Mindenesetre tény, hogy aki nem a ’80-as évek B kategóriás videós akciógyöngyszemein nőtt fel, az valószínűleg nem tudja értékelni a vásznon látottakat, de akkor meg ne üljön be rá, és pláne ne írjon róla egyetlen sznoboskodó sort se. Mint film, önmagában, a kontextusából kiragadva tényleg nem ér valami sokat az Expendables 2: a drámai jelenetek nevetségesen rosszak, a giccshatárt minden egyes alkalommal kínosan-kacagtatóan átlépik, de úgy, hogy a karaktereknek még csak egészen véletlenül sem sikerül semmi mélységet adni. Ehhez ugyanis legalább egy tisztességesen megírt, és levezénylett monológ kell, illetve egy Mickey Rourke szerű figura, akibe azért szorult némi tehetség is. Ebben az esetben nem beszélhetünk ilyesmiről, de még csak olyan magasröptű, mesteri forgatókönyvről sem, mint amilyen az első résznek volt. (Ha véletlenül nem értenéd az iróniát, az a te bajod).

A kikacsintgatások teljesen átveszik a szerepet, és leuralják a történetet. Jó ez nekünk? Persze, hogy jó! A Kommandót és a Kobrát sem épp a sztorija miatt zártuk annakidején a szívünkbe. Sokakat zavarnak az ilyesfajta poénkodások egy filmben, mert rendre kizökkennek a teljes átélésből, de egyszerűen nem lehet, és nem is szabad komolyan venni egy olyan mozit, amiben 50-60 éves faszik játszanak nekünk akcióisteneket. Ha ettől el tudunk vonatkoztatni, akkor cserébe a mindannyiunkban élő kisgyerek sírva fog fakadni a boldogságtól, amikor meglátja Stallonét, Schwarzeneggert, és Bruce Willist, ahogy hárman, bazinagy géppuskákkal irtják az ellenszegülő statisztákat. És ez az érzés sokkal többet jelent, mint egy normálisan megírt forgatókönyv, vagy egy ügyesen felépített drámai szituáció.

Kicsit éreztem a történeten és a rendezésen is Stallone keze nyomának hiányát, aki többnyire végtelenül egyszerűen, ám a hatást mindig elérve képes írni. Ezt a történetet hárman hozták össze, ami gyakorlatilag a vicc kategória. Az írók azonban mindig alkalmatlanok voltak, ha efféle bűnös élvezetekről volt szó, és általában a rendezők is. Ezesetben Simon West egy teljesen középszerű akcióiparos, akinek annyi dolga volt igazából, hogy levezényelje a drága akciójeleneteket, és - mint ahogy tőle várható volt - teljesen korrekt munkát végzett. Egyszer sem esett le az állam a látványvilágtól, de már a legelső akcióparádétól kezdve székbe szögezett ez a fajta dinamizmus, és brutalitás, amit elvártam. Az előző rész fináléját akció szempontjából nem sikerült felülmúlni, de a fentebb már említett trió közös mókázása tökéletesen kárpótol minket mindezért. A Stallone-Van Damme bunyóról nem is beszélve, amelyben mindketten azt nyújták, amihez valaha olyan remekül értettek. Stallone a belharcot, Van Damme pedig a nagyívű forgórúgásokat. És nem lehet nem imádni azt, amikor a két legnagyobb gyerekkori kedvenced összecsap egymással.

Stallone amúgy valami borzalmasan szarul néz ki ebben a moziban, elképesztően leélt feje van, mintha nem is csak két év telt volna el az előző rész óta. Színészi repertoárját sem csillogtatja meg nekünk, de a csapat vezetőjeként, még mindig szerethető. Jason Statham ismét remek partnere, de ezúttal kevesebb szerepet kap, akkoris leginkább az első részbeli késes bunyóit ismétli meg. Végső párbaja a mellékgonoszt játszó Scott Adkinsszel elég izgalmasra sikerült, de ebből a két fickóból ennél sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni ilyen téren. Nagy vesztes még Jet Li, aki csak az első akcióban mutathatja meg harcművészeti tudását, de benne sem kell csalódnunk. Az első részben ellenpontjaként szereplő Dolph Lundgrenre tett utalások (vegyészmérnök) kissé erőltettek, de a többi vele kapcsolatos poén azért eléggé a helyén van. A legviccesebb mégis egyértelműen Chuck Norris, aki tökéletesen reflektál a személyét érintő poénokra, konkrétan el is hangzik egy chucknorrisos vicc, ha esetleg nem lenne elég egyértelmű a helyzet. Schwarzenegger jelenléte szintén nagyon humoros, mintha csak egészen véletlenül itt ragadt volna egy másik filmből, vagy rossz díszletbe sétált volna be. Bruce Willis szerepe pedig szinte metaforikus: ahogy az átlag akcióhősökből egy magasabb régióba lépett színészi értelemben olyan filmekkel, mint a Ponyvaregény, vagy a Hatodik érzék, most ugyanolyan élvezettel ragadja meg újra a gépfegyvert, és tér vissza a B kategóriás akciók mocskába, akárcsak az általa alakított, megbízó karakter.

Van Damme-ról is kell néhány szót ejteni, aki nem volt hajlandó elvállalni az első részben neki felajánlott szerepet, arra hivatkozva, hogy nincs eléggé kidolgozva a karaktere. Azon tegyük túl magunkat, hogy mennyire építették fel a szerepét anno mondjuk a Véres játékban, mert ebben a filmben egy olyan főgonoszt játszik, akit úgy hívnak, hogy Villain. Aljassága már-már paródiába illő, de a legnagyobb poén mégis az, hogy Van Damme-nak egy olyan pozőr seggfejet kell megformálnia, amilyen ő is valójában, és így nem csoda, hogy mindez elképesztően jól áll neki. Liam Hemsworth már kevésbé jó, mintha a szereposztók csak véletlenül összekeverték volna a tesójával, és csak később jutott eszükbe a tévedés, akkor viszont gyorsan ki is írták a sztoriból. Randy Couture-nak és Terry Crews-nak viszont ismét nagyon kevés szerep jutott, de minden csapatfilmben szükség van ilyen arcokra. De a szilikonozottszájú Nan Yu-re igazán nem volt semmi szükség, de végeredményben a jelenléte nem is árt a filmnek.

A magyar szinkron ebben az esetben is hibátlanra sikerült, nagy dicséret jár érte, hogy mindenki megkapta a hozzá hagyományosan illő magyarosítást, ritka kincsnek tűnik manapság már az effajta odafigyelés, ezért még inkább imponálóan hat. A zenei aláfestés szintén teljesen rendben van, és a kelet-európai helyszín is remekül illik a hangulathoz. Összességében tehát hihetetlenül élvezetes, de mégis bűnös szórakozást jelent A feláldozhatók második része, ami ha filmként nem is állja meg a helyét, élményként mindenképpen ütős, már csak azért is, mert ki gondolta volna még pár évvel ezelőtt, hogy ezeket a leharcolt arcokat még láthatjuk a nagyvásznon, pláne egy ilyen himnuszban, ami a gyerekkorunkhoz szól, hűen az eredeti brutális, dinamikus és végtelenül egyszerű szellemiségéhez. Nekem hiányoznak ezek a férfias, tesztoszterontól csöpögő mozik, aki meg ennél többet akar, az rossz helyen keresgél. Én mindenesetre újra fogom ezt nézni még jópár alkalommal, amíg várom a folytatást. De abból már Steven Seagal sem hiányozhat!