Nagyon régen, 12-13 évesen láttam először a Szárnyas fejvadászt. Az hagyján, hogy nem azt kaptam, amit vártam, de nem is igazán értettem az egészet. Se a kultuszt, se magát a filmet. A történet alapján egy ütős akció sci-fire számítottam: Harrison Ford a jövőben lázadó robotokra vadászik. Ezek alapján jogosnak is tűnhettek az elvárásaim. Amerikában valószínűleg hasonló okokból bukott meg a film, vitathatatlan erényei ellenére. Most elérkezettnek éreztem az időt, hogy újra megnézzem a Szárnyas fejvadászt. Háromszor láttam, három egymást követő estén, három különböző verzióját. Így kicsit érettebben, belemélyedve ebbe a világba, egészen különleges, egyedi filmélménnyel lettem gazdagabb.

Hangulat:

Ami elsőre pofán vágja az embert, az a látványvilág. Annak idején a rendezői változatot láttam. A Viasat 3-on egy életlen, szemcsés, kontraszthibás videókópiát adtak le, ami tökéletesen megfosztott a látványvilág élvezetétől, most viszont, amikor BluRayen is meg lehet nézni, valami elképesztő a hatás. Teljesen hihetetlen, hogy ’82-es a film, azaz majd’ 30 éves alkotással van dolgunk. A város látképe lenyűgöző, nem avult el, sőt modernnek számít mind a mai napig, arról nem is beszélve, hogy mennyi későbbi filmre volt nagy hatással. A legfontosabb a mi szempontunkból a hangulatkeltő ereje, ahogy átmentették a ’40-es évek noirjait a sci-fi műfajába.

Ezen felül a Szárnyas fejvadász nagy erőssége, hogy saját világot teremt magának, amelyre csak kevés film képes, különlegessége pedig az, hogy nem magyarázza meg a néző számára az apró részleteket, minden a mi fantáziánkra van bízva: nem tudjuk meg, mitől lett ilyen élhetetlen, nyomasztó hely a város, miért él itt mindenféle népcsoport, akik valamilyen különleges, kevert nyelven társalognak. Nem tudjuk meg azt sem, hogy mi történt az állatokkal, vagy hogy miért esik folyton az eső. A képi világ elképesztő, az árnyak, a rácsok, a rengeteg ellenfény, a neonok tökéletesen megteremtik a neo noiros hangulatot, amelyet Vangelis kiváló zenéje még tovább fokoz. Ez nem az a típusú fülbemászó muzsika, mint amilyen a Tűzszekereké, vagy amilyen az 1492 - A Paradicsom meghódításának a zenéje, hanem sokkal inkább a benyomásokra, a pillanatnyi érzésekre, és a hangulatra alapoz, nem pedig a dallamosságra. Önmagában szerintem kevésbé alkalmas a hallgatásra (bár állítólag relaxációs zeneként nagyon jó), de annyira meghatározza magát az alkotást, hogy most éppen ebben a pillanatban is ezt hallgatom, hogy a megfelelő hangulatba kerüljek. A zene további nagy erénye, hogy egyesíti magában a ’40-es évekre jellemző jazzes futamokat a film készítésének jelenében uralkodó szintetizátoros hangzással, miközben az ultramodern jövőt is kiválóan érzékelteti, ráadásul mindezt úgy teszi, hogy egyértelműen ősi és örökérvényű marad az összkép. Zseniális munka, csak a legnagyobb alázattal lehet róla beszélni.

A színészek:

A színészekről külön kell hogy szóljak, mert ez az egyik legizgalmasabb téma a Szárnyas fejvadász kapcsán. Rögtön egy kissé eretnek kijelentéssel kell kezdenem: szerintem Harrison Ford egyszerűen rossz választás volt Deckard szerepére. Mivel neve szinte egybeforrt a szereppel (persze nem annyira, mint Indiana Joneséval, vagy épp Han Soloéval), azt hiszem ez némi magyarázatra szorul: Ford jól megszokott csibészes, kisfiús, félmosolyos karaktere nem illik ehhez a szomorú, nagyvárosi, kiégett, megcsömörlött fejvadászhoz. Egyszerűen nem hiteles, én végig Harrison Fordot látom, és várom a következő vicces beköpését, de persze mindhiába.

Rutger Hauer viszont tökéletes választás a lázadó replikánsvezér szerepére. Nyilvánvaló, hogy alapból hálásabb és sokszínűbb szerepről van szó, Hauer szuggesztív jelenléte viszont ha lehet, még rátesz erre egy lapáttal. Ha kell kegyetlen és félelmetes, de van, hogy szomorú és szánandó, ám mindig csodálatos; nem csak a külseje, hanem a kisugárzása, és a színészi tehetsége miatt. Ha épp ő van a képen, akkor a többi színész menthetetlenül elhalványul, egyértelműen ő az alkotás középpontja, annak ellenére, hogy jóval kevesebbet szerepel Fordnál.

Sean Young Rachael szerepében szerintem szintén kiváló volt, bár állítólag tapasztalatlansága miatt elég sok problémát okozott a forgatáson. Mindenesetre a vásznon ebből semmi sem látszik. Rachael érzéki, bájos, érdekes és tragikus. Az a jelenet, amelyben ráébred arra, hogy ő valójában replikáns, az szavak nélkül is szívszorítóan drámai. Itt ér össze a forgatókönyv remek szituációja, a nagyszerű rendezés, a visszafogott zenével, és az ügyes színészi játékkal.

Akit még feltétlenül meg kell említenem, az Daryl Hannah, mint Pris, élete első komoly szerepében. Rachael mellett ő a történet másik tipikus femme fatale-ja. A replikánsok közül ő a kéjmodell, tulajdonképpen egy gyönyörű, ám számító-csábító nőstény, aki azonban annyira aranyos, hogy egyáltalán nem lehet rá neheztelni egyetlen percig sem. A többi replikánst alakító színész inkább csak megmarad a háttérben: Brion James szimplán csak ellenszenves, Joanna Cassidy pedig szexis, rájuk annyira nem fogunk emlékezni, mint a rejtélyes Gaff-ra, akit Edward James Olmos játszik. A rémisztően titokzatos karakterét nehéz meghatározni, bár majd teszek rá egy kísérletet a későbbiekben.

A rendezés:

A forgatókönyv állítólag sok ponton eltér az eredeti könyvtől, de én azt nem olvastam, így összehasonlítani sem tudom őket. A filmben csak elvétve találunk humort, de az sem különösebben vicces. Ellenben a drámai jelenetek nagyon a helyükön vannak, sőt egy sci-fitől szokatlan módon gyönyörűen líraivá válik néhány igen fontos momentum, de ebbe már belejátszik Ridley Scott zsenije is.

A történetről is kell szólnom pár szót; néhány az emberre tökéletesen hasonlító replikáns megszökik a szolgálati helyükről, és visszatérnek a Földre, méghozzá azért, hogy a készítőjükkel meghosszabbítsák a 4 éves élettartamukat.  Ebből az alaphelyzetből sikerült az íróknak és Ridley Scottnak kihozniuk, amit lehetett. Ami elsőre feltűnhet a hollywoodi produkciókhoz szokott nézőknek, az a Szárnyas fejvadász tempója. Viszonylag kevés cselekmény történik, a szereplők gyakran és nagyon sokat hallgatnak, vagy épp csak nézelődnek, szemlélődnek. Az első alkalommal még lassúnak, sőt unalmasnak is találhatunk bizonyos jeleneteket, de érdekes módon, minél többször nézzük meg, annál jobban bele tudunk mélyedni és érezni ebbe a különös világba, hála az összetett forgatókönyvnek, és a hihetetlen képi világnak.

Egy mai filmhez szokott nézőnek viszont kétségtelen, hogy nehéz lehet elsőre befogadni a látottakat, annál is inkább, mert az akciójelenetek sem olyanok, mint amire számítanánk. A történet elején főhősünket,  Deckard-ot a rendőrfőnök a legjobbként állítja be a szakmájában; ez alapján azt várnánk, hogy majd jól lemészárolja a replikánsokat, ehelyett mélyen emberi marad egész végig, nem egy a ’80-as évekre tipikusan jellemző isteni akcióhős, mint amilyeneket rengeteget láthattunk, hanem pont az ellenkezője: esendő, emberi, aki gyakran hibázik. Gyakorlatilag csak két női replikánst sikerül „visszahívnia”, akik fegyvertelenek, de még így is mindkettő rendesen megszívatja.

A rendezés erénye, hogy az egyik jelenet nagyon drámai, a másik viszont már-már horrorisztikus. Érdekes a replikánsok megjelenítése ezzel szemben, akik kezdetben hidegnek, kegyetlennek és gépiesnek tűnnek, és ahogy veszti el főhősünk az emberségét, úgy válnak a gépek egyre inkább élővé a szemünkben, egészen a megváltó végkifejletig. Ezek a várakozásunkon felüli, néhol azonban kétségtelenül elidegenítő elemek jócskán különlegessé teszik a filmet, egyben megmagyarázzák, miért nem örvend egyértelmű sikernek a mű, rengeteg erős momentuma ellenére. Miközben néztem a Szárnyas fejvadászt, elgondolkodtam rajta, hogy vajon nem lenne jobb, élvezhetőbb, ha kicsit gyorsabb, egyben rövidebb lenne? Vajon elvesztené a mélységét?

Szimbólumrendszer:

A Szárnyas fejvadász egyik legnagyobb pozitívuma, hogy tele van az európai-keresztény kultúrkörből vett szimbólumokkal, archetípusokkal, és hogy ennek köszönhetően sokféleképpen lehet értelmezni a látottakat. Ford a magányos hős, a kiégett detektív, Rachael a titokzatos végzet asszonya, a szökött replikánsok meg egyaránt lehetnek fellázadt rabszolgák, bukott angyalok (erre utal a magyar cím is), vagy az emberiség megtestesítői.

Ha pedig ők maguk az emberiség jelképei - ami szerintem a legvalószínűbb - , akkor egyértelműen Istent keresik, aki nem más, mint Tyrell a feltaláló, az üzletember, a teremtőjük. Battyék ugyanazért keresik Tyrellt, amiért az emberek Istent, vagy a vallást: hogy tovább élhessenek, mert mindnyájan halálra vannak ítélve a születésüktől fogva. Mi emberek ugyanezt tesszük, képtelenek vagyunk elfogadni, hogy egy nap semmivé válunk, így belekapaszkodunk Istenbe, vagy a vallásba, hogy örök életet nyerjünk. Ezt az értelmezést erősíti, hogy Roy Batty a liftben felfelé, az ég, a mennyország felé halad. Más kérdés, hogy az Úr lakhelye egy piramisban található, amely egyértelmű utalás az egyiptomi, gonosz rabszolgatartókra. A találkozás azonban végtelenül kiábrándító a filmben, Tyrell ugyanis nem tud segíteni, Batty ezért elpusztítja. A film síkján is könnyedén lehet ezt értelmezni: az emberek elpusztították Istent, pokollá tették a Földet, a replikánsok pedig emberi mintára elpusztítják a saját Istenüket.

Hogy jobban megérthessük a filmet, érdemes közelebbről szemügyre venni a Szárnyas fejvadászban megjelenő néhány fontosabb szimbólumot: a leginkább egyértelmű és közérthető a fináléban megjelenő galamb, amely a lélek szimbóluma. De itt van Tyrell háziállata a replikáns-bagoly, amely mint kiderült számomra, nem csak a bölcsességgel kapcsolatban jelenik meg, hanem mint a sötétség isteneinek állata, aki átjár az élő és a szellemvilág között. A kígyó is megjelenik, amely szintén egy nagyon sokrétű szimbólum, még akkor is, ha csak a keresztény kultúrát nézzük, amelyből a film leginkább merít. A kígyót Zhoránál láthatjuk, és egyaránt jelentheti a kísértést Deckard számára, hisz Zhora fantasztikus nő, ráadásul Deckard előtt fürdik. Viszont a Bibliában más helyeken a kígyó vedlése miatt a halhatatlanságot jelképezi, melyre a replikánsok vágynak, arról nem is beszélve, hogy az ész szimbóluma is, Deckard pedig nemigen tudja megtéveszteni Zhorát.

De vannak itt még olyan apróságok, mint a ventillátor, az alagút, a szöggel átszúrt kéz, a már említett piramis, a lángokat lövellő nagyváros, mint a pokol megtestesülése, a bátorságot, erőt, tisztaságot jelentő unikornis, sőt még Rachael neve is egy elérhetetlen bibliai asszonyra utal, és természetesen ott van a szem. A szem a legfontosabb és az egész történeten keresztülívelő szimbólum: már rögtön a film elején egy hatalmas szemben láthatjuk tükröződni a városképet és a felcsapó lángokat. Az sem véletlen, hogy a replikánsok legelőször a szemkészítőhöz mennek, és Roy Batty azt mondja neki: „Ha tudnád miket láttam én, a te szemeiddel.” Később maga a Teremtő, Tyrell is gigantikus szemüveget visel, és az sem véletlen, hogy Roy Batty kinyomja Tyrell szemeit, mielőtt megöli. A szem egyrészt a lélek tükre, ami fontos szerepet kap az egész filmben, másrészt a látás, a belátás, a megértés, az odafigyelés örök szimbóluma, amelyből igen kevés jutott a replikánsoknak. Mindemellett jelképezi Isten mindent látó szemét is, nem véletlen, hogy Tyrellnek olyan óriási lencséi vannak. Így teljesen egyértelművé válik, hogy Batty miért pont ilyen módon pusztítja őt el.

Kérdések:

A szimbólumokon túl is olyan örök kérdéseket vet fel a történet, amelyek mindig foglalkoztatták az embereket, mint például a jó és a rossz közti különbség. Deckard például közel sem egyértelműen pozitív karakter, sőt igazán sok mindent szeretni sem lehet benne. Az egyik replikánst, egy fegyvertelen nőt például menekülés közben lő hátba. A másik nő, akit megöl, szintén fegyvertelen. Bár láthatóan szarul érzi magát ezek után, mégis szó nélkül teszi tovább a dolgát, ezzel pedig lényegében a saját lelkét gyilkolja, éppen azt, ami elvileg megkülönböztetné a replikánsoktól.

Ezzel szemben Roy Batty kezdetben gonosznak tűnhet, de valójában egy mélyen szomorú sors jutott nekik osztályrészül: a 4 éves élettartam. Nagy kérdés még, hogy ha a replikánsok tökéletesen emberiek, akkor mégis mi választja el őket az embertől. A válasz erre a lélek. Persze, nem csak az embernek lehet lelke, hanem a gépnek is, de egyedül az emberi lélek képes alkotni, teremteni, életet adni.  A film végi katartikus pillanatban érezhetjük át mindezt, mikor a haldokló Roy Batty megmenti Deckard életét. A tökéletes Batty felismeri Deckardban az embert, amivé ő is szeretne válni. Rájön, hogy ő már mindenképp meghal, Deckard pedig pont ugyanarra vágyik, mint ő: csak szeretne tovább élni. És Roy Batty pont akkor hal meg, amikor a lelke emberivé válik, hisz a véres és jogos bosszú helyett megadja valaki másnak a további élet lehetőségét. Ekkor már semmi sem különbözteti meg az embertől. Deckard tulajdonképpen egyáltalán nem érdemelte ki a megváltást, de Batty megváltotta őt is, és saját magát is a bűneik alól. Erre utal az a krisztusi szimbólum, mikor átszúrja szögekkel a kezét. Ezelőtt pedig gyakorlatilag egy megrázó, majd kilátástalanul izgalmas horrorjelenetet láthatunk, amely legvégül egy gyönyörű, lírai monológban csúcsosodik ki:

"Olyan dolgokat láttam, amit ti emberek el se hinnétek. Lángban álló hadihajókat túl az Orion-csillagképen, láttam C-sugarakat csillogni a sötétben a Tannhauser kapu mellett. De mindezek a csodás pillanatok eltűnnek az időben, akár a könnyek az esőben..."

Verziók:

Nem mehetek el szó nélkül a Szárnyas fejvadász különböző verziói mellett sem, egyrészt azért, mert többek között ez is jelentősen hozzájárult a film kultuszához, másrészt meg azért sem, mert mielőtt nekifogtam az írásnak, jómagam is három különféle változatban néztem meg.

A mozis verzióban érződik, hogy a producerek próbálták menteni a menthetőt, miután a film elkészült. Nyilván ők is inkább látványos akciófilmre számítottak, semmint ilyen mély, művészi alkotásra. A nagy csendeket Deckard narrációjával próbálták pótolni, de azt kell hogy mondjam, elég gyér kísérlet volt. Mikor még nem láttam, csak hallottam erről, azt gondoltam, biztos remekül illik ehhez a noiros világhoz, de kiderült, hogy tévedtem. A narráció szinte leesik a képről, annyira nem illik oda. Jobb esetben. Rosszabb esetben pedig Ford egyszerűen hülyeségeket beszél (például, hogy a felesége Sushinak hívja, nem vicc!), vagy elrontja az olyan fantasztikusan szép pillanatokat, mint Batty halála a fináléban. Ráadásul túl kevés a narráció ahhoz, hogy a film lényegi elemévé váljon, bár az is kétségtelen, hogy egy-két helyen azért jól jött, még ha máshol kicsit túl szájbarágósnak is tűnt. A másik lényeges különbség az unikornis szerepe: itt mindössze annyit jelent a film legvégén, hogy Edward James Olmos karaktere, Gaff ott járt Deckard lakásán, és megölhette volna Rachael-t, de életben hagyta.

A legvégső képkockák egyenesen borzalmasak. Miután az egész történet a sötét, esőáztatta pesszimista nagyvárosban, a pokolban játszódott, hirtelen kikerülünk a (Ragyogás felvételeivel) a napsütötte, tágas hegyek-völgyek közé, a szabadba, amelyről egyébként eddig két óráig azt sugallta a film, hogy már rég nem is létezik. A narráció pedig itt a lehető legrosszabb: Deckard minden előzmény, vagy erre utaló jel nélkül közli velünk, hogy Rachael egyébként nem is olyan replikáns, úgyhogy nem is fog meghalni. Olyan gusztustalanul nyálas, olyan visszataszítóan hollywoodi befejezés ez, aminek ráadásul a világon semmi köze az eddig látottakhoz, vagy a film hangulatához, hogy még Vangelis egyébként nagyszerű zenéje sem tudja megmenteni.

Az eredeti Mokép által készített szinkronnal néztem meg ezt a verziót. Alapvetően egy igazi régi vágású, minden ízében klasszikus munkával van dolgunk, amely igazán élvezhető. Viszont képtelen voltam megszokni Szersén Gyulát Ford magyar hangjaként. Deckard karakterétől alapvetően nem állna távol Szersén Gyula, de mivel Ford nem túl jó Deckardként a végeredmény nekem túlontúl disszonáns.

A rendezői változatból Ridley Scott kiszedte a narrációt, így már semmi sem rontja el a finálé összhatását, mi is szemlélődhetünk a szereplőkkel együtt, vagy épp elgondolkodhatunk a látottakon. Alapvetően egyszer ajánlatos megnézni a mozis verziót a könnyebb érthetőség kedvéért, de mindenképpen jobb narráció nélkül. A nyálas befejezés úgy ahogy van, teljesen és tökéletesen eltűnt, helyette kapunk egy újabb csavart. Az unikornis szerepe teljesen megváltozik egy álomjelenetnek köszönhetően, melyben Deckard egy (a Legenda című filmből kölcsönzött) egyszarvút lát futni. Némi gondolkodás után felmerülhet a gyanú, hogy akkor ez azt jelenti, hogy Deckard replikáns? És ha replikáns, akkor miért volt sokkal gyengébb, esendőbb a többieknél? Viszont ő is pont ugyanúgy ragaszkodott a fényképeihez, és az ezek szerint nem létező emlékeihez, mint ahogy a replikánsok. El lehet ezen lamentálni egy jó darabig, de érzésem szerint Ridley Scott ezt csak utólag találta ki, hogy legyen némi létjogosultsága a rendezői változatnak. Ne feledjük, hogy ez még a ’90-es évek elején készült, amikor még nem adtak ki egy filmet dvd-n húszféle verzióban, mindenféle marketinges hátszéllel.

A Director’s Cuthoz egyféle szinkron készült, nekem is ehhez volt szerencsém. Harrison Ford hangja itt már a megszokott Csernák János, aki mint mindig, most is kiváló ehhez a színészhez. Érezhető, hogy eltelt jópár év a két szinkron között, és itt már kicsit kevésbé adtak a minőségre, például engem nagyon zavart, ahogy minden szereplő magázta egymást, ami elég gyakori és idegesítő hiba a fordításokban. Viszont a ’90-es években még remek videószinkronok készültek, úgyhogy komolyabb panaszom erre sem lehet.

Végül a Szárnyas fejvadász bemutatásának 25. évfordulójára elkészült a Final Cut. Ehhez már eredeti nyelven, BluRay minőségben volt szerencsém. Lényegi változtatások már nem igazán történtek a rendezői verzióhoz képest, inkább csak a trükköket turbózták fel egy kicsit, de szerencsére nem olyan túlzó módon, mint a Star Wars trilógia esetében. Az unikornisról való álom is különbözik egy kicsit, egyrészt eltüntették a szépia árnyalatot, másrészt Deckard szeme végig nyitva van a jelenet alatt, ami még több kétségre adhat okot. Viszont itt is sikerült egy idegesítő momentumot elkövetniük a készítőknek: digitálisan megváltoztatták a replikánsok szemét. Ezzel több probléma is van: ha ez ilyen könnyen észrevehető, onnantól kezdve a világon semmi szükség nincs a Voight-Kampff tesztre, illetve Rachael is tudta volna magáról, hogy replikáns. Véleményem szerint Scott mindössze azért hozta meg ezt az újítást, hogy tovább növelje a film körül a mítoszt, és a találgatást, hogy vajon Deckard replikáns-e, vagy sem. Ugyanis Ford szeme természetesen maradt a régi.

Eredeti hangon néztem meg a Végső változatot, és arra a következtetésre jutottam, hogy bár igazán egyik régi szinkron sem rossz, azért mégiscsak így a legteljesebb, leghatásosabb az élmény. A legújabb szinkronba csak belehallgattam, annyi alapján nem igazán nyerte el a tetszésemet. Ford hangja megmaradt Csernák János, csak már kicsit túlkoros a fiatal Deckardhoz, meg jóval unottabban játszik. Rutger Hauerhez pedig sikerült megtalálni Fekete Ernő Tibort, akit alapvetően rossz és túlságosan fiatalos választásnak tartok.

Érdekes az is, hogy a különböző szinkronokban mit kezdtek a film híressé vált magyar mondatával: „Lófa… nehogymá, te vagy a blade, blade runner!”. Az első szinkronban úgy ahogy van, benne hagyták az eredeti hangsávot ennél a résznél. A rendezői verzió szinkronjában lecserélték egy halandzsaszövegre, míg a Final Cut esetében a szinkronizáló színész szép magyarosan kiejti a szavakat: „Lófasz! Nehogy már, te vagy a blade, blade runner!”.

Itthon a dvd hőskorában megjelent a rendezői változat feliratosan, majd nem olyan rég BluRayen, új szinkronnal a Final Cut. Persze, aki igazán szereti a filmet, az berendeli a sokverziós, soklemezes, extrákkal zsúfolt külföldi változatot.

Összegzés:

Mit is mondhatnék el összegzésképp a Szárnyas fejvadászról? Talán hosszúnak tűnhetett nektek az írásom, pedig rengeteg témát nem érintettem, kezdve az eredeti regénytől, a film háttérmunkálatain át, egészen a Szárnyas fejvadász mozis és kulturális hatásáig. Rengeteg kérdés bennem is megválaszolatlanul maradt, még úgy is, hogy háromszor néztem meg egymás után a filmet. Például a William Sanderson megformálta matuzsálem szindrómás J.F. Sebastiannal kapcsolatban. Ő kicsoda egyáltalán? Miért van a játékai között egy unikornis? Miért öli meg őt is Roy Batty? Legalább ilyen rejtélyes a James Edward Olmos által játszott figura. Kit jelképezhet? Ő lenne Lucifer? Vagy nem is gonosz?  Nem igazán tudom rá a választ. Ahogy arról sincs a leghalványabb fogalmam se, hogy Roy Batty honnan tudja, hogy Deckard csak Zhorát és Prist ölte meg?

Viszonylag kevés szót ejtettem arról a rendezőzseniről, aki ezt az elképesztő filmet összehozta. Ridley Scott jelentőségéhez a filmtörténetben senkinek sem lehet kétsége, még annak ellenére sem, hogy csinált néhány gyengébb filmet is. Ha csak az Alient, meg a Szárnyas fejvadászt rendezte volna meg, már akkor is halhatatlanná vált volna.

Én pedig pusztán felvetettem néhány gondolatot erről a pesszimista filmről, amiket talán támpontként lehet használni, miközben nézitek. Az is lehet, hogy még akárhányszor nézem meg, mindig újabb dolgokat, újabb gondolatokat fogok benne felfedezni.

De tulajdonképpen mi lehet a végső mondanivalója? Hogy ne Istenben és a vallásban bízzunk, hanem mindenek felett őrizzük meg a lelkünket és emberségünket, illetve becsüljük meg mindazokat a csodás pillanatokat, melyek eltűnnek, mint könnyek az esőben…

Nekem ez tetszene.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!