Ironikus, hogy pont ez a film kerülte el eddig teljesen a figyelmemet, akár újhullámos, akár  Belmondo mozikról legyen szó. Pedig kétségtelenül a legjobbak közt a helye, bárhonnan is nézzük.

Belmondo maga csak mellékszereplő a történetben, de fogalmazhatunk úgyis, hogy a harmadik főszereplő. A középpontban Godard nagy kedvence, Anna Karina áll, aki ebben a moziban is egy igazi nagy egyéniség. Egyetlen fájdalmam ezzel kapcsolatban, hogy meglepően kevés premier plánt készített az operatőr, az egész film alatt jobbára félközeliket használt. Az asszony, az asszony a világtörténelem egyik legnagyobb talányára, a női viselkedésre, a női gondolkodás rejtélyére és misztikumára keresi a választ, de ha a hangvételt nézzük, akkor sokkal helytállóbbnak tűnik, ha azt mondom, a női hülyeségről szól Godard '61-es munkája. A rá jellemző féktelen kiszámíthatatlanságot itt abszolút túlpörgeti, de úgy, hogy közben az első perctől az utolsóig nagyszerű ötletek váltakoznak egymással, melyek többnyire igazán humorosak is. Külön jó poén a filmben az, ahogyan a többi újhullámos mozira hivatkoznak benne. Belmondo például haza akar érni időben, mert a tévé a Kifulladásig-ot adja éppen. A hősök az egész játékidő alatt nagyon spontánnak, természetesen hatnak, de közben folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy ők tudják, ez csak egy film.

Abból pedig a legjobb fajta, hisz megállás nélkül árad belőle a mozi, az élet, és a nők szeretete. Tulajdonképpen Az asszony, az asszony a legszórakoztatóbb művészfilm, amit valaha láttam.