem kizárólag fekete vagy fehér. A másik, hogy még a legutolsó mellékszereplő is egyéniséggel rendelkezik. Ez utóbbit sikerült maximálisan visszaadni, van akiről csak három mondatot szólnak, de már ezzel is kilép a papírmasé szereplők sorából. Azt viszont erősen kétlem, hogy valaki a Lannistereket tartsa jóknak, mert a sorozatban egyértelműen ők a métely. S minthogy a Starkokkal vagyunk túlnyomórészt, ők többen is vannak, könnyebb választani közülük kedvencet, fel se merül, hogy ők ne az igazságért harcolnának. Martin harmadik ismérve, hogy senkit nem kímél. Senki nincs biztonságban, aki egy perce még élt, a következőben a szemünk láttára halálozik el.

Ez elvezet a sorozat egyik nagy problémájához, mégpedig, hogy annyi a szereplő, hogy egész egyszerűen nincs kivel azonosulni, mert mire megkedvelnénk valakit, máris váltunk a következő szereplőre, és vissza. Ez magával vonja, hogy nincs egyetlen főszereplőnk se, akiről biztosan állíthatnánk, hogy életben marad. Halálnemekben márpedig nem lesz hiány. Úgy tűnik a HBO azzal pótolta az akciók hiányát, hogy az a kevés ami van az hihetetlenül brutális. Premier plánban látunk elvérzéseket, csonkolásokat, szóval nyoma sincs a sorozatban a Tolkien-i idealizáltságnak, inkább hasonlít az egész valami szikár történelmi regényre, semmint fantasyre. Ezt az érzést tovább erősíti az a tény, hogy a sorozatban sem idegen lényekkel, sem varázslatokkal nem fogunk találkozni.

Semmi bajom az emberközpontú fantasykkel, de még egyszer mondom, aki Tolkien képzelet gazdag fantáziájára számít, az ebben is csalódni fog. Martin szerint a varázslat olyan mint a fűszer, csak keveset szabad használni belőle. A HBO ennek bizonyára örült, mert kevés CGI-re kellett költeni, mi viszont ennek kevésbé örülhetünk. Szintén felemás a sorozat dramaturgiája. Elméletben szeret játszani a nézővel. Beeteti hogy kap valami választ, és helyette két újabb kérdés bukkan fel a semmiből, az epizódok gyakran cliffhangerrel záródnak, de mégis a következő rész általában egy legyintéssel túllendül ezeken.

Végezetül itt van nekünk Sean Bean akivel reklámozták az egészet. Én csacska azt hittem ő lesz majd a főszereplő, aki most megmutatja, amire tíz éve nem volt lehetősége, s közben ő játssza Ned Starkot, akinek egyre kevesebb szerep jut. Ez annál is sajnálatosabb, hogy ő a legismertebb arc az összes szereplő közül. Mindenki más - noha senki nem teljesít rosszul - sorozatszínész, vagy olyan, akinek ez az első szerepe. Utólag egyértelműen az a véleményem, hogy Bean csak azért kellett, mert ő játszotta Boromirt. Hiszen ráültetik a Vastrónra, amit a királyok kardjaiból sárkányláng olvasztott eggyé - sugallván valamit. Ócska marketingfogás. A plakátokon szépen dolgoztak rajta a grafikusok, mert a képernyőn bizony meglátszik rajta ez a tíz év, és ahogy Robert mondja neki: "Dagadt vagy". Szegény Bean ennél többet érdemelt volna.

Illetve van ám még egy szereplőnk, aki valamennyire járatos a fantasyben, ő pedig nem más, mint a Tyrion Lannistert alakító Peter Dinklage, aki már egyszer Narniázott egyet, s igen, ha valaki emlékszik rá, ő egy törpe. Azonban itt csupán egy hagyományos "törpe" azaz testi fogyatékossággal élő ember, aki azonban a legcoolabb arc az egész történetben. Ha az ő részei nem lettek volna, a Trónok Harca sokkal kevesebbet érne. Kellett bele ez a szerencsétlen, végletekig megkeseredett, a cinizmusba és hedonizmusba menekülő, s mégis mélyen empatikus figura, aki minden kalamajkából megtalálja a kiutat.

És ha már itt tartunk, megemlékeznék a legunalmasabb karakterről, aki nem más mint Havas Jon - Kit Harrington -, aki szerintem még könyvben is egy Frodó utánzat lehet a fürtös hajával, a naiv felfogásával, és azzal, hogy ő is megkapja a maga Samuját, akit szintén Samnak hívnak. Jézusmária! Az ő részei a FAL-on egy merő unalom. Azt még megértem, hogy oda kellett mennie, de hogy miért mutatják a hétköznapjait, fel nem foghatom. - Történt valami érdekes? - Ma Sem. - Akkor...csináld meg a vacsorát Jon.

Borzasztó. És bizony, Daeneryst leszámítva a női karakterek sem sikerültek valami fényesre, Sansa sikhülye, a királyné ostoba, Ned felesége pedig egy valóságos hárpia, meg is értem, hogy szegény Ned mégis Királyvárat választotta. Sokkal kevesebb szerepet kellett volna nekik adni, teljesen funkciótlan előtérbe hozásuk, szerepüket bármelyik, kevésbé idegesítő karakter is átvehette volna. Catelynnek ráadásul még a nővérét is megismerjük, aki hárpia a köbön - egyben a megboldogult segítő özvegye - és egész idő alatt szoptatja a fiát, aki már tíz is elmúlt!

A brutalitás mellett az HBO ugyanis valamiért úgy gondolta mindenképpen elérik a 18-as karikát, és ez azt eredményezte, hogy minden egyes részben láthatunk egy közösülést/üzekedést/fajtalankodást, tessék kiválasztani a megfelelőt. Ráadásul valami érthetetlen okból, itt mindenki csak a kutyapózt ismeri. Ez a vad barbároknál még elmegy, de civilizáltabb királyságokban azért néha lehetne más is. Ezzel és az explicit modernizált nyelvezet használatával nem igazán értek egyet, nem érettebbé teszi a Trónok Harcát, csak közönségesebbé.

Összegezvén annyi a meglátásom, hogy a Trónok Harca egy igen felemásra sikeredett alkotás. A sorozat közepéig be sem indul a cselekmény, azt sem lehet tudni, ki kicsoda, és amikor végre valami derengeni kezd, akkor meg vége az évadnak. Az évadot jól fogadták, és idén áprilisban jön a második etap, vagyis ha úgy fogjuk fel, hogy mindez csupán az alapozás, annak egész jó. Amiért a dagályos beszélgetések, unszimpatikus női karakterek, a helyenként indokolatlan szex, a varázslatos lények és a mágia teljes hiánya ellenére mégis megtekintésre ajánlom a sorozatot, az kérem nem más, mint hogy A Gyűrűk Ura után végre készült egy vállalható fantasy, amiben nem gyerekek, meg tinédzserek pöcsölnek kardokkal, meg íjakkal, hogy majd ők mentik itt meg jól a világot.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!