Na jó, ezt én is láttam annak idején. Sőt, mi több, ez volt az egyetlen Bud Spencer-Terence Hill film, amit felvettem a tévéből. Ennek ellenére nem láttam sokszor, csak halvány emlékfoszlányaim maradtak belőle. Így teljesen természetes, hogy most ez sem maradhatott ki, ideje volt feleleveníteni az emlékeimet.

Röviden és tömören: eddig messze ez a páros legjobb, legszínvonalasabb, legszórakoztatóbb filmje. Kezdjük ott, hogy ezúttal a forgatókönyvírók nem voltak olyan igénytelenek, mint eddig, hanem kitaláltak egy teljesen épkézláb történetet, jó kis fordulatokkal, és ennek rendelték alá a szereplőket. A Bud Spencer-Terence Hill jól összeszokott és működő párosa nagyjából most is ugyanazt hozza, mint máskor, leszámítva, hogy itt végre egymásnak is lekevernek néhány pofont. A többi karakter mellett szintén nem mehetek el szó nélkül: a bennszülöttek, élükön az idióta, halandzsázó Anulo-val, és a neki hatalmas pofonokat lekeverő nagydarab Mamával már alapból nagyon viccesek. Ehhez hozzájön, még a második világháborúból a szigeten ragadt szamuráj erkölcsű katona, akinek senki sem szólt, hogy vége van a háborúnak. Aztán itt vannak még a homoszexuális, szado-mazo kalózok, mint elsőrangú humorforrás. A szokásos maffiózók is megjelennek természetesen, de ők pont olyanok, mint bármikor máskor. A sztori egy szép szigeten játszódik, a fényképezés gyönyörű, de a tempó olyan gördülékeny, hogy azt szinte észre se vesszük. A páros védjegyének számító bunyói sem maradhattak el, és szerintem ezúttal sokkal kreatívabb és humorosabb lett a végeredmény, mint általában. A zenét pedig ki nem ismerné? Természetesen a zene is ebben a filmben a legjobb, garantálja a könnyed, humoros hangulatot, ha az ember meghallja, már sokkal jobb kedvre derül.

Összességében baromira örülök, hogy ez a film ennyivel jobb a többinél, és nem kellett csalódnom benne. Filmként is, szórakozásként is sokkal inkább kiállta az idő próbáját, mint az eddig tárgyalt alkotások.