Erős túlzás lenne azonban azt állítani, hogy az emberes hosszúságú (196 perces!) filmnek a piálás lenne a fő témája, az csupán amolyan leitmotiv, illetve hozománya az egyik topiknak, miszerint a török társadalom leszakadó, szegényebb fele bizony nem feltétlenül a Koránban találja meg a boldogulást, ellenben a bűnben és az alkoholban igen. A varázslatos Kappadókiában történő történet főszereplője Aydin, egy tehetős ember (ezt látjuk, hiszen helyes kis szállodát működtet a világhírű barlangvárosban, emellett állandóan samesze kíséri, de többször ő maga is elmondja magáról), akit untatnak a hétköznapi dolgok, és legszívesebben könyvei között, felszínesen moralizáló cikkek írásával és a majdan általa megírandó török színháztörténetéhez való készülgetéssel idejét töltve áltatja magát azzal, hogy ő egy jó ember. Ifjú felesége, valamint velük élő, friss válása után kissé érdes modorú húga hiába próbálják szembesíteni elefántcsonttoronyba zárkózásának mély hazugságával, Aydin inkább még jobban belefordul a hóba burkolózó, turisták által elhagyott, mesebeli táj álomvilágába. Hosszadalmas, nyakatekert beszélgetésekben, elmélkedésekben építi folyamatosan a falat maga köré, melyet még az a kisfiú sem képes áttörni, aki szegény, megszégyenített, részeg apja helyett próbál elégtételt venni egy Aydin felé dobott kővel.

Kell a bő háromórás vetítési idő, hogy Aydin képes legyen átlátni azt a szakadékot, ami az ő liberális, kifinomult, nyugatias világa és a mai török társadalom nagy része között húzódik, és egyedül ez nem is megy neki. Kell ennyi idő, hogy mi nézők megérthessük azt a sértettséget, amit egy szegénységében megalázott ember érezhet és azt a büszkeséget, ami hajtja az igazságtétel felé (mely akár áttételesen még nagyobb kárt is okoz neki). Nem kell viszont ennyi idő Aydin végtelen civakodásaira, amit feleségével, illetve a háta mögötti pamlagon elheverő húgával folytatott.

Mindazonáltal, Aydin egyszerre csehovi és tarkovszkiji figura. Ceylan nem is rejti véka alá, hogy filmjét és a történetet három Csehov-novella ihlette, és a dialógokhoz különböző Tolsztoj és Voltaire-szövegeket is felhasznált. Az a vidéki téli tétlenség gerjesztette önmarcangoló elvágyódás, amit e film szereplői éreznek, az színtiszta csehovi toposz. Az őszülő, idősödő értelmiségi férfi számvetése múltjával, jelenével és jövőjével, ahogy áll a hóesésben hosszú kabátjában a temető mellett, ahogy hallgat, az Tarkovszkij. Ahogy moralizál, ahogyan a meleg szobából és kényelmes fotelből megítéli a kinti szegények nyomorúságát, abban viszont Tolsztoj gróf köszön vissza. A film kulcsjelentét képező vadászat, és főleg az előtte való ivászat is nagyon “oroszos”. A film mégis török bír maradni és képes arra, hogy általa érzékileg megtapasztaljunk különböző élethelyzeteket, megérezzünk valamit a különböző udvariassági formulák (vendégség, kínálás, cipőlevétel, stb.) társadalmat meghatározó szerepéről.

Érdekes Isten (Allah) szerepe a filmben, hiszen bár a helyi hodzsa (hittanár, hitszónok) fontos szereplője a történetnek, valamint Aydin is értekezik a vallásról, és ír, ha másról nem is, mint az imádkozó imámok büdös lábáról. NINCS jelen semmilyen formában, Ceylan filmjében inkább Isten (Allah) és a benne való igazi hit hiányáról beszél. Még a hodzsát sem látjuk tevékenysége közben (ami persze, nem jelenti azt, hogy ebbéli tevékenységét hanyagolná), azonban az anyagiasság, a pénzhez való különféle viszony annál súlyozottabban van jelen.

Ceylan korábbi, Három majom című filmje szintén a hatalom, a pénz és az ezeket nélkülözők háromszögében kutakodik. Ez a Téli álom azonban annál, ha lehet, súlyosabb, szomorúbb és hidegebb alkotás.

A cikket efes írta a https://efesasanisimasa.wordpress.com/-ról.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!