Bava iránti rajongásom most egy kicsit alábbhagyott. Ez a film, nem is horror, hanem egy Agatha Christie Tíz kicsi indiánjára hajazó krimi. Ezzel még nem is lenne feltétlenül baj, mert egy krimit is el lehet jól készíteni, de ez most nem sikerült. Sehol sincsenek a rendezőre emlékeztető egyéni beállítások, egy percig nem lehet félni a filmen, és a feszültséget sem tudják fenntartani, ráadásul a nagy csavarok és fordulatok egytől egyig várhatóak és könnyen kitalálhatóak. Szerencsére elég rövid a film, úgyhogy nem tudunk meghalni az unalomban, és az is igaz, hogy csak Bava többi filmjéhez képest gyengébb, abban a korban azért ez még megállta a helyét. És természetesen most is vannak erényei a filmnek, ilyen például az olasz színésznők, közülük is Edwige Fenech, akinek testén elég sokat időzik a kamera. Meg volt egy olaszokra tipikusan jellemző leszbikus szál is, csakhogy kicsit pikánsabb legyen a sztori. Meg a történet vége felé volt egy olyan sokkeffektus, ami elég jól sikerült, komolyan megijedtem rajta, pláne, hogy nem számítottam rá. Ami még tetszett az a '60-as évekre tipikusan jellemző, modernnek szánt lakásbelsők, amik tökéletesen közvetítik a bődületesen rossz soundtrackkel az évtized életérzését.

A legjobb pedig a film visszatérő motívuma volt: mivel teljesen egyedül vannak a szigeten, a hullákat mindig felakasztják egy zacskóban a hűtőházban. És akárhányszor meghal valaki, mindig mutatják a hűtőházat egy jellegzetes zene kíséretében. Ez a szörnyen groteszk, de valahol humoros momentum igazán eredeti volt, és már emiatt érdemes egyszer megnézni ezt a Bava életművében nem túl előkelő filmet.