Ha már ennyire bejött az Egy fiúról, akkor próbát tettem az író, Nick Hornby másik munkájával is.

Egy dolog biztos: ez az ember átkozottul jól ismeri az embereket, a gondolkodásmódjukat, a reakcióikat, és nem fél ezeket megfogalmazni. A főhőssel és problémáival tökéletesen együtt lehetett érezni. Sőt, gyakorlatilag bárki együtt érezhet vele, akinek már valaha volt kapcsolata és szakítása.

Aztán ez a dolog kicsit átfordult bennem. A főszereplő egyre jobban idegesített, mennyire férfiatlanul, mennyire balfasz módon kezeli a helyzeteket, és ahogy nem tudja eldönteni, mit is akar valójában. Egyébként is utálom ezt a generációt, akik félnek felnőni és nem tudnak mit kezdeni magukkal, és abszolút semmiért sem vállalják a felelősséget. Persze ez Kevin Smithnél hihetetlenül szórakoztató, de itt nem a poénokra mentek rá.

Aztán ismét fordult bennem valami. Szinte pofán csapott a felismerés, hogy ez a szarházi, John Cusack ez mennyire olyan mint én vagyok. Mennyire ugyanazt csinálja. És ez letaglózott. Mi több, arra késztetett, hogy átgondoljam az életem bizonyos fontos dolgait, és döntéseket hozzak. Erre pedig lássuk be, hogy borzasztóan kevés film képes. Ráadásul nem csak a felismerés érkezett el, hanem rengeteg tanulsággal is szolgál számunkra ez a film.

Egyébként nem olyan jó film ez, mint az Egy fiúról: nem olyan vicces, nem olyan katartikus a vége, Jack Black pedig finoman szólva is kurvaidegesítő. Persze Cathrine Zeta-Jones olyan szinten gyönyörűségességes, hogy érte aztán bármilyen filmet érdemes lenne végignézni. De most komolyan. Kit érdekel? Ez egy olyan film, ami ha a megfelelő pillanatban kap el téged, meghatározhatja az életedet. Egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen alkotáshoz volt szerencsém a több ezer film közül, amit valaha láttam.