Elég régi már ez a mozi, ugyanis 1967-ben készült el, így nem mondanám, hogy hatalmas elvárásaim voltak thriller mivoltával szemben, de azért reménykedtem benne, hogy jó kis film lesz, és nem véletlen kapott olyan remek pontszámokat az imdb-n.
Nos, a film eleje nemigen váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nagyon lassan és kifejezetten érdektelenül zajlik az első fél óra, később pedig úgy éreztem, hogy a bűnöző karakterek kissé túlbonyolítják ezt az amúgy nem kifejezetten bonyolult szituációt, mely szerint meg kell szerezni egy védtelen, vak nőtől egy játékbabát. Továbbá egy kicsit még az is zavart, hogy rendkívül színpadias hatású az egész film, és persze, nem okozott meglepetést, hogy egy színházi darab nyomán készült, de ezt nem kéne ennyire feltűnően éreztetni a nézővel pláne, hogy a rendező nem más, mint Terence Young, aki több James Bond filmet is rendezette abban az évtizedben, és gyakorlatilag ő találta ki a figura stílusát, tőle pedig nem ilyen mozit várna el az ember.
Viszont kétségtelen, hogy a színészek nagyon jók, Audrey Hepburn édes, mint mindig, nem mellesleg pedig hitelesen alakítja a vak hölgyet, aki mindig kétségbeesetten próbál ura maradni a helyzetnek, illetve a legvégén megvédeni magát, és szeretett férjét anélkül, hogy egy pillanatra is veszítene a nőiességéből, vagy megpróbálna férfias lenni. A Rambo filmekből ismert Richard Crenna itt még fiatalosan és sármosan alakítja a nőt befolyásolni próbáló, de alapvetően nem végtelenül romlott bűnöző alakját. Neki tökéletes ellenpontja Alan Arkin, aki már a történet elejétől kezdve feszültséget kelt a nézőben kissé freak alakításával, de ez a bomba majd csak a végkifejletben robban. Amúgy az első fél óra után a suspense is teljesen jól működik a történetben, ugyanis a főhősnővel ellentétben, mi mindent látunk, és mindenről tudunk, így magában hordoz az egész mozi egy olyan feszültséget, amitől óhatatlanul is érdekessé válik a film.
A finálé pedig még mindezekhez képest is eszelősen jól sikerült. Remekül bánt a rendező a teljes sötétség, mint eszköz használatával. A főhősnőt, Audrey Hepburn-t már eléggé megkedveltük ahhoz, hogy nagyon tudjunk izgulni érte, Alan Arkin karakterétől pedig a hideg rázott már a bevezetésben is. A film befejezése ennyire régi alkotástól nem várt módon nagyon durván izgalmas, tulajdonképpen ezen a ponton a mozi átmegy csendes thrillerből igazi horrorba anélkül, hogy vért láthatnánk. Ráadásul nem csak ezek a lehengerlő izgalmak és a kilátástalanság teszi hatásossá a Várj, míg sötét lesz című filmecskét, de van benne egy olyan komoly sokkeffektus, ami bármelyik mai mozinak is becsületére válna, annyira megijedtem rajta.
