Kezdjük rendhagyó módon, egy kérdéssel. Mi az emberiség egyik legősibb, kedvelt időtöltése? Na, ne… Semmi pajzánkodás, kérem! Igaz, a blog időnként 18+-os, de nem olyan tartalomra szakosodott. Tessék jobban erőltetni a szürke agytekervényeket. Tilos a címre visszatérni, pláne Google fordítóval, az cseréptörésnek számít! Segítek egy kicsit. Korántsem veszélytelen a dolog, sőt. Dehogy… A korabeli mellett a mai extrém sportok eltörpülnek. Azok igazából nem is ősiek, már pedig ide most az kell. Sámuel, Vértesszőllősről, legfeljebb a kőszáli kecske után mászott sziklára, hogy a hasát megtömhesse. A maga jószántából eszébe sem jutott volna megtenni. Igen, ott? Persze! Mi más! A saját soraink ritkítása! Ezúttal nem a nagyüzemi formája, - népszerű nevén a háborúzás – kerül terítékre, hanem az úrias változata. Persze, hogy a párbajozásról beszélek. Vitte volna el időben az ördög azt, aki kitalálta.

1860, Szentpétervár. Jakovlev, a nyugalmazott kapitány, akiről csak kevesen tudják, hogy kicsoda valójában, véres rendet vág a pisztolyforgatók sorában. Ugyanis tombol a párbaj őrület, ami az arisztokrácia férfinépének egyik fő elfoglaltsága a nők hajkurászása és az ivászat mellett. Nagy kockázattal jár, ám egyeseknek korántsem puszta úri passzió. Sokkal inkább pénzszerzési mód, bár ezt nem illik elismerni. A hivatásos párbajozó egyszerre keresett és megvetett személy. A kétes hírnevet szerzett Jakovlev fütyül a felső tízezer véleményére. A pénz ugyanis roppant fontos a számára, de korántsem azért, hogy az előkelőségek közé vegyüljön. Nemességet akar venni, viszont fölöttébb szokatlan céllal, amit gondosan titkol mások előtt. Ám miután valaki mégis rájön, életre-halálra menő játszma kezdődik a két fél között.

Kis kitekintő:

Ennek a bekezdésnek valódi köze nincs a mozihoz, ezért az időszűkében lévők nyugodtan ugorják át.

A párbaj tényleg meglehetősen régi szokása az emberiségnek, nem csupán a szavakkal játszottam a bevezető részben. Feltűnik már a Bibliában is, - pl.Dávid és Góliát esete – de a római regék között szintén megtaláljuk a Horatius és Curiatius testvérek tragikus összecsapásának leírását. Hazánkban a török hódoltság idején terjedt el nagymértékben, lévén, hogy nyílt csatamezőn nem állhattunk ki a siker reményében pogány sereg ellen. Viszont az egyéni számlák rendezésére kiválóan alkalmas volt, s miután vesztes a fején kívül a javai egy részét is a győztesre hagyta, fizetés kiegészítésként szolgált a végvári vitézek számára. Thury György volt a korszak nagy bajnoka, akit máig a világ egyik legnagyobb párbajhőseként ismernek. A kortársai szerint mintegy 600 küzdelmet élt túl, de 72 hitelesen is bizonyított a Török Birodalom legjobb kardforgatói ellen. Ez a szokás aztán annyira rajtunk ragadt, hogy a XIX. században még mindig úgy emlegetik a magyarokat, hogy sehol másutt nincs annyi lovagias elégtétel, mint mifelénk. Apropó, lovagiasság. A lovagokat képtelenség kihagyni a legrövidebb összefoglalóból is, elvégre ők kezdték szervezett formába szorítani a kezdetben meglehetősen durván vívott összecsapásokat. Nem lehettek másmilyenek, hiszen csak a győzelem számított, az "igazság" bizonyítása végett. Schopenhauer szerint a párbajozót a férfiúi hiúság, becsvágy és büszkeség ösztönzi. Nem csupán filozófusként, hanem emberismerőként is megállta a helyét az úr. A fair play szellemét a lovagok hozták be, aminek következménye idővel a Párbajkódex kialakulása lett. Az emberek többsége azonban sosem fogadta el a vitás ügyek intézésének ekképp történő formáját. Leginkább amiatt, hogy nemes eszmék ide vagy oda, sok párbajt meglehetősen triviális okból vívtak meg, ám tragikus következményekkel. Hogy Oroszföldön maradjunk, Puskin, a kiváló költő, a felesége becsületét védte, amikor egy francia kalandor kezétől elesett.  A világi és az egyházi hatóságok véleménye ingadozó volt.  A valenciai zsinat már 1473-ban fellépett ellene az élet védelmében. A magyar törvényhozás meglehetősen elkésve, 1878-ban próbál először tenni ellene, de véglegesen csak 1923-ban tiltják be.

Vissza a történet fonalához, vagyis a múltba. Az Orosz Birodalomban ekkortájt szóba sem jön a párbajozás szokásának betiltása. Épp ellenkezőleg, virágzik. A felbomlóban lévő feudalizmus és kialakuló gátlástalan kapitalizmus ideális talaj a „nemes vérontáshoz.” Mert az egymás lelövöldözése a nemesség előjoga. Csakis kutyabőrös családok tagjai küldhetik egymást büntetlenül a túlvilágra ezen a módon. Az arisztokrácia önmagába zárkózó, másokat lenéző világa mintha szándékosan keresné a pusztulását. A dekadencia megmutatása tetten érhető, de semmi moralizálásba nem mennek bele. A következtetés levonását a fogyasztóra hagyják, nagyon helyesen.  A film remekül visszaadja a talmi csillogást, ahol a látszat a fontos, - ami egyébként öl. Mert a pénz a valódi mozgatórúgó, nem a lovagiasság eszméje. „Fenn az ernyő, nincsen kas.” Viszont próbálja csak ezt kimondani valaki, rövid életű lesz. Néha annyi se kell, hogy fölöslegesen beszéljen. Olyasvalaki is megrendelheti a „félreállítását,” akivel egy társaságba jár. Elég hozzá, ha nem bírja visszaadni a kölcsönvett pénzt. Egy hivatásos párbajozó felbérelése olcsóbb megoldás, mint egy jelentősebb summa visszaszármaztatása.

Főhősünk, Jakovlev, - aki igazából más nevet szeretne viselni, - nagyon alkalmas a piszkos munka elvégzésére. Pjotr Fjodorov alakítja, aki az új orosz színésznemzedék egyik legfoglalkoztatottabb művésze. (Nálunk kevésbé ismert, de úgy hiszem, Fjodor Bondarcsuk rendező a Lakatlan sziget 1-2 és a Sztálingrád (2013) mozijait azért elég sokan látták. Azokban játszott.) Egyáltalán nem gáncstalan hős. Bizony bepiszkította magát, sokszor, alaposan. A korántsem megnyerő bemutatkozása után – hidegvérrel gyilkol – van dolga a forgatókönyvírónak, hogy mégis a néző kegyeibe jusson. Megoldja a problémát. Fjodorov külseje ezúttal tulajdonképpen hátrány. Valahogy rögtön sejteti, ez a fickó nem lehet velejéig romlott. A profi párbajozó alakja jól áll neki. Hidegvérűsége kiszámított, de valódi vakmerőséggel párosul. Mintha Doc Hollyday rándult volna át a Vadnyugatról Európába. A leírások szerint ő minden napot ajándéknak tekintett az életben, hiszen az előrehaladott TBC-je miatt bármikor meghalhatott. Így aztán mit sem félt az elkerülhetetlentől, ami a pisztolyforgatásban hatalmas előny volt. Nem idegeskedett. Jakovlev hasonlóan fatalista, de hogy miért, azt nem írom le, mert nem szeretném elrontani mások élvezetét. Maradjunk annyiban, hogy egy csipetnyi misztikus szál végigfut a történeten, de nem teszi hiteltelenné a mesét. A forgatókönyv lassacskán beavat minket a főhős előéletébe. Szerencsés a jelenetek adagolása, így a sűrű pisztolydurrogás nem válik öncélúvá, hanem fokozatosan kibomlik a konfliktus és Jakovlev valódi célja. Ezalatt fokozatosan lefoszlik róla a szenvtelenség álarca, hús-vér emberré lesz. Így már érdemes szurkolni neki.

Beklemisev gróf, a legfelsőbb körök bennfentese, a korabeli gavallér mintaképe. Befolyásos nagyúr, aki bár hiú, mint a páva, mégis a hölgyek kedvence. Mesterien forgatja a szót. A pisztolyt már nem annyira, de van neki elég bérence, hogy ne piszkítsa be a kezét. Ami a látszat ellenére könyékig véres. A nemes arisztokratába ugyanis egy csatornapatkány erkölcse szorult. Viszont a veszélyessége jóval nagyobb. Átgázol ő férfin és nőn egyaránt, ha valaki a céljait veszélyezteti. A szeretője a cári nagyhercegnő bizalmasa, így a befolyása óriási. Viszont a kor szokásjogát még ő sem boríthatja fel. A nemesség kötelez, ha nem is mindig a legjobb értelemben. A kihívás elől megfutni gyávaság volna, az „arc elvesztése” egyenlő a társadalmi öngyilkossággal. Tehát egy magafajta sosem kockáztatná. Vlagyimir Maskov tapasztalt művész. Sokarcú. Volt ő már Pugacsov egy kosztümös moziban, Kalasnyikovval a vállán jár-kelt az Ellenséges területben, sőt, egy igazi blockbuster, a Mission Impossible – Fantom protokoll ugyancsak rajta van a filmográfiáján. Régóta színészkedik, és időközben rendezőként is megmérette magát. Kiválóan hozza ezt a démoni figurát. Meggyőzően hazudik, mélyen elrejti a valódi énjét. Egyszerre gonosz és esendő. Pont ez teszi eredetibbé az eljátszott karaktert. Az, hogy nem csak egy üresfejű lókötő, vagy velejéig gonosz valaki, hanem maradt benne emberi vonás is, jót tesz a hihetőségnek. A bukása borítékolható, ám hogy hidegvérű cselszövőt végül az őszinte szerelme viszi a pusztulásba, mégis ad emberséget az alakjának. Maskov profin hozza a szükségeset. Mintha a Háború és béke Bolkonszkij hercege cseppent volna közénk. Csak éppen „átállt a sötét oldalra” – hogy egy manapság gyakori szófordulattal éljek. Az alakítása a film egyik erőssége.

Fontos szereplő még a Báró, (Martin Wuttke) aki „megbízásokat” hajtja fel a párbajhősnek. Kétarcú figura, minden gátlás kiszorult belőle. A korabeli német-orosz arisztokrata kapcsolatok méltatlan képviselője. Afféle kovász a tésztában, a feltűnése időről-időre meglódítja a cselekményt. Hiszen mindig hoz valamit – leginkább életveszélyt. A félvilági lét határán él a pénze ellenére, ami nem kifejezetten életbiztosítás. Az összegyűjtött rubeleket egyedi megoldású "trezorban" tartja. A szokás átvételét másoknak nem javaslom.

Minden kosztümös filmbe szükségeltetik néhány szép nő, - és női kebel. Miután a számos haláleset miatt amúgy sem lehetne a mozit korhatár nélküliként piacra dobni, a közönségnek adagolnak némi pikantériát is. De tényleg szűken mérik. A film elején rögtön szembeötlő, hogy egy amerikai filmstúdió és egy orosz bank adta az anyagiakat. Már pedig az ilyen szponzorok nem dobálják a pénzüket. A mozi alapjában a felnőtt közönséget célozza meg, de a legszigorúbb besorolás elkerülésére ügyeltek. A történetben Marfa Tucskova hercegnő „szállítja” a férfinépnek szánt perceket. (Nem, itt nincs ilyen képi illusztráció.)

A finom burokban élő arisztokrata ifjú hölgyet a kíméletlen valósággal szembesítik, miszerint a legmagasabb rang sem biztosíték a világ szennyének elkerülésére. Megformálója, Julia Hlinyina még kezdőnek számít, ennek ellenére hihetően adja elő az „ébredést.” „Az élet nem habos torta, elvtársak.”  Ezt az igazságot persze nem egy magyar filmből tudja meg Marfa hercegnő, - hiszen a mozit még ki sem találták, - de szegényke rájöhet a felső tízezer igaz természetére. Julia kisasszony vélhetően szép karriert fog majd befutni. Külsőben és színészi játékban egyaránt képes megfelelni egy komoly költségvetésű film színvonalának, ami jó ajánlólevél lehet a jövőre nézve. A rendező, Alekszej Mizgirjov, az előző munkáiban már jelezte, a rámenős képi világot kedveli. Ezúttal csak módjával élhette ki magát. (Azért hozzáteszem, ez nyilván egyéni érzékenység kérdése is. Azt merem állítani, öncélú durváskodásig nem jutott el.) Összességében stílusos darabot hozott össze, helyenként pazar külsőségekkel. Segítette ebben Makszim Oszadcsij, aki vezető operatőrként minőségi munkát tett az asztalra. Luxus és nyomor egyaránt meggyőzően lett fényképezve, a CG-s jelenetekre sem lehet különösebb panasz. A zenéért Igor Vdovin felelt. Nem lesz felelősségre vonva miatta, de nekem különösebb pluszt sem adott a történethez. Bár meglehet, pont attól jó a "score", hogy nem akar tolakodni.

Hogy miként foglalnám össze röviden, mi is „A párbajozó?” Talán így: Romantikába oltott blockbuster. Olyan mozi, ami kifejezetten ad a külsőségekre, színpompás ruhákban és mutatós színhelyekben tobzódhatunk. A meséje tempós. A manapság egyre gyakoribb, - és fölösleges – „felturbózást” szerencsére nem alkalmazták, de nincs is rá szükség. A szintén trendinek számító „sötét hangulat” és misztikum viszont bevetésére sor került. Az utóbbi tényleg csak csipetnyi szinten, ügyelve a „lehet ez is, lehet az is” tálalásra.  Belefér, ahogy mondani szokás. Egy percig nem szépelegnek, - a kapitalizmus éppen születőben van Szentpéterváron – viszont percenként sokkolni sem óhajtanak. Néhány keményebb képsor akad, hogy túlságosan ne sírjuk vissza a múltat az idő megszépítő szemüvegén át nézve. A mozi meséje könnyen befogadható, az erkölcsi Parnasszust a világért sem akarnák megmászatni velünk, a minimálisan adagolt társadalombírálatot mindenki könnyen elviseli. Viszont amíg fut a szűk 110 perc, bóbiskolni nem fogunk. Közönségfilm elé ülhet le az érdeklődő. Ezt a funkcióját maradéktalanul be is tölti. Az ilyen típusú történetekre mindig akad fogékony nézői réteg. Remélem, az idő igazolja majd ezt a véleményemet.