Filmes körökben úgy tartják, hogy az amerikaiak leginkább a western műfaj megteremtésével hoztak eredetiséget a szakmába. Lennie kell benne valaminek, mert minden specifikuma dacára a vadnyugati történetek a világ minden részén népszerűek lettek. Bár mostanság valami okból kifolyólag divat lett leszólni a klasszikus műveket ebben a zsánerben (is), azért még mindig szép számmal vannak, akik szívesen nézik őket. Lássuk, érdemes-e műsorra tűzniük ezt a mozit.
1863-at írunk, még nem ért véget a sok gyötrelemmel járó, a formálódó Egyesült Államokat végletekig megosztó polgárháború. A Fort Bravo hírhedt fogolytábor, ahonnan a fogságba esett délieknek esélyük sincs a szökésre. Elhagyatott erőd a sivatag mélyén, ellenséges indiánoktól körülvéve. A legnagyobb veszedelem azonban Roper százados, aki tapasztalt felderítő, s minden szökevényt könyörtelenül visszahurcol a fogságba. Élve vagy halva, ahogy alakul. A déliek viszont nem adják fel és egy olyan ügynököt küldenek az újabb kitörés előkészítésére, akire remélhetőleg senki nem fog gyanakodni. Egy nőt. Az ürügy adott, az erőd parancsnokának a lánya férjhez menni készül.. Bejutni hát nem olyan nehéz, talán kifelé sem annyira, de a sivatagot túlélni, arra nincs garancia, mert a meszkalero apacsoknál senki nem ismeri jobban a környéket.
Csapjak a közepébe, elvégre minek húzni az időt. A mozi fölöttébb egyenetlen. Számos joggal kifogásolható részlet van benne, de erényekben sem szűkölködik. Kezdem a rossz mozzanatokkal. Ahhoz képest, hogy egy borzalmas, megosztó háború közepén és egy hírhedt fogolytáborban vagyunk, ez egész erőd olyan, mint egy cserkészközpont. Egyszerűen nem hiteles a hírhedtsége, nyoma sincs valami szigorú katonai börtönnek. Pár balfácán őr téblábol a kártyázgató, unalmukban egymást piszkáló déliek körül. Innen csak az nem tör ki, akinek nincs hozzá kedve. Maga a szökési terv, valami elképesztően naiv, a realitás pár napi járóföldre kóborol tőle. A kemény százados pedig úgy olvadozik a női kezekben, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva. (Hollywoodban, de nem az életben.) A leggyengébb rész, de nyugodtan írhatnám pocséknak, a történet lezárása. Az Észak-Dél konfliktus végig valami gyermeteg megközelítésben van tálalva, még álomgyári szinten is. Aztán a végén jön szokásos össznépi összeborulás. „Ha összefogunk, gyerekek, ugyan ki állhat ellent nekünk? Vidd a lányt, pajtás, nekem úgyis annyi.” Több mint 150 évvel a polgárháború után még mindig élnek bizonyos sérelmek arrafelé. A forgatás időpontjában sem volt hiteles, ahogyan a déliek és az északiak vezetőinek sérelmeit lezárni akarták. Az indiánok szokás szerint arra kellenek, hogy egységbe kovácsolják az egymás ellen fordult fehéreket. Az, hogy éppen a megélhetésüket adó földjeiket szedik el tőlük, mit sem számít. „The white rulez”. Nem éppen a fair play jegyében fogant szemlélet.
Most akkor ez egy vacak film? Nem, ezt azért nem állítom. Csak időnként naiv, ideologikus, íróasztal szaga van, sztereotípiákkal és klisékkel dolgozik De profi. Tudja, kiknek íródott, hová akar eljutni, és milyen eszközök kellenek hozzá. A cél elérésének megadja a módját. A felvételek Arizona vadregényes tájain készültek, a Halál-völgyben. Elég ott végigkocsizni a filmvevővel, már negyedóra kész van a moziból. A nem túl gyakran használt Ansco Color fényképezés pedig valami elképesztően látványos. Még a gyengébb részeken is képes adni annyit a szemnek, hogy az ember hajlamos megbocsátani a forgatókönyv balgaságait. Talán furcsán jön ki így földicsérni a technikát, de aki megnézi a mozit, érteni fogja, miért írom. A nagyágyú a főszereplő William Holden. Akkoriban kezdett neki isten igazából futni a szekér. A Stalag 17-ben nyújtott alakítása Oscart ért. Ha máshonnan nem, a Vad banda vezéreként minden bizonnyal ismerős a western kedvelőinek körében. A keménykötésű, de érzelmileg sebezhető északi tiszt szerepe ad esélyt a jellemformálásra. A forgatókönyv baklövése, hogy ezt a vonását eltúlozták.
A rendező John Sturges, aki szintén letett pár örökbecsű művet a műfaj asztalára. (Hét mesterlövész, Újra szól a hatlövetű.) A romantikus, összeesküvéses részt tisztes iparos munkával lehozza. Viszont amikor kijutunk a sivatagba, indul az indiánok kontra lovasság, meg a szorult helyzetben lévő szökevények megpróbáltatásainak képre vitele, már igazán elemében van. Ez a mintegy félóra bármikor képes eladni a mozit. Sturges kiválóan érzékelteti a helyzet veszélyességét, minden feszültségét. Még egy kis tisztelet is jut a rézbőrűeknek, legalább érző emberi lényekként vannak mutatva. (Igaz, a fehérek lőnek, és szinte mindig találnak, a rézbőrűek meg alig-alig, ami nem éppen a realizmus csúcsa.) Eleanor Parker olyan cselszövő, akinél öröm az ármánykodás tárgya lenni. Igazán nagy karriert nem futott be, de kétszer jelölték Oscarra, ami véletlenül nem történhetett. Érdekesség: William Campbellt leginkább az eredeti Star Trek széria klingon vezéreként tartják számon a rajongók. Itt lényegesen fiatalabb, mint ifjú lázadó domborít., nem is rosszul.
Összegezvén a dolgokat. A régi idők mozija ez, bőven felvonultatva az erényekből, de sajnos a hátrányok sem maradtak el. A kivitelezés pazar, a színészek jók, a rendező a kalandos-harcos részben kiválót teljesít. A történetet viszont átlengi valami bájos naivitás, helyenként papirosízű. Aki képes túl tenni magát rajta, összességében kellemesen szórakozhat. Mindenki maga dönt, belevág-e a Vadnyugat újabb szegletének megismerésébe.
