A macskák után kedvet kaptam a René Clement-Alain Delon rendező-színészpáros korábbi filmjére, amely jóval ismertebb és híresebb is. Viszont egyáltalán nem annyira jó. Delon sztárrá válásában kétségtelenül nagy szerepet játszott, de attől még maga a film nem lesz igazán jó, hogy Delon remekül alakítja a titokzatos és ellenállhatatlan Ripley-t. A sztori másik feldolgozásából csak részleteket láttam jó pár évvel ezelőtt egy késő éjszaka a tévében, de túl "buzisnak" találtam ahhoz, hogy végignézzem, így azzal nem tudom összehasonlítani.  A macskákkal való összevetésben pedig nem muzsikál túl jól: abban a filmben sokkal eredetibbek a karakterek, összességében jobbak a színészek, erőteljesebbek a párbeszédek, több a fordulat és érdekesek a rejtélyek. Persze a Ragyogó napfénynek vannak remek pillanatai, a két gyilkossági jelenet például kiváló, de a befejezést is nagyon ügyesen oldották meg. Az operatőri munka elsőrangú, a tenger kékjét legalább olyan szépen tárja a szemünk elé, mint Delon szép szemének kékjét. A zenét Nino Rota szerezte, így természetesen az is színvonalas, bár a nagyszerű komponista világhírű muzsikáihoz azért nem sikerül felérnie. A film maga egyébként nem válik unalmassá nagy szerencsére, és megvan a maga kellemes hangulata, de nekem összességében még így is csalódás volt.