Természetesen a filmesek előszeretettel nyúltak ezekhez a regényekhez, már a némafilmkorszakban is, de az egész filmtörténetet behálózták A három testőr folytatásai, bár korántsem olyan mennyiségben, mint amennyiszer az eredetit dolgozták fel. Nagyon gyakran alapnak vették a készítők A három testőr ismeretét, és filmes előzmény nélkül készítették el a folytatást, de ez sem volt jellemző minden esetben. Egyetlen olyan verzióról van tudomásom, amely ugyanazzal a stábbal adaptálta mind a három könyvet, ez pedig az 1969-es D’Artagnan című tévésorozat.

Nagyjából háromféle filmes „folytatása” létezik ennek a témának: az egyik a Húsz év múlvát dolgozza fel, a másik a Bragalonne Vicomte A vasálarcos című harmadik kötetét, és az is előfordult, hogy a filmesek saját maguk gondolták tovább a testőrök történetét. Most mind a háromra bemutatok egy-egy, valamilyen formában itthon is elérhető példát.

A testőrök visszatérnek

A nagysikerű, és egyben legjobb A három testőr adaptáció után annak rendezője, Richard Lester újra összehozta a jól bevált csapatot, hogy leforgassák a történet folytatását. Sajnos az 1989-ben készült A testőrök visszatérnek semmilyen szempontból nem ér fel eredetijéhez. Tipikusan arról a fajta filmről beszélünk, amit a stábból senki sem szívvel-lélekkel csinált, hanem mindenkinek csak a várható siker lebegett a szeme előtt.

A gondok már a forgatókönyvnél kezdődnek, amelyet ismét George MacDonald Fraser írt. A történet erőltetett, a cselekmény ugyan végig rohan, de teljesen kidolgozatlannak tűnik a szituációkat és a karaktereket tekintve egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy a korábbi gegparádét csak nyomokban fedezhetjük fel, és akkor sem túl üdvözítő módon, mivel ezek a jelenetek már sokkal inkább hatnak gyerekesnek, semmint humorosnak. Hőseink pedig inkább csak idegesítő balfácánok, akiknek az ég világon semmi sem sikerül még csak véletlenül sem. Karaktereik sem olyan jellegzetesek, mint korábban, akár teljesen felcserélhetőek is lehetnének egymással. A legrosszabbul mégis szegény Rochefort-al bántak el; Christopher Lee-t még sosem láttam ennyire szánalmasnak és szerencsétlennek. A Milady lánya sem volt a legjobb választás, Kim Catrall és Faye Dunaway közötti különbség nagyon finoman fogalmazva is szembeötlő. Míg előbbinek legnagyobb szerepe a Szex és New York kiélt ribanca volt, addig Dunaway neve mellett olyan klasszikusok sorakoznak, mint a Bonnie és Clyde, a Kínai negyed, vagy a Hálózat. Catrall-ból hiányzik a tehetség, a kisugárzás, és az a fajta elegáns szépség is, ami ehhez a szerephez elengedhetetlen lenne. A film mélypontja amikor ez a nőszemély egyszerre vív négy főhősünkkel, és bizony mindegyikkel elbánik. Ráadásul nem is egyszer. Az új szereplők közül az egyetlen igazi jó választás Philippe Noiret lehetne, de semmi esélyt nem kap a forgatókönyvtől, hogy kibontakozhasson bármilyen irányba.

Azért nem teljesen menthetetlen ez a film sem, néhány poénra futotta belőle, és kétségtelenül voltak eredeti ötletei (amik közé semmiképp sem sorolnám Cyrano felesleges jeleneteit), és jó érzés volt viszontlátni ugyanazt a szereplőgárdát. De ez csak egy halvány utánérzéshez, némi gyenge nosztalgiához elég.

D'Artagnan lánya

"Az a jó az aranyérben, hogy megfeledkezek a reumámról"

1994-ben a franciák is készítették egy folytatást a testőr sztorinak, ezúttal bármiféle filmes, vagy éppen irodalmi előzmény nélkül, pusztán a saját kreativitásukból táplálkozva. Már jópár évvel ezelőtt láttam ezt a mozit, még anno tévéből vettem fel videokazettára (tudja még egyáltalán valaki, hogy mi is volt az?), mert nincs is annál szebb, mint amikor két nagy kedvencem - ebben az esetben a testőr téma, és Sophie Marceau - egymásra találnak.

És Marceau valóban káprázatos ebben a szerepben, nagy kár, hogy soha többet nem játszott főhősnőt kalandfilmben. A páratlan szépségű színésznő az idők során nagyon sok rossz moziban vesztegette el a tehetségét, de szerencsére a D’Artagnan lánya közel sem tartozik ezek közé. A címszerepben Marceau a papáját idézően heves és harcias, mindeközben pedig rendkívül esetlen, sőt néha kifejezetten ügyetlen, de mindenekelőtt rendkívül bájos. Egy tizedmásodpercre sem válik a legtöbb akcióhősnőhöz hasonlóan férfiassá, végig megőrzi érzékenységét, nőises mivoltát. És akkor a csodálatos mosolyáról, a pajkosságáról, és elképesztő érzékiségéről még egyetlen árva szót sem ejtettem, így aztán elmondhatjuk, hogy nála tökéletesebb választás nem is létezhetett erre a szerepre. Nagy szerencsénkre nem áll távol ettől a mozitól az erotika sem, így főhősnőnk a film közepén, teljesen váratlanul ledobja magáról a ruháját, ami jó példa arra, miért is szereti és becsüli olyan nagyra cikkünk szerzője az európai mozit úgy általában.

A kedves papát Philippe Noiret alakítja, akit a korábban tárgyalt filmünkben még Mazarin bíborosként láthattuk. Szerencsére ezúttal már kellőképpen kihasználják az idős francia színész képességeit, személyében egy nagyon szerethető D’Artagnan-t ismerhetünk meg. Párosuk Sophie Marceau-val remekül működik, kettejük csipkelődése kifejezetten mulattató az egész film során. A humor egyébként sem áll távol ettől a mozitól, a tipikusan franciás cselekményszövésnek hála remek jelenetek láthatunk, például amelyben D’Artagnan „megadja” a tartozását öreg szolgájának, Planchet-nak, vagy amikor a bíboros úr és csapata próbálják mindenáron megfejteni az ellopott „titkosírást”. Az irónia a vívójelenetekben is megmutatkozik, melyekből kissé hiányzik a dinamika, kicsit talán túl öregurasak, de végeredményben mégiscsak szórakoztatóak, persze közel sem olyan mértékben, mint Richard Lester ’73-as mozijában. A nosztalgikus hangulat is komolyabb szerepet kap, ugyanis a párbeszédek építenek a néző ismereteire az eredeti történettel kapcsolatban, ami francia filmként talán nem is olyan meglepő, mindenesetre enélkül is élvezhető marad a D’Artagnan lánya.

Érdekes módon ebben a sztoriban nem Mazarin a főellenfél (akit egyébként egy kifejezetten jópofa figuraként ábrázolnak), hanem egy kissé bolond, félőrült herceg, aki mellesleg rabszolgákkal kereskedik. Bár ez így leírva talán ígéretesen hangzik, de mégis eléggé jellegtelen, sőt felejthető gonosztevőről beszélhetünk. Természetesen egy Milady-szerű némber sem maradhatott ki a történetből, de ismét nem sikerült kilépni az eredeti karakter árnyékából, semmilyen téren sem. De legalább beleírtak a történetbe egy jó kis catfight-ot, aminek mindig nagyon szoktunk örülni. Egyébiránt Rochefort lányát üdvözölhetjük ebben a moziban, viszont becsületére válik az íróknak, hogy ügyesen sikerült megoldani ennek a negatív karakternek a pálfordulását, ami nagyon ritkán sikerül jól a filmeseknek. És ha már Rochefort-nál tartunk, kapunk egy félszemű (apró, megtévesztő utalás Lester filmjére) kardforgatót, aki a bíborosnak dolgozik, ami kicsit erőltetett lehetne, de egy ügyes csavarral ezt a szálat is szépen elvarrják.

Vannak még nagyon erős momentumai ennek a mozinak, például a remek zenéje, és a kezdőjelenet, mely sokkal erősebb, mint maga a film. A stílusos főcím után egy néger férfit láthatunk rohanni a ködös erdőben, akit lovasok üldöznek, miközben gyönyörű női kórus énekét hallhatjuk, melybe törzsi ritmusok vegyülnek. Ez annyira hatásos, már-már hipnotikus erejű kezdőjelenet, hogy már itt teljesen elvarázsolnak minket a készítők. A film később is jól folytatódik, hála fentebb sorolt erényeinek, de valahol középtájon kissé megtörik az addigi lendület, és Marceau-t háttérbe szorítják az öreg muskétások. A játékidő hosszát emiatt rendesen megérezzük, ugyanis több, mint két óráról beszélhetünk ebben az esetben, még akkoris ha a D’Artagan lánya a francia kalandfilmek legjobb hagyományait eleveníti fel. A ’90-es években azonban ez már így önmagában talán kissé kevés volt. Így ez a mozi hangulatos, élvezetes, és szórakoztató, de azért közel sem egy remekmű. A végén mindenesetre - akárcsak egy színházban - meghajolnak előttünk a szereplők, mintha csak azt mondanák: ugye milyen jó móka volt? És nem tudunk nem egyetérteni.

A magyar szinkron egyáltalán nem sikerült rosszul, főleg Sinkó László D’Artagnanjának köszönhetően, és Sophie Marceau-t is megszokhattuk már Kökényessy Ági hangján, de mégis inkább eredeti franciát ajánlanám, elsősorban Marceau érzékisége, és bájos nevetése végett. Ezt a magyar dvd kiadáson igencsak megnehezíti minden idők egyik legtrehányabb, legigénytelenebb magyar felirata, ami hol késik, hol egy jelenettel előbb jön, nem mellesleg pedig tele van elütésekkel, és nyelvtani hibákkal. Amúgy meg javarészt a szinkront követi, de ennyire rossz minőségű munkát még a legigénytelenebb torrent oldalakon is csak elvétve lehet látni, mint amit a Ceasar film eme dvd-jén. És azt, hogy a kép se túl szép, mert életlen és sötét, már kár is megemlíteni.

A vasálarcos

„Inkább haljak meg vérbe fagyva, mint vén trottyosként saját húgyomban.”

D’Artagnan lánya után stílusosan következzenek D’Artagnan fiai. A vasálarcos történetét szintén sokszor megfilmesítették; Dumas történetében kiderül a vasálarcos férfiről hogy valójában XIV. Lajos ikertestvére, ezért kicserélik a gonosz királyt a szimpatikusabb hasonmására. Idővel azonban világossá válik, hogy az intelligens, félreértett Lajos valójában sokkal inkább alkalmas az uralkodásra. 1929-ben a Douglas Fairbanks féle némaverzióban  már az ikertestvér volt a gonosz, de tárgyalt filmünk cselekménye sokkal inkább a ’39-es James Whale (Frankenstein, A láthatatlan ember) változatot követi, semmint a regényt. Egyébiránt létezik még egy Jean Marais főszereplésével készült 1962-es francia mozi, illetve egy tévéfilm ’77-ből, amelyben Richard Chamberlain alakította az ikreket.

Az 1998-as A vasálarcos igen komoly sztárparádéval szolgál nekünk. Rögtön itt van a Titanic elképesztő sikere után Leonardo DiCaprio, méghozzá kettős szerepben, akitől igen komoly bátorságra vallott, hogy egy negatív figurát játszott el a biztonságos középszer helyett. Tehetsége ebben a filmben is egyértelműen kiütközik, a két testvér tökéletesen megkülönböztethető egymástól minden egyes jelenetben, és DiCaprio hiteles marad egészen végig. Azonban tagadhatatlan, hogy Lajos királyként túlságosan is hisztis és nyálas, míg Fülöpként már-már idegesítően jóságos. A többi színész alakításában viszont nem találtam hibát, Gabriel Byrne remek a vívódó, végletekig hűséges D’Artagnanként, John Malkovich nagyszerű bosszúszomjas Athosként, és Jeremy Irons bűntudattal terhelt Aramisa is telitalálat. Egyedül talán Depardieu-vel bántak el, akinek Porthosa nem több, mint gyermeteg humorforrások céltáblája. Nem érdemes megemlíteni Judith Godréche-t, aki egyszerűen nem elég szép Christine-ként, viszont a House rajongók kiszúrhatják maguknak kedvenc dokijukat egy apró mellékszerepben.

Maga a film néhány elszórt poént leszámítva meglepően komoly hangvételű a többi testőr mozihoz képest, ami azért is érdekes, mert az író-rendező Randall Wallace se a történelmet, se Dumas regényét nem vette komolyan, egyes egyedül saját magát. De ami olyan szépen működött A rettenthetetlenben az itt egyáltalán nem. A forgatókönyv maga szépen felépített, minden karakternek megvan a maga helye, célja és motivációja, csak sajnos túlságosan is direkt; egyszerűen mindent, amit a nézőnek kellene éreznie, azt a szereplők belemondják az arcunkba. Ez különösen a muskétások végső rohamánál zavaró, ami akár még katartikus erejű is lehetett volna, ha nem szólna be az egyik mellékszereplő, hogy „Milyen csodálatos hősök”. Köszi szépen a segítséget, de én is látom. Ebből akár már le is szűrhetitek, hogy milyen bántóan pátoszos, sőt didaktikus ez a feldolgozás. Úgy tűnhet, mintha gyerekeknek készítették volna, de ahhoz a sztori egyszerűen túlságosan komor.

Jó ötlet volt a dicső négyest egymás ellen fordítani, ami megfelelő feszültséget kölcsönöz bizonyos jeleneteknek, de annál nagyobb baj, hogy a kalandok, üldözések, vívások szinte teljesen hiányoznak a történetből, emiatt a film borzasztóan leül a közepére, hiába próbálják a készítők felgyorsítani az eseményeket. Az izgalmas finálé szerencsére kárpótol minket mindezért. A vívójelenetek amúgy egyáltalán nem humorosak vagy látványosak, de szerencsére megvan bennük az a dinamika, ami a D’Artagnan lányából hiányzott. Hogy ne legyen teljes az örömünk, gyakran túlságosan is hatásvadász jeleneteket láthatunk, ami nem lenne baj egy vérbeli hollywoodi mozitól, csak sajnos ezek általában mellőznek mindenfajta logikát.

Összességében tehát egy néhol kissé erőltetett, de pazar kiállítású filmet láthatunk, remek színészekkel. A magyar szinkron pedig egyenesen kiváló, külön élmény volt így megtekinteni A vasálarcost.

Folytatjuk...

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!