A lerombolt Bronx két nagy bandája közeledik egymás felé motoron. A legkeményebb arcok, akik túlélték a szörnyű pusztítást, és a lehető legdurvább pokolban nőttek fel. Nem tudjuk, még mi lesz itt, háború, vagy talán valami annál is rosszabb. A hangulatot fokozandó, a ’80-as évekre jellemző dobszólót hallhatunk a motorosok érkezésekor. És valami különös oknál fogva a bandák mellett teljes felszerelésben láthatjuk magát a dobost is, ott kint a semmi közepén. Ilyen csodálatosan értelmetlen film az 1990 The Bronx Warriors.

Tavaly már többször is elkalandoztunk az olasz posztapokaliptikus gagyi világába, elég ha csak az Új barbárokra, vagy a Halálhozó 3000-re gondoltok. Ezek a mozik általában halálolcsó Mad Max, illetve Menekülés New Yorkból klónok szoktak lenni. Az 1990 viszont a Mad Max-et kivételesen nem majmolja, csak a Menekülés New Yorkból-t (itt nem Manhattan, hanem Bronx a cselekmény helyszíne, nagyon eredeti), illetve Walter Hill Warriors című remek moziját.

Tök ugyanolyan idióta bandák vannak ebben is, csak ezúttal még elszálltabb kivitelben. A musical-es banda megjelenése például valami meghökkentően hülye ötlet, egy ilyen kőkeménynek tűnni akaró moziban. Persze nem csak az ő jelmezeik elképesztően gagyik, az egyik fő karaktert alakító Fred Williamson például ebben a lerohadt világban feszülős bőrgatyót hord, vörös, flamenco inggel. És még csak nem is ő tűnik a legbuzisabbnak, hanem a főszereplő srác, aki mintha csak egy melegbárból szabadult volna. Ráadásul a vicces fizimiskája mellett még olyannyira nem tud játszani, hogy az valami frenetikus, esküszöm tanítani lehetne. A nem létező színészi képességeit pedig folyamatosan igyekszik kihasználni a rendező, különféle drámai, illetve romantikus jelenetekben, melyek elég hamar rendkívül nevetségessé válnak, és ezen az elképesztően butára írt forgatókönyv, illetve a banális párbeszédek sem túl sokat segítenek. Persze feltűnik az összes posztapokaliptikus movieban szereplő óriás, George Eastman is, de egy bunyón kívül nem sok mindenre futja tőle a Bronx Warriors-ban.

A bunyókról pedig külön kell írnom, annyira lehengerlően rosszak. A kezdő jelenetben például hősnőnket teljesen lenyűgözi, ahogy a főhős harcol. Hogy mindezt mi is kellőképpen átérezhessük, lassított felvételben láthatjuk a bunyót, így azt is, hogy hősünk jó 20 centivel elüt a statiszta feje mellett, mire az kábultan esik össze. Szerencsére azért nem mindegyik mozog ilyen színvonalon, vannak például olyanok is, amelyek inkább ovisok huzavonájára emlékeztet, akik életük első amatőrfilmjét forgatják. Viszont meglepő módon vannak egész korrekten, ritmusos vágásokkal bemutatott bunyók is, amik rendkívül meglepően hatnak ennyi szarság után.

Vérbeli, olasz eurotrash-hez méltóan azonban természetesen pozitívumokban sem szűkölködhetünk. A leharcolt helyszín például igazán hangulatos, a zene a maga gagyi ’80-as évek stílusában tökéletesen működik, a történet pedig egy pillanatra sem ül le, végig pergős marad, üresjáratok nélkül. Nem tobzódik annyira a mozi az erőszakban, mint hasonló műfajú társai, éppen ezért meglepő erővel hat, amikor valami brutalitás történik. Jó példa erre az a jelenet, mikor főhősünk embere meghal. Nevetségesen érzelmes és túlzottan giccses lenne ez a jelenet, ha hősünk nem törné ki végül egy laza mozdulattal a fickó nyakát. Kegyelemből. Hisz van annyira felvilágosult, hogy támogassa az aktív eutanáziát. A keserű, happy endet csak nyomokban tartalmazó végső befejezésért pedig külön pluszpont az alkotóknak.

Bármilyen komolyan vehetetlen, vérgagyi filmről beszélünk is, bevallom, hogy elvetemülten jól szórakoztam rajta, és egy percig sem unatkoztam. A hibák kifejezetten szórakoztatóak, és igazából nem lehetünk előre felkészülve arra sem, hogy milyen baromságot, vagy éppen milyen remek ötletet láthatunk a következő pillanatban. Lehet, hogy csak a narrátoros VHS korszak iránti nosztalgiám miatt tudom ennyire élvezni ezeket a szarságokat, de az kétségtelen, hogy ezek mind rendelkeznek egy sajátos bájjal.