A Hófehérke utómunkálatai során, 1937-ben a Disney egyik fő embere, Joe Grant mutatott egy vázlatot a főnöknek. Ladyről szólt a sztori, Grant saját springer spánieljéről, akit feleségével kissé elhanyagoltak, miután kisbabájuk született. Waltnak tetszett az ötlet, és megkérte Grantet, hogy csapatával együtt dolgozza ki részletesen a történetet. Az elkészült storyboard-változatok végül nem nyerték el Disney tetszését, mert Ladyt túl édesnek, bájosnak találta, és ezt önmagában kevésnek érezte egy egész estés animációs filmhez. Ebben a verzióban egyébként már megjelent a patkány karaktere, bár még jóval komikusabb formában, szerepeltek a sziámi cicák, illetve Ladynek két udvarlója volt, egy Borisz nevű orosz kutya és egy korcs, akit Homérosznak hívtak. Végül az ötlet a polcra került.

Walt Disney a ’40-es évek elején a Cosmopolitan magazinban olvasott egy novellát Ward Greene tollából, Happy Dan, The Whistling Dog címmel (akkoriban a Cosmopolitan még nem női magazin volt szex-és sminktippekkel, hanem irodalmi magazin kétmillió előfizetővel). Disney arra gondolt, hogy az ő cuki Lady karakterüket össze kellene ereszteni ezzel a cinikus, kóbor kutyával, és akkor még lehet a filmből valami. Újra nekiálltak a film kidolgozásának, Ladynek ebben a változatban még csak egy szomszédot találtak ki, aki a Hubert névre hallgatott, ellenségnek pedig egy tipikus, hatalmaskodó anyós figurát tettek meg, nem pedig a fontoskodó, de alapjaiban jó szándékú Sarah nénit, mint később. A patkány itt már fenyegetőbb ellenfélnek tűnt, és nagyobb szerepet kapott Borisz is, hogy egyfajta szerelmi háromszöget alkossanak. A cinikus kóbor kutya nevét egy sor vita után sikerült csak kiválasztani, felmerült a Boso, a Rags, végül Walt javaslatára lett csak simán Tramp. 1943-ban aztán közbeszólt a második világháború, Disney oly sok más mellett ezt a projektet is felfüggesztette, és propaganda filmeket kezdtek gyártani.

1949-ben Grant otthagyta a stúdiót, miután csúnyán összevesztek Walt Disney-vel, azon okból, mert Walt felszámolta a Grant által vezetett modellgyártó részleget. A munkát viszont Grant nélkül is folytatták. Disney felkérte Ward Greene-t, a Happy Dan novella szerzőjét, hogy az immár kész storyboardból írjon egy regényt, hogy a nézők számára már ismerős legyen a sztori, mikor beülnek a mozikba. Így a kész film főcímén az látható, hogy Ward Greene regénye nyomán készült a film, Joe Grantet pedig – akinek az alapötletét használta fel Greene – meg sem említették a stáblistán, és évtizedekig úgy tettek, mintha semmi köze nem lett volna hozzá. Sőt, azt terjesztették a sajtóban, hogy a film alapötletét maga Disney inspirálta, amikor feleségének kalapdobozban ajándékozott egy kiskutyát. Nem tudni, hogy ez a személyes történet igaz-e, vagy sem, az mindenesetre ma már bizonyos, hogy a történet alapjait Grant fektette le. Grantnek viszont esze ágában sem volt pert indítani, akkoriban már egy jól menő kerámiaüzlete volt, és hivatalosan a történet minden joga a Disney Stúdióhoz tartozott. Grant és Disney soha többet nem beszéltek egymással. Grant egyébiránt ’89-ben visszatért a stúdióhoz, ahol tanácsadóként vett részt a Disney-reneszánsz filmjeiben. 2005-ben bekövetkezett haláláig itt dolgozott. Hogy mekkora szerepet töltött be valójában a Susi és Tekergő elkészítésében, az csak halála után, 2006-ban vált egyértelművé a nyilvánosság számára, amikor a DVD-kiadáson található werkben bemutatták a film készítésének körülményeit.

A Susi és Tekergő volt a Disney Stúdió első kutyás filmje, az állatok ábrázolásánál pedig leginkább a Bambi által kitaposott ösvényen haladtak. A kutyák arcát, a mimikájukat igyekeztek a lehetőségekhez mérten minél inkább emberszerűvé tenni, a mozgásuk ábrázolásában viszont a realitásra törekedtek, ezért rengeteg kutyafajtát tanulmányoztak. Az egyik animátor 8 mm-es kamerával felvette a saját családját, ahogy a kutyájukkal játszanak, és kockánként elemezte az állat jellegzetes mozgását. Az egész cselekményt a kutyák nézőpontjából kívánták ábrázolni, ennek köszönhető, hogy az emberszereplők arcát nemvagy csak alig látjuk, hasonlóan a Tom & Jerry néger asszonyságához. A szellemes elnevezések is ennek tudhatóak be, mint Jamesszívem és Drágám. Mivel a kutyák azt hallják, hogy a gazdáik így hívják egymást, logikus, hogy egymás között ők is így nevezik őket. Ennek a kutyanézőpontnak köszönhető, hogy a film látványvilága inkább horizontális, mint vertikális, a kutyák pedig inkább a padlóhoz, semmint az éghez viszonyulnak a film ábrázolása szerint.

A látvány tervezésén és a hátterek megalkotásán hárman is dolgoztak, Mary Blair festette a korai vázlatokat, Claude Coats készítette a modellt Jamesszívem házáról, illetve a kutyák nézőpontját is ő dolgozta ki, Eyvind Earle pedig a híres Bella Note-jelenet háttereit alkotta meg. Mégis leginkább Walt Disney keze nyoma érezhető a végeredményen. A Susi és Tekergő világa nem más, mint egy akkoriban már eltűnt, nosztalgikus, idilli kép az egykori amerikai kisvárosokról. Az olyanokról, mint a Missouri állambeli Marceline, ahol Walt Disney is élt egy ideig gyermekkorában, és saját bevallása szerint élete legszebb éveit töltötte ott. A film ábrázolásában tökéletesen tetten érhető ez az idill, de a telefonoknak, automobiloknak köszönhetően azért lehet érezni a változás szelét, és hogy ez a világ nem tart sokáig. Az ötvenes évek közepén már elkezdődtek a polgárjogi mozgalmak, az atombomba rémképe pedig korábban sohasem tapasztalható, élő fenyegetést jelentett az emberiség számára. A nézők egy ilyen világból szívesen menekültek el a Susi és Tekergő elképzelt, tiszta, idillikus Amerikájába.

A film bemutatásának idején, 1955-ben egyre népszerűbbé vált a televízió, a mozik pedig attól való félelmükben, hogy elvesztik a közönségüket, különféle fejlesztésekkel álltak elő. Ilyen volt például a szélesvásznú technika, amely megtetszett az egykor kísérletező kedvű Walt Disney-nek, ezért kitalálta, hogy szélesvásznú, CinemaScope filmként készítsék el a Susi és Tekergőt. A baj csak az volt, hogy rengeteg jelenet elkészült már, így azoknak ki kellett egészíteni mind a két oldalát, ami rengeteg pluszmunkát jelentett az animátoroknak. Néha ugyan meg tudták oldani néhány pluszfa betoldásával, de nem volt mindig ilyen szerencséjük. Ez lett ugyan az első egész estés szélesvásznú rajzfilm, de maga a történet egyáltalán nem igényelte az új technika alkalmazását, és helyenként nem bántóan ugyan, de érezhető, hogy valami nincs rendben a képalkotás módjával, mintha eredetileg nem így képzelték volna el a filmet. A hab a tortán az volt, amikor készen lettek a szélesvásznú filmmel, Roy Disney felvilágosította a bátyját, hogy Amerika-szerte nem tudott még minden mozi átállni a CinemaScope technikára, így ha nem akarja, hogy megbukjon a filmje, el kell készíteni hagyományos képaránnyal is. Ennek következtében a Susi és Tekergő kétféle változatban került forgalmazásba. Mindenesetre ez a stúdió történetének legszélesebb rajzfilmje, a maga 2.55:1-es képarányával.

Disney nyilatkozata szerint azért volt olyan jó móka elkészíteni ezt a filmet, mert nem kötötte őket semmilyen forrásanyag, könyv vagy tündérmese, mint a legtöbb munkájuk során. A kész filmet elnézve, ennek azért megmutatkoztak a hátulütői. Az eredeti tervek szerint Trusty (a magyar szinkronban: Trappancs) meghal a történet végén, amikor Tekergőt próbálják kiszabadítani. Walt azonban túl megrázónak, túl intenzívnek találta ezt a gyermekek számára, és tartott tőle, hogy emiatt a Susi és Tekergő a korábban megbukott Bambi sorsára jut. Nem akarta tovább traumatizálni a gyerekeket, úgyhogy kiadta az ukázt: Trusty szerepeljen a végső, karácsonyi jelenetben, így ott láthatjuk, hogy valójában csak megsérült. Mai szemmel nézve nagyon gyáva és elég gáz megoldás. Az utolsó előtti jelenet egyértelműen Trusty halálára és ennek a drámájára épül, a végén pedig simán visszavonják az egészet. Ez a hozzáállás sajnos hosszabb távon is rányomta a bélyegét a Disney-rajzfilmekre (nem, elsősorban nem Balura gondolok A dzsungel könyvéből), A róka és a kutya című – egyébként remekül elkészített – alkotás például majdhogynem teljesen értelmét veszti egy hasonlóan gyáva húzás miatt.

Más dolgokat viszont kifejezetten remekül, sőt ízlésesen sikerült tálalnia ennek a filmnek. Ilyen például a híres, azóta már ikonikussá nemesedett, rendkívül hangulatos, spagettievős jelenet. Walt ezt a részt ki akarta vágatni, mert úgy gondolta, nem fog működni, nevetséges és buta szituáció lesz, ahogy két kutya szerencsétlenkedik a spagettivel. A korábbi cikkben említett kilenc nagyöreg egyike, Frank Thomas azonban nem hagyta magát, eltökélt szándéka volt, hogy elkészíti a jelenetet, méghozzá Disney jóváhagyása nélkül. Az animált képsorokat aztán megmutatta Walt bácsinak, akire mély benyomást tett a jelenet romantikája, és megtartotta a kész filmben. A többi már történelem, ezt a képsort még azok is ismerik, akik sosem látták a filmet, egyértelműen a Disney Stúdió egyik legemblematikusabb pillanatává nemesedett Susi és Tekergő romantikázása.

A másik, Disney-től szokatlan húzás a szex ábrázolása volt. Sokat gondolkodtak ezen a momentumon, és végül sikerült annyira ízlésesen megoldani, hogy nem okozott felháborodást, mert a felnőttek számára egyértelmű ugyan, hogy mi történt a két főhős között, de a gyerekeknek nem biztos, hogy leesik. Az olasz étterem után Susi és Tekergő egy domb tetejéről nézik a tájat, a kamera eltávolodik tőlük, és egy áttűnéssel az éjszakából reggel lesz; a két kutya egymás mellett ébred, Tekergő pedig nagyon vigyorog. Később Susi megsértődik, amikor kiderül szíve választottjáról, hogy mekkora nőcsábász volt régen, Susi két idősődő szomszédja pedig megkéri a kezét, hogy ne maradjon szégyenben. A végén meg kiskutyák születnek. Ebből azért össze lehet rakni a képet. Filmes szempontból viszont érdekes lehet, hogy tulajdonképpen a film harmadik felvonását egy olyan esemény irányítja, amit nem látunk, sőt említést sem tesznek róla, mégis (felnőttek számára legalábbis) teljesen egyértelmű a helyzet, ez az ábrázolásmód ritka kifinomultságra vall. Maga a félreértés egyébként a legtipikusabb, legidegesítőbb romkom klisé, ami csak létezik, de egy 60 éves klasszikus rajzfilmnek könnyebben megbocsájtom, mint egy mai tucatvígjátéknak. A Susi és Tekergő minden ízében megfelel egy romantikus komédia történetének, azok sablonjainak; adott a két, teljesen eltérő karakter, akik egymásba szeretnek, a veszekedés a történet háromnegyedénél, majd a tökéletes happy end.

A kész filmet 1955. június 22-én mutatták be. A kutyás téma bejött, az év végére 7,5 millió dollárt jövedelmezett a film, a legnagyobbat a Hófehérke és a hét törpe 1937-es bemutatója óta. A kritika szintén dicsérte, és a mai napig elismerik a film érdemeit, a TIME magazin például beválasztotta minden idők 25 legjobb rajzfilmje közé. Jó Disney-szokáshoz híven ezt is többször bemutatták, ’62-ben, ’71-ben, ’80-ban, és ’86-ban. Aztán többször megjelent videón és DVD-n. Magyarországra érthetetlenül későn jutott el, 1997. július 17-én forgalmazta videón az Intercom. A szinkron is ekkor készült hozzá, ami egyébként remekül sikerült. Viszont érdekes, hogy bár a film maga nem jutott el hozzánk, képeskönyv formájában már 1990-ben Susi és Tekergő címmel futott nálunk a sztori. Azt, hogy Ladyből Susi lett, valószínűleg német vagy osztrák hatásra változtatták meg a szinkron készítői is.

Éppen ezért nem tartozott hozzá a gyerekkoromhoz ez a rajzfilm sem, de a Pán Péterhez hasonlóan ennek is elismerem az érdemeit, és a Disney Stúdió egyik kiemelkedő alkotásaként tekintek rá. A Stúdió már tudta, hogy mit akarnak, és azt is, hogyan lehet ezeket megvalósítani. A Susi és Tekergő kicsit édeskés, és kicsit gyáva, de mindeközben mégis hangulatos, romantikus, vicces, a rajzok pedig gyönyörűek. A végkifejlet izgalmát leginkább a Hamupipőkéhez lehetne hasonlítani, a harcok intenzitásának felerősítésében pedig a szekvenciákat animáló Wolfgang Reithermané a kizárólagos érdem. A történet karakterei kifejezetten szerethetőek egytől egyig, egyikre sem mondanám azt, hogy idegesítő lenne. A legnagyobb fájdalmam, hogy akár csak a Pán Péternél, a Disney Stúdió már itt is bebetonozta a stílusát, szó sem lehetett az aranykort jellemző kísérletezgetésről.