A vadak ura hozzátartozott a gyerekkoromhoz. Nem emlékszem, mikor láthattam először, de amióta az eszemet tudom, mindig megvolt nekünk életlen, narrátoros videokazettán Bestiák Mestere címen. A ’80-as években ugyanis a Bestiák Mestere (nektek is jobban tetszik a félrefordított, nemhivatalos cím?) az egyik legnépszerűbb film volt itthon is, a laktanyák és a kocsmai videózások egyik alapműve. Hivatalosan csak 1992-ben mutatták be, akkor kapta meg A vadak ura címet is, meg a szinkront is, de akkor már nem igazán keltett feltűnést.  Amerikában szintén a ’80-as években vált népszerűvé, de teljesen más okból: az akkor induló kábeltévék egyik kedvenc filmjévé lépett elő, az HBO annakidején állítólag átlagban napi négyszer levetítette, így ott is hamar kultuszfilm lett belőle, amit mindenki ismert. Senkit sem érdekelt, hogy gyakorlatilag egy sima Conan utánzatot néz (bár ez vitatott, mivel gyakorlatilag két hónap a különbség a két film premierje között, mégis nagyon szembetűnőek a hasonlóságok), és az sem, hogy a The Beastmaster nem egy jó film. Sőt, kifejezetten rossz. Én mégis nagyon szeretem.

A főcímben hősünk állatainak rajzolt változatait láthatjuk a naplementében. Egyszerű, de igazán szép. A háttérben pedig a film kissé túl heroikus, néhol már-már giccsbe hajló, mégis fülbe mászó és nagyon szép zenéjét hallhatjuk. A kissé horroros a kezdésben három boszorkány megjósolja a gonosz, kampósorrú szektavezérnek, hogy egy meg nem született fiú fogja meggyilkolni. Igen, pont mint Shakespeare halhatatlan Macbethjében. És akkor arról még nem is szóltam, hogy később az uralkodó is megvakul, mint a Lear királyban… de hát ez a legkisebb probléma A vadak urában, hogy néha Shakespeare-t idéz, sőt ezt még valahol erényként is felfoghatjuk, hisz ki várná ezt el, egy olasz fantasytől? A következő jelenet az egész Bestiák Mestere legértelmetlenebb, legelborultabb és egyáltalán leghülyébb része, gyakorlatilag rögtön a mélypont; az egyik boszorkány bemegy a király és a királynő teljesen őrizetlen hálószobájába egy tehénnel(!!!), leönti őfelségééket valami trutymóval, amitől megbénulnak, és most kapaszkodjatok meg: átvarázsolja a terhes nő magzatát a tehénbe… Később kivágja a tehénből, és tűzre akarja vetni. Ez pedig nemcsak leírva tűnik hülyeségnek, hanem a filmben is az. Ráadásul ez minden magyarázat arra, hogy főhősünk miért is tud telepatikusan kommunikálni az állatokkal. Emellett tény, hogy a boszorkányok egész hatásosan néznek ki: két és fél méter magasak, hihetetlen rondák és csomó különleges képességük van, úgyhogy legalább ez rendben van.

Nem sokkal később sajnos már vészesen szembetűnő, hogy egy Conan utánzattal van dolgunk. Nemcsak ugyanabban az elképzelt világban játszódik, hasonló karakterű hőssel és helyszínekkel, hanem a cselekmény is rengeteg hasonlóságot mutat. Ezúttal is egy gonosz szekta vezére a főgonosz, akinek saját hadserege van, és akiért fanatikus hívei akár fel is áldozzák az életüket. Ezúttal is lemészárolják a főhős faluját a gonoszok, hogy legyen kiért bosszút állni. Sajnos ebben a borzasztóan hasonló jelenetben válik teljesen nyilvánvalóvá, hogy a Conan, a barbár mennyivel hatásosabb és jobb a The Beastmaster-nél. Legalább annyival, amennyivel Arnold Schwarzenegger jobb az itt szereplő Marc Singernél. Színészi képességekben nincs köztük túl sok különbség, de az már első ránézésre egyértelmű, hogy Schwarzi nemcsak nagyobb kar izommal, de sokkal nagyobb karizmával is rendelkezik, mint Singer. A színészeket egyébként nem akarom fikázni, egyik sem alakít kiemelkedően jól, vagy kiemelkedően rosszul, mindenki adja, amit a szerep megkíván tőle. Lehet, hogy úgy gondoljátok, nem fair pont a Conannel összehasonlítanom A vadak urát, de túlságosan adja magát a lehetőség.

Egy valamiben mindenesetre tuti felülmúlja a Bestiák Mestere a mi jó barbárunkat, ez pedig nem más, mint a főhősnő. A Conanben Sandahl Bergman egy kissé fiús, de mindenképpen szimpatikus amazont játszott, míg itt a ’80-as évek egyik legjobb nője, Charlie legszebb angyala, Tanya Roberts viszi a pálmát. Róla már a Halálvágta kapcsán írtam, de itt is meg kell emlékeznem róla. Nem csak tökéletes teste van (amiről szerencsésen már a legelső jelenetében megbizonyosodhatunk, amikor is félmeztelen fürdik egy vízesés alatt), de olyan átható kék szeme, és érzéki arcvonásai, amelyekbe egyszerűen nem lehet nem beleszeretni. A rendező sok baklövése közül kétségtelenül a legnagyobb az volt, hogy kivágták A vadak urából a szexjelenetét. Kárpótlásként a The Beastmaster bemutatásával egy időben promóciós célokkal megjelent Tanya Robertsről egy Playboy fotósorozat is, ahol a film másik legjobb szereplőjével, a tigrissel pózol. Itt még vörös a haja, később a Halálvágtában már szőkén láthatjuk, de az ő esetében gyakorlatilag teljesen mindegy, ígyis-úgyis a filmvászon leggyönyörűbb női között a helye. Hogy még soha nem hallottatok róla, az valószínűleg annak köszönhető, hogy talán nem volt elég jó színésznő, és rendkívül rosszul választott szerepeket, többnyire B filmekben. Végül harmatgyenge, erotikus thrillerekben végezte, de ezeket már csak őmiatta is érdemes végignézni. 

A szinkronhangja, Orosz Helga lett, aki egy kicsit túl cinikus erre a naiv szerepre. A többi magyar hang teljesen rendben van, különösen Kristóf Tibor nagyon jó a gonosz szektavezér szerepében. Egyetlen dolog rendkívül furcsa nekem a szinkronban, hogy megváltoztatták némely szereplő nevét. A főhős Darból Bart lett, a gonosz Maax-ből  Gorbon, Zed királyból pedig Zodár. A szöveget azonban a valaha élt egyik legjobb magyar szinkronfordító, Lajos Géza (Reszkessetek betörők!, Casino) írta, így még inkább értetlenül állok a döntése előtt. A vadászgörényeket még megértem, hogy kreatív akart lenni, így lett a teljesen semmitmondó Kodo és Podo-ból Fürge és Nyurga, de a többit nem tudom, miért írhatta át.

Egyébként az állatszereplők elég érdekesek. A főhős először a sassal találkozik, aki valójában egy sólyom, de hát ki nem szarja le… Neki köszönhetően egész szép légi felvételeket láthatunk, és hozzá kötődik a film egyik leggázabb pillanata is, amikor egy nála háromszor nagyobb gyerekkel elrepül, így megmentve azt a máglyahaláltól. Ez a jelenet úgy rossz, ahogy van; nemcsak értelmetlen hülyeség, hanem ráadásul rosszul vágták meg, a trükktechnika szempontjából is borzalmasan gyenge. Azt pedig máig nem értem, miért viszi valaki a gyerekét el egy szertartásra, amikor tudja, hogy a főnök előszeretettel égeti meg őket elevenül… Na de haladjunk tovább az állatok listáján: a következő találkozás a vadászgörényekhez köthető. Ők egész jóarcok, ellopnak és elrágcsálnak mindent (kötelet, faágat, férfi nemi szervet), ami a foguk ügyébe kerül. Nem mellesleg hihetetlen gyorsan futnak, és simán fel tudnak ugrani helyből két métert. A fináléban azért egy nagyon drámai pillanatra még futja tőlük, a legeslegvégén pedig egy végtelenül aranyos momentumra, azon kívül őszintén lehet értük izgulni, leginkább amikor az agyatlan gyilkológép üldözi őket. De erről majd később… Hősünknek van még egy állata, a fekete párduc. Nos, végül is nem egészen. Egy hatalmas tigrist valami különös oknál fogva befestettek feketére, és ő alakítja. Hogy ez kinek az ötlete lehetett, és hogy miért találhatta ki, én azt szerintem már soha nem fogom megtudni. Mindenesetre vicces, ahogy néha előtűnnek a csíkok, ahogy kopik le szegény állatról a festék. Annyit még elmondhatok, hogy az állatidomárok elég jó munkát végeztek, nem nagyon lóg ki sehol a lóláb.

A maszkok is hasonlóképpen jók, gondolok itt elsősorban a főgonoszt alakító Rip Torn orrára, a boszorkányokra, és a különös denevér-szerű lényekre, akik A vadak ura nagy rejtélyei közé tartoznak. Velük kapcsolatban aztán az égvilágon semmit sem magyaráznak meg. Se azt, hogy hogyan gyilkolják meg az embereket, se azt, hogy miért tisztelik a sast, se azt, hogy miért segítenek hőseinknek a film végén. És ez a Bestiák Mestere egyik legnagyobb hiányossága a sok logikai buktató mellett, hogy teljesen értelmetlen az a világ amelyben játszódik, semmit nem magyaráznak meg, minden csak úgy megtörténik. A Conan, a barbárban feleennyit sem beszéltek, mint itt, mégis ott minden misztikum teljesen magától értetődő volt. Persze ezek az ötletek sem feltétlenül rosszak. Például a gyűrűbe rejtett, figyelő szem nekem mindig is nagyon tetszett, ahogy az ész nélküli gyikológéppé kínzott katonák is kellően rémisztőek voltak, bár nagy szívfájdalmam, hogy hőseink egyszerűen csak elmenekültek előlük, ahelyett hogy jól megküzdöttek volna. A Beastmaster akciójelenetei egyébiránt  kicsit túl lassúak. Ezt értem mind a mozgásokra, mind a vágásokra. Ez a ’80-as években még elment, de a Conan jelenetei ezerszer látványosabbak. Itt is az a legfőbb baj, néha látszik, hogy például csak simán mellészúr valaki, és ez így már elég ciki.

A pozitívumokról is szeretnék írni: azt a jelenetet, mikor Tanya Roberts-et fel akarják áldozni, főhősünk pedig fut fel érte a lépcsőn, miközben legyilkolja a gonosz papokat, és közben szól a film giccses, de nagyon jó zenéje… hát azt a jelenetet egyszerűen imádom, pláne a végét, amikor megsimogatja, és a karjába kapja az ájult hősnőt. Legalább annyira jó ez a rész, mint a Conan, a barbár azon jelenete, melyben a végső csatára készülnek. Itt is-ott is, tökéletesen illeszkedik a zene a látványvilághoz, és az érzelmekhez. Hasonlóan ikonikus jelenet, amikor Dar elhagyja a faluját; jó fantasy hőshöz méltón futva közlekedik, és egy hegy tetején lóbálja a kardját. A végső nagy leszámolásról szintén csak jókat tudok írni. A korhoz képest nagyon látványos, hála a pirotechnikai trükköknek, és izgalmas is, a legvégén pedig igencsak meglepő. Máskülönben kifejezetten érdekes A vadak urában, hogy sehol sem láthatunk egy véresebb jelenetet sem, vagy egyáltalán egy vércseppet, még akkor sem, amikor a tigris felfalja az embereket. Gondolhatnánk okként a korhatárbesorolásra, de némely jelenet annyira horrorisztikusra sikerült, hogy a gyerekek egész biztos összecsinálják magukat a félelemtől.

Összességében nincs olyan alkalom, hogy ne vigyorogva nézném újra ezt az egyszerű, naiv kalandfilmet, a Bestiák Mesterét. És akárhányszor is láttam életemben, sosem unatkoztam rajta, az események ugyanis végig pörögnek, akciódús és hatásos az elejétől a végéig. Minden megvan benne, ami egy jó fantasyhoz kell; misztikum, erős főhős, őrült gonosz, varázslat, intrikák és persze a szerelem. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a költségvetés sokkal alacsonyabb volt, mint a Conan, a barbáré, és nem is olyan neves emberek készítették, ennek köszönhető az a pár gyenge trükk, és a néhány hülyeség. Látszik a Bestiák Mesterén, hogy szívvel-lélekkel készítették, egészen fantasztikus hangulatot áraszt magából, és akármikor megnézem, újra az a kisfiú vagyok, aki fél a boszorkányoktól, rácsodálkozik az állatokra, szereti Tanya Roberts-et, és sír, amikor a vadászgörény meghal. Nem tudom a Bestiák Mestere másnak is ennyit jelent-e. Kultuszfilm volt a ’80-as években itthon is, külföldön is, de kétségtelen, hogy csúnyán eljárt felette az idő. Abban biztos vagyok, hogy nem véletlen szerette meg annyi ember sok-sok évvel ezelőtt. Pedig egy szar film. De imádom.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!