Ilyesmi se fordul elő túl sűrűn, hogy egy családi film, ami a szeretetről, az összetartozásról szól, ennyire mentes legyen mindenféle sziruptól és nyálasságtól. Pedig a film tanulsága egyértelmű, még ha nem is mondják ki nyíltan a szemünkbe, ahogy Hollywoodtól szokás.

A család kicsi kincse mindamellett ennél jóval többről is szól, a sikerről, a lúzerségről, és hogy mi választja el egymástól a kettőt, hogy mennyiben igaz az amerikai álom. Remek karakterekkel van tele a film: a sikertelen apuka sikertanfolyamokat tart, a szabadszájú nagypapa kokainista,az öngyilkos hajlamú homokos nagybácsi, a családjától elszakadni vágyó kamaszfiú, aki némasági fogadalmat tett, és a szemüveges kislány, aki szépségversenyen akar indulni. Egyedül talán az anyuka normális valamennyire. A legfurcsább az, hogy ezek a figurák nem válnak idegesítővé, hanem egyre szerethetőbbek lesznek, mindenkivel együtt tudsz érezni, megérted a fájdalmait, a motivációit. Amúgy meg kiváló és váratlan ötletekkel, fordulatokkal van tele a film, borzasztóan sokat lehet rajta nevetni, de mindeközben nagyon mély dolgokról szól, így egyszerre teljes értékű dráma is. Van olyan jelenet, aminek az elején legszívesebben sírva fakadnál, a végén pedig nem tudod megállni a nevetést. A legnagyobb poén az, hogy mindez egyáltalán nem kelt disszonáns hatást, hanem így tökéletes. A zene szintén csodálatos, egyfajta európai hangulatot kölcsönöz ennek az ízig-vérig amerikai alkotásnak. A színészek egytől egyig tökéletesek a szerepükre, remek alakításokat láthatunk.

Ha mindenképpen valami negatív dolgot kéne felhoznom a film ellenében, akkor az a katartikusnak szánt táncolós jelenet. Nagyon-nagyon hasonló történik az egy fiúról című film végén is, csak ott jóval hatásosabb, és tényleg megtörténik a katarzis. A család kicsi kincse ezzel együtt is egy csodálatos, különleges film, amit még biztos újra fogok nézni, mert érdemes.