Eljött a nagy nap, holnapra már kiderül, hogy idén melyik lesz az Amerikai Filmakadémia szerint az év Legjobb filmje. Bár mindenki A némafilmesre tippel, én csendben továbbra is az Utódoknak szurkolok, annak ellenére, hogy ha megnyeri egyből fikázni fogják a sajtóban és egész netszerte. De az még nem változtat a tényen, hogy egyértelműen ez a mezőny legjobb filmje. De azért most nézzük a többi jelöltet!

Az élet fája

Kíváncsian ültem le Az élet fája elé, mert tudtam, hogy nem mindennapi élményben lesz részem. A mai nézőket a mozi feltalálása óta tökéletesen hozzászoktatták a történetek meséléhez, Hollywood pedig az egyszerűséghez, melynek köszönhetően mindent jó előre a szánkba rágnak. Ebből következik, hogy rengetegen utálni fogják Az élet fáját, és végtelenül unalmas művészfilmnek titulálják, aminek az ég világon nincsen semmi értelme. Lesznek olyan sznobok is, akik azt fogják hazudni, hogy tetszett nekik, holott ugyanúgy fészkelődtek a moziszékben, mint bárki más. Természetesen lesznek olyanok is, akik majd összeélvezik magukat, hogy ez micsoda moziélmény volt, és érdemein felül fogják túldicsérni Az élet fáját. Megpróbálok egy ezeken kívül álló nézői szemléletet közvetíteni, ugyanis valamilyen szinten meg tudom érteni ezeket a véleményeket mind. Személy szerint nagyon örültem neki, hogy egy filmkölteményt láthatok, lehengerlően szép képekkel, gyönyörű kameramozgásokkal, apró gesztusokkal. A magam részéről nem akartam gondolkodni, nem akartam keresni az összefüggéseket, ugyanis ahhoz túl kevés támpontot ad nekünk a mozi, így csak élveztem, ahogy a rendező és az operatőr különleges látványhatásokkal kényezteti a retinámat egészen a végtelenségig. A film elejétől így egyfajta meditatív állapotba kerültem, rengeteg mindenen el tudtam gondolkozni, és közben valahogy semmin se, ami tökéletesen jellemzi magát a mozit is. Végül kizökkentem ebből a hangulatból, mert elkezdtek mégis történetet mesélni, ami persze nem állt össze, így unatkozni kezdtem, annál is inkább, mert 2 és fél órás Az élet fája. És ha az eddigi filmek nagy része próza, ez pedig költészet, akkor könnyedén megérthetjük, hogy talán nem véletlen, hogy egyetlen vers sem vált 600 oldal hosszúvá, mert egyszerűen képtelen fenntartani a színvonalat, illetve a befogadó figyelmét, még akkor se, ha a történet végén ismét erőre kap a rendező, ha addig nem aludtunk el. Persze, ha valaki máshogy áll a mozihoz, rengeteg témán elgondolkodhat közben, mert sok örök kérdés merül fel, kezdve a természet és a krisztusi könyörület szembeállításával (vagy másképpen az evolúció és a Biblia ellentétéről), egészen az ember kisszerűségén át, az apró boldog pillanatokig, illetve az elnyomás és a lázadás kérdéséig.

A leleményes Hugo

Martin Scorsese-t sokan csak markáns gengszterfilmjeiről ismerik, de valójában rengeteg műfajban kipróbálta már magát pályafutása során. Készített vígjátékot (A komédia királya), életrajzi filmet (Aviátor), sportdrámát (Dühöngő bika), zenés filmet (New York, New York), vallásos remekművet (Krisztus utolsó megkísértése), romantikus-kosztümös alkotást (Az ártatlanság kora) és vérfagyasztó thrillert is (A rettegés foka). Ilyen műfaji kavalkád után ugyan miért lenne furcsa egy 3D-s, ifjúsági mozi?

Csakhogy ez a film nem az, aminek árulja magát. A történet elején fogalmunk sincs még, mire fut ki ez az egész. A látványvilág ugyan szép, és a gyerekekkel sincsen semmi komolyabb baj, a mellékszerepekben is olyan remek karakterszínészeket láthatunk, mint Christopher Lee, Ben Kingsley, vagy Sascha Baron Cohen, de sajnos a film nagy része egyáltalán nem tudott lekötni, sőt kifejezetten unalmas volt. Lehetett volna viccesebb, vagy izgalmasabb, vagy drámaibb, igazából bármelyik irányba elmehetett volna ezek közül a Hugo hangvétele, de mégsem tette, ami igen komoly hibának is minősült, ugyanis a film jó nagy bukásnak számított, elképesztően magas költségeit egyáltalán nem tudta visszahozni.

SPOILER! Viszont a film vége felé mégis csak életre kel az egész történet, ugyanis kiderül, hogy a Leleményes Hugo nem más, mint Scorsese ámulattal és csodálattal teli szerelmi vallomása a korai mozizás világához. Fantasztikus látni, hogy mekkora hatással voltak az akkori emberekre a ma már banálisnak tűnő jelenetek, vagy éppen azt, hogyan készítette el Méliés legendássá vált trükkjeit, ahogy ezekből a mozikból is láthatunk részleteteket. Abban pedig van valami megismételhetetlenül különleges, ahogy a modern 3D-s számítógépes technikai trükkök eszközével és hatásfokával mutatja be mindezt, és így próbál hasonló élményt nyújtani nekünk.

A leleményes Hugo sajnos azonban túl hosszú, és túl sokat kell várnunk arra, hogy a rendező kilyukadjon arra, amit valójában mondani akar, de véleményem szerint erre megéri várni, és egyszer meg lehet nézni emiatt a filmet. Az pedig külön érdekesség, ahogy egyesíti magában az Éjfélkor Párizsban és A némafilmes nosztalgiáját. Úgy látszik idén ez az a hangulat, amire Hollywood, illetve Oscar bácsi nagyon ráérzett.