"I was perfect"

Igen, Natalie, tényleg az voltál!

Nem túl gyakran látok ilyen elsöprő erejű színészi alakítást egy nőtől. Ebben semmi hímsovinizmus nincs, egyszerűen a hollywoodi színésznők sokkal inkább a szépségük, semmint a tehetségük miatt lesznek híresek. Natalie Portman azonban már gyerekként is elképesztően jó volt, elég ha csak a Leon, a profira gondolunk. Most pedig egy sérült balerinát kell játszania egy pszichothrillerben. Elég bizarrul hangzik, nemde? Az idei Oscar úgy látszik a súlyos színészi alakításokat kedvelte a legjobban.

Azonban Darren Aronofskynak még mindig nem sikerült felülmúlnia önmagát; a Rekviem egy álomért című remeklését. Sokszor emlékeztetett arra a filmre a Fekete hattyú, sőt A pankrátorral is elég egyértelmű párhuzamokat lehet vonni, de nem sok értelme van. A Fekete hattyú önmagában is egy zavarba ejtő film. Ismét fennáll az, ami a Király beszédénél meg A harcosnál is, hogy egy ilyen alaptörténetből jó filmet kihozni elég nehéz. Engem például kurvára nem érdekel a balett, soha nem mennék el egyetlen előadásra sem, de ahogy itt bemutatták a mozdulatok szépségét, a szenvedélyt, a rengeteg küzdelmet,  a hatalmas fizikai-lelki munkát... Teljesen magával ragadott, amit igazán nem hittem volna. A thriller vonal is nagyon erős, pedig egy elkoptatott klisét használnak, és mégis. A rendező illetve a zeneszerző tökéletesen végezte a dolgát, de Natalie Portman nélkül semmire sem mentek volna. A zsarnok anya rajta keresztül próbálja érvényesíteni (nem mellesleg egyébként őt is okolja) saját elrontott életét, ennek következtében a szexuálisan éretlen lány nem bírja kifejezni magát tánc közben sem... Úgyhogy olyan jeleneteket láthatunk, melyben az édes, ártatlan Natalie maszturbál. Vagy épp szenvedélyesen nekiesik egy leszbikusnak, aki kinyalja... Ezek a jelenetek önmagukban olyan erősek, hogy elvinnék a hátukon az egész filmet, de ennél jóval többrétegű a Fekete hattyú, egyszerre szól a félelemről, a kudarcról, a sikerről, az életről, és a művészetről...

Nem egyszernézős film, nem lehet elsőre tökéletesen befogadni, megérteni a lényegét. Mindemellett elég lehangoló és kilátástalan ahhoz, hogy az ember ne is akarja túl gyakran megnézni. Az teljesen magától értetődő volt, hogy nem nyerte meg az idei Oscart, ilyen bizarr, zavarbaejtő filmek sosem szoktak tarolni. De teljesen megérdemelte a sikert, a jelölést, és én még mindig bízom benne, hogy Aronofskynak egyszer majd sikerül felülmúlnia önmagát...