Nagyon ellentmondásos alkotás az Éli az életét. Nehéz is írni róla. Egyszerre lírai és dokumentumfilmszerű. Egyszerre mély és felszínes. Egyszerre mesterkélt és tökéletesen természetesen. A francia új hullám híres alkotása, Godard-tól. Ne kerteljünk, egy művészfilm. Godard-t ráadásul sokkal inkább érdekelte maga a filmezés, és a filmezés technikája, a filmezés korlátai, semmint a történet vagy a szereplők sorsa, drámája. Az Éli az életét talán épp ettől emlékezetes. Meg persze Anna Karinától, akibe először csak a kamera szeret bele, sőt nem csak beleszeret, hanem egyenesen imádja, majd ez az érzés ránk is átragad. Semmit sem tudunk meg igazán a hősnőről, vagy az érzéseiről, csak következtethetünk, mégis úgy érezzük, hogy mindent tudunk. Még a drámától is megspórol minket. Egyszerűen csak megtörténik, és kész. Kicsit olyan, mintha Godard úgy gondolta volna: "Úgyis vége a filmnek, akkor meg nem tök mindegy nektek?" Olyan sokmindenről akar szólni ez a film, és közben mégsem mond nekünk érdemlegeset. Tarantino tanult ezekből a filmekből, és a többi filmrendezőnek is kéne, hisz nem történik semmi érdekes itt. De mégis nézni akarjuk, mégis az agyunkba égnek a leghíresebb képkockák. A mai napig frissnek, eredetinek és meglepőnek hatnak bizonyos jelenetek, és teljesen kiszámíthatatlan az egész. Mindeközben, amit a legjobban szeretek, hogy nagyon kellemes és maradandó hangulata van, ami nagyban köszönhető a képeknek és az elsőrangú zenének. Csak ne csodálkozzunk, ha minket is magával ránt a melankólia.