Nagyon sok mindent láttam már, de azért a némafilmek nekem is kívül esnek a komfortzónámon. Persze, Chaplin művészetét nagyon sokra tartom, többször is láttam a filmjeit, viszont az ő munkásságán kívül egy kezemen meg tudnám számolni, összesen hány némafilmet láttam életemben, pedig azért a filmtörténet egy korántsem elhanyagolható korszakáról van szó.
Érdekes, bár némiképp törvényszerű az ötlet, hogy ma, amikor minden létező módon, sosem látott trükkökkel, elképesztő látványvilággal, 3 dimenziós effektekkel próbálják elcsábítani a nézőket, akkor egy film visszatér a mozi gyökereihez. Amikor A némafilmes trailer-ét láttam, még szó sem volt semmiféle díjözönről, és még nem volt az Oscar díj fő várományosa sem, de engem már akkor nagyon felcsigázott, hogy vajon tényleg egy némafilm fog a mozikba kerülni.
A némafilmes igazából nagyon egyszerűnek tűnik, szinte lehet látni, hogyan forogtak a fogaskerek az alkotók agyában, miközben kitalálták ezt a történetet. A képkivágások, a beállítások, az arcok, a gesztusok, a környezet teljesen hitelesen mutatja be a korszakot, mikor a film játszódik. Nagyszerűen mesél a képekkel, rendkívül elegáns stílusgyakorlattá válik A némafilmes, de igazán az apróságok, a kreatív ötletek azok, melyek fenntartják az érdeklődésünket a 96 perces játékidő során. Az olyan jelenetek, mint amilyen például főhősünk „hangos” rémálma, vagy amikor a forgatáson újra összetalálkozik a főhősnővel, de említhetném még a sofőr várakozását a kocsi mellett.
A szereplők pedig tökéletesen beleillenek az adott korba, de ami fontosabb, hogy igazán szimpatikusak és szerethetőek. Jean Dujardin és Bérénice Brejo egyaránt kiválóan játszanak, egy olyan stílusban és egy olyan korszakot megidézve, amit valójában sohasem láthattak. A mellékszereplők közül ismerős lehet a producert alakító John Goodman, a sofőr szerepében James Cromwell, illetve a dívát játszó Penelope Ann Miller. Bár jó őket újra látni, szerintem hatásosabb lett volna, ha ismeretlenebb színészek játszanak benne csak és kizárólag, így ugyanis kissé kizökkentenek ebből az aprólékosan és gondosan felépített világból. De ugyanígy említhetnék bizonyos kamermozgásokat, amelyek azért abban a korban még nem voltak jellemzőek.
A némafilmesnek természetesen a zenéje is kiváló, remekül őrzi meg ennek a régi korszaknak a hagyományait, a súlyosabb pillanatokban időnként beálló csendet pedig szintén mesterien használta ki a rendező. Az egész film rendkívül kellemes hangulatú, igazán szerethető, és úgy egyáltalán jó érzés végignézni. A története viszont rendkívül egyszerű, talán kissé sablonos is, a vége felé pedig kezd vészesen melodramatikussá válni, de szerintem ez szintén betudható az alkotói szándéknak, mivel akkoriban nagyon jellemzőek voltak az ilyen stílusú filmek.
A némafilmest körülvevő hype és ajnározás (imdb: 8.4?) persze túlzó, közel sem beszélhetünk ennyire jó moziról. Viszont lehet, hogy túlzás, de mégis mindenképpen jó, hogy így alakult, mert sokkal többekhez fog eljutni így ez a mozi, ami rendkívül örvendetes, mert máskülönben miért nézne meg ma valaki egy klasszikus stílusban elkészült némafilmet? Sőt, azt mondom, hogy az Akadémia is lehetne annyira bátor, hogy ennek az érdekes kísérletnek adja a Legjobb film díját, már csak azért is, mert némafilm már 83 éve nem kapott Oscar díjat ebben a kategóriában. Szerintem ugyan az Utódok ennél sokkal jobb mozi, sőt ha a személyes véleményemet nézzük, akkor még az Éjfélkor Párizsban is lekörözi, de akkor csak egy újabb dráma, vagy egy újabb Woody Allen film győzne, ilyeneket pedig már láthattunk. Mindenesetre annak feltétlenül örülhetünk, hogy az idei Oscar szezon ennyire erős lett, a tavalyit már most fél kézzel elsöpri.
