Mit vársz egy filmtől? Hogy meghökkentsen? Elvarázsoljon? Valami szokatlant adjon? Én minden esetben egyetlen dolgot várok el, hogy bevonjon, hogy beszippantson, hogy érdekeltté tegyen, abban hogy én ezt akarjam nézni. Hogy ne úgy gondoljak arra a kilencven-százhúsz percre, hogy jól van, mindegy mi ez, csak kapcsolódjunk ki, hanem, hogy azt az időt tartalmasan tölthessem el. Ne adj isten, megváltoztassa a gondolkodásmódom, akár az egész életem. Az utóbbi idők filmjeinél folyamatos problémának találom, hogy téttelenül mindenféle baromsággal töltik ki az értékes időt. Messziről bűzlik, hogy nem akarnak ezek elmesélni, átadni semmit, csak könnyű pénzt keresni, amiből elvannak egy ideig.

Kételkedő embernek tartom magam, vagyis létezhet olyan univerzum, hogy ezek a filmek jók, én vagyok a kákán is csomót kereső, megkeseredett kritikus, aki már semmit nem tud élvezni, mert megcsömörlött a futószalagon elé lapátolt kulturális moslék zabálásától. De amikor mindezt már elhinném, mindig jön egy kiemelkedő alkotás, ami megerősít abban, hogy igazam van, nem mindennap lehet igazgyöngyöt fogni. Ki kell azt böjtölni. Jelen esetben Park Chan Wook legújabb filmjét nézem a Puskin moziban, peregnek a rendkívül szépen fényképezett film első pillanatai. Semmit nem tudok róla, aztán az ötödik percnél valami olyasmit teszek, amit már nagyon régen nem. Előre dőlök a székemben, és aztán úgy is maradok a stáblistáig. Park Chan Wook filmje az ötödik percben elérte amit annyi film hiába próbált az idén, felkeltette az érdeklődésemet.

Nehéz helyzetben vagyok, mert úgy kell írjak egy zseniális filmről, hogy még véletlenül se áruljak el semmit. Hidd el, már ezzel is többet írtam a filmről, mert máris jár az agyad, miért nem írhatok róla, miért nem mondom el dióhéjban a történetét. Mert akkor már nem úgy ülsz be rá. Ez az a film, aminél hinned kell kedvenc kritikusaidnak, - jó esetben nekem -, és ki kell csengetned a kasszánál a pénzt, aztán majd gyere vissza és beszélgessünk róla. Mert úgy robbanni fog benned a mondanivaló, a történet, a hangulat, a színészek játéka, a szereplők, karakterek minősége. A lírai zene, a színek, a tónusok, a letisztult környezet. És egy orientalista, nyugati embernek egzotikus, és misztikus világ, amely valójában romlott, és mocskos, és mindez csupán a felszín, mert ami ez alatt van, még annál is szörnyűbb, és gyűlöletesebb, és ugyanakkor ambivalens módon mégis művészien szép.

Szegény Park Chan Wook, rossz lehet neki, hogy mai napig az Oldboy rendezőjeként tartják számon, pedig jó pár érdekes filmet készített azóta is, amik azonban inkább az Ázsia fanoknak születtek, semmint a nyugati embernek. Én magam is mindössze a Cyborg vagyok, amúgy minden oké abszurd romantikus filmet láttam tőle, úgyhogy ideje volt már, hogy ismét valami nagyot dobjon. Úgy érzem ez A szobalánnyal mindenképpen sikerült. Persze ezt is mindenki az Oldboyhoz fogja mérni, amit igazságtalannak érzek, de hát aki elsőre nagyot dob, hordoznia kell ezt a terhet. Sőt, a film nézés eközben helyenként magam is arra gondoltam a kedves rendező úr se tudja elfelejteni nagy sikerét, ami 13 év távlatból már inkább átokként nehezedik rá, és önkéntelenül is azt próbálja túlszárnyalni, átlőni. Ha ez megnyugtat, majdnem sikerült Park, majdnem sikerült.

Így nyílik ki egy unalmas kosztümös film merev, szögmérővel tervezett sablonja, és amikor azt hinnéd nincs tovább újabb és újabb rétegek kerülnek le, hogy teljesen más megvilágításba helyezze a szereplőket, a történetet, és az egész filmet. Ez a Park egy beteg állat lehet, de én így szeretem. Filmje eszméletlen nagy kihívás elé állította szereplőit, különösen a két nőt, az úrhölgyet alakító Kim Min hee-t, és a szobalányt játszó Kim Tae-ri-t, akinek ez volt élete első filmszerepe. Ehhez képest mindketten úgy játsszák végig ezt a két és fél órát, hogy arra szavak nincsenek. Minél többet, és többet akartam látni ezt a két nőt, ahogy helyére kerül a kirakós minden egyes eleme, ahogy újabb és újabb perspektívából látjuk ugyanazokat a jeleneteket, hogy ezáltal a néző tovább, és tovább merüljön ebben a fantasztikusan egyedi világban.

A két férfi itt inkább csak statisztál, és nem is kapnak olyan hangsúlyt, sőt, karaktereikről sem tudunk meg annyit mint a két nőről, rájuk inkább a történet előrelendítése miatt volt szükség. Ha Jung-wo-t és Jo Jin-woong-ot legutóbb az egészen elképesztő A bérgyilkosság című filmben láthatta a közönség, ami minden szempontból férfiközpontúbb volt. Tény és való, hogy gyomor meg az a fajta eltorzult világlátás kell A szobalány teljes élvezetéhez, ami bennem már sajnos visszafordíthatatlanul kialakult. De ha maga a történet felháborít, akkor még mindig ott vannak a gyönyörű képek, és a csodálatos zene. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Park Chan Wook következő filmjénél már az lesz feltüntetve, hogy az Oldboy, ÉS A szobalány rendezőjétől. Na, most pedig húzás befele a moziba!

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!