A 2012-es Anilouge megnyitóján magam is ott voltam. Azért jó ez a rendezvény, mert az ember tágíthatja látókörét, hogy van rajzfilm a Disney-n és a Pixaron túl is. Bár vadászni kell őket, de létezik még hagyományos kétdimenziós technika. Sőt ilyenkor többnyire olyan országok terméseiből válogathatunk, amelyeket egyébként sose láthatnánk. Itt debütált a Coraline alkotóinak filmje, a ParaNorman, amely stop-motion technikát alkalmaz, A festmény és az Örökbeadható című francia filmek, vagy éppen mai témánk, a spanyol Ráncok, melynél különösen érvényes a kitétel, hogy „nem minden rajzfilm mese, és nem minden mese rajfilm”.

Meg kell mondjam, eleinte jobban örültem volna, ha Mamoru Hosoda Farkasgyermekek animéjét láthattam volna, különösen, hogy a spanyol hangokat angol feliratok segítségével kellett magyarra tolmácsoljam magamban, miközben fut a számláló a felső harmadban (screener). De mindezt leszámítva, egy brutális élmény volt ezt a filmet végigülni.

Ignacio Ferreras műve Paco Roca azonos című képregénye alapján készült, mely 2008-ban méltán nyerte el a Spanyol Nemzeti Képregény Díjat. A történet viszonylag unalmas felütéssel kezd: Emilio beköltözik egy öregek otthonába, ahol Miguel szobatársa lesz. A két férfi meglehetősen különbözik egymástól, Emilio egész életében merev szabályok közt élt, Miguel pedig a „carpe diem” frázist pufogtatva töltötte a kiszabott időt. Utóbbi minden hájjal megkent, elsőre akár elítélhetően is cselekszik, de később rájövünk: minden éremnek két oldala van. A film közepén aztán kiderül, hogy Emilio Alzheimer-kórban szenved, és tanúi lehetünk tragikus leépülésének, valamint az elkerülhetetlen, szívbemarkoló végkifejletnek, ahogy az immár barátjává vált Miguel mindent megtesz érte.

Nem könnyű történet, ugye? Különösen ha hozzáteszem, hogy ebben az otthonban mindenkinek megvan a maga sztorija, mindenkiről megtudunk ezt-azt, amivel a szívünkhöz nőhet, és közben szörnyülködhetünk, ez... ez vár ránk a végén, teher leszünk saját családunk számára, és annak is örülhetünk, ha megmarad a józan eszünk, meg le tudjuk tolni a gatyánkat vizelésnél.

Ebből az aspektusból nézve borzasztó film a Ráncok, engem a felétől szabályszerűen a sírás kerülgetett, és a végén is utoljára jöttem ki a teremből, hogy a többiek ne lássák rajtam, mennyire mélyen megrázott. Még úgyis, hogy helyenként humoros, tanulságos, de leginkább őszinte, bátor és merész, mely nem sepri a szőnyeg alá a gondokat, a problémákat.

Technikailag teljesen rendben van a film, bár aki ismeri a spanyol rajzolási módot, az nem fog meglepődni, hogy a hátterek pasztellszerűek, akár egy kalandjátékban, a figurák pedig részletesen animáltak. Lehet, nem fognak senkit elbűvölni, mert nincsenek édes nyuszkók, meg mókusok, de abban azt hiszem, egyetérthetünk, hogy legnehezebben az embereket lehet hihetően megrajzolni, és megtölteni élettel. Meg persze ott van az is, hogy kit érdekel mindez rajzfilmben, amikor élő szereplős filmként lehet, egyszerűbb lett volna az egész, hiszen nem történik benne semmi, ami csak és kizárólag rajzon működne.

De persze ilyesmikbe maximum az köthet bele, akit e film nem ejt gondolkodóba, akár saját magát, akár családját illetően, és ez bizony elég nagy fegyvertény a Ráncok kezében, ami feledteti minden egyéb hibáját.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!