A film kiválóan indul, az első egy órában humorral jócskán átitatott, de mégis egészen mélyen drámai, máshol abszurd és ironikus jelenetek váltják egymást, úgy hogy közben mégis életszerű marad az összkép. Mint a világ legjobb filmjeiben, amelyek egyszerre érintik meg a lelkedet, miközben szórakoztatnak is. Nagyon erős szituációkat láthatunk; amikor az öngyilkos feleség apja mesél a lány gyermekkoráról, az valami felejthetetlen, de legalább ennyire kiváló a második esküvő jelenetsora, amelyben főhősünk a saját lagziján lesz menthetetlenül szerelmes az egyik vendégükbe.
A színészekre többnyire nem lehet rosszat mondani, Paul Giamatti tökéletesen hiteles karakter, akivel emberi gyarlóságai ellenére is együtt tudunk érezni. Mellesleg sikerül neki az, ami a filmtörténetben csak kevés színésznek, végig hiteles marad 30 éves bohém férfiként, középkorú családapaként és Alzheimer kóros öregemberként is. Az édesapját alakító Dustin Hoffman is rendkívül megnyerő, szimpatikus karakter, de igazából nem hoz sokkal többet a Vejedre ütök-ben játszott figurájánál. Minnie Driver szintén üdítő, mi több szórakoztató jelenség, mintha ráöntötték volna ezt a szexis hisztérika szerepkört. Rosamund Pike ezzel szemben túl fagyos, túl jelentéktelen a Nagy Ő szerepére, mellesleg abszolút hiteltelen, amikor az időskorú karakterét kell eljátszania, mind a sminkjét, mind az alakítását tekintve.
Az igazi baj nem is feltétlenül vele van, sokkal inkább a Barney és a nők második órájával. A haláleset után a cselekmény nagyon leül, egyre kevésbé lesz szórakoztató, ellenben kezd kifejezetten nyálassá és giccsessé válni. Persze, csak szolidan, nem annyira, hogy bárki kiakadjon rajta, de azért jelentősen rontja a film összképét. Ehhez az egyébként szép fényképezés, és a korábban háttérbe szoruló zene is jelentősen alátesz. Ekkor már sajnos a korábban oly gyorsan repülő idő is belassul, és igencsa megérezzük a Barney és a nők mind a 134 percét. Így a nyomorúságos befejezés után, a kicsit is jobbízlésű néző igencsak rossz szájízzel hagyja ott a mozit, ami eszébe se jutott volna a film fantasztikus első egy órája után, ami viszont így szépen lassan a feledés homályába merül.
