Gondolkodtatok már azon, akár nyíltan, akár titokban, magatokban, hogy meddig képes vajon két ember együtt élni úgy, hogy nem mennek kölcsönösen egymás agyára? Meddig tart a sütő szerelem? Egy évig? Háromig? Öt év után van még valami amit nem tudtok egymásról? Hét év után? Tíz év után? Húsz év után? Halálig? Netalán megadatik az, hogy soha semmilyen probléma nem "fűszerezi" a kapcsolatot? Nincsenek veszekedések, boldogok lesztek míg világ a világ? Lehet ezt előre tudni, vagy csak a remény marad? Az ember alapvetően tökéletlen, hiába akarja a jót, végül mégis mindent elkúrhat? Ha nem gondolkodtatok ilyesmin egy percet sem, és minden rendben tegyetek magatoknak egy szívességet, és ne nézzétek meg ezt a filmet, mert a hatásvadász címmel ellentétben olyan lelki átformáláson eshettek át, hogy soha többé nem lesztek önmagatok.

Pedig a Titanic szép reményű párosa Kate Winslet és Lonardo DiCaprio játssza a szerelmespárt, s ezzel akár el is játszhatunk. Minden bizonnyal Mendes nem véletlenül választotta őket, hogy lerombolja az illúziókat, és megadja a nézőnek azt, mi is történt volna, ha Leo nem fullad bele az Atlanti-óceánba. Mert ott még egy soha be nem teljesült tökéletes szerelem vágya erőt adhatott a szerelmespároknak, itt pusztán és hidegen láthatjuk, mi történik, ha elnyerjük azt, amiért látszólag küzdeni érdemes.

Leo és Kate kb. tíz perc alatt összejönnek, egy nem különösebben szikrázó, de izgalmas találkozás során, majd pedig egy éles váltást követve, máris azt nézhetjük, ez a két ember, hét év távlatából mennyire meggyűlölte egymást, és valami szikrázik köztük, de az már régen nem a szerelem. A Wheeler házaspár ugyanis az amerikai álom megtestesítőinek gondolja magát az 50-es évek közepe táján, mégis valami másra vágynak. Franknek ugyan van munkája, de utálja - mint nagyon sokan -, April pedig szeretné kifejezni önmagát mint színésznő, de ez hazájában sajnos lehetetlen. Látszólag ők a tökéletes pár, két gyermek, családi ház egy kertváros szívében, barátságos szomszédok, menő autó... mégis. Valami hiányzik. Valami elveszett útközben.

Kihunyt belőlük a tűz, tovatűnt, mint egy foszló álom, s nem több mint egy árnyék képe csupán. Jó ez nekünk? Hogy így beleragadunk a mókuskerékbe, meg sem próbálunk kitörni belőle, mi több, ha meg is próbáljuk, a konvencióink, a környezetünk nem engedi? Mert amikor már elhatároznánk, hogy feladjuk a tipródást az üresség magányában, akkor jön egy jobb fizetési ajánlat, egy újabb gyerek, és keresztül húzza terveinket? Nagyon könnyű gyávának lenni, különösen úgy, ha mindenki más szemében bolondok vagyunk mert meg merjük azt lépni, amit sem Ő, de még Te sem tudnál.

Hogy változtatok az életemen, és megragadom a lehetőséget, mert az nem vár énrám, elillan és már csak a levegőt markolhatom, majd azt számolhatom újra és újra, hol rontottam el vajon? De persze tudom én, ott hogy gyáva voltam, ott, hogy egy bolond az, aki leginkább megérti mi zakatol bennem, akivel együtt tudok érezni míg lobog bennem a tűz, és akit már én is csak egy szánalmas bolondnak tartok, amikor magyarázni kezdem önnön hazugságaimat.

Elemi erejű film tehát A szabadság útjai, melyet az a Sam Mendes rendezett, aki az Amerikai Szépséget is a világnak adta, amely hasonlóan bár de mégis pozitívabban mesélte el mindezt, csupán akkor ami a jelenben történt, az most immáron 60 éve. DiCaprio tökéletes, ez az ember régóta nem tud hibázni - nagyon kíváncsi leszek, mikor kezdik el ezt értékelni, ha szerencséje van, majd 80 évesen kaphat egy életműdíjat -, de Winslet lazán lejátssza, meg nem értett nőt így még vásznon nem láthattunk, akit lehet szeretni, gyűlölni, megvetni, sajnálni, szánni. Aki önző, odaadó, gyarló, de tettre kész és ugyanakkor végtelenül reményt és hitet vesztett. Mindezt az elfojtott fájdalmat Thomas Newman csodálatos muzsikája egészíti ki, ha azt mondom ilyen tökéletes scoret utoljára a szintén általa komponált Amerikai Szépségben hallottam minden bizonnyal nem tévedek sokat.

Ilyen borzalmasan erőteljes filmet talán még nem is rendeztek az emberi kapcsolatokról, a lelki rétegek lehullásáról, önnön silány életünk forradalmi változtatásról, vagy ha úgy tetszik, a valódi szabadság kereséséről, amikor nem érzed úgy, hogy egy mókusketrecbe zárva élsz, amikor fel tudsz kelni anélkül, hogy máris azt várnád ismét az álmaid közé menekülhess.

2009 nagy vesztese volt ez a film az Oscar gálán, mindösszesen egyetlen Globe-ot kapott meg Winslet a milliónyi jelölésből, mindeközben az Oscaron még csak nem is indulhatott a legfontosabb kategóriákban. Helyette Benjamin Buttonokkal, meg Gettómilliomosokkal volt tele a Kodak színház. De hát mindig így van ez ha az embernek saját félelmeivel kell szembenéznie. Nem mindenki képes rá.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!