Vannak olyan filmek, amelyeket alapvetően sose néznék meg, mert egyszerűen nem érdekel a témájuk. Ilyen a Forma 1 (Hajsza a győzelemért) vagy a dzsesszdobos srác megpróbáltatásai (Whiplash). Aztán a készítők profizmusának vagy ihletettségüknek köszönhetően mégis sikerül elérniük, hogy érdekeljen az, ami egyébként egyáltalán nem. A mozi egyik csodája. A Joynak ez nagyon nem jött össze.

Pedig papíron minden rendben van: korunk legnagyobb női sztárja és egy tehetséges rendező, akivel már harmadszor dolgozik együtt. Mégsem sikerült a minimálisnál kicsit is jobban bevonniuk a sanyarú sorsú háziasszony felmosórongyának történetébe. Jennifer Lawrence-szel amúgy most sincsen semmi probléma, istenadta, ösztönös tehetség a csaj, ráadásul bármilyen szerepben könnyű megkedvelni vagy azonosulni vele, és ha másért nem, miatta érdemes lehet egyszer megnézni a Joyt. Csak nem feltétlenül moziban, hanem mondjuk amikor kapcsolgatsz valamelyik este a csatornák között, és egy valóságshow-nál vagy egy igazi teleshopműsornál színvonalasabb kikapcsolódásra vágysz.

A rendezéssel sincsen komolyabb probléma. Kicsit féltem, hogy David O. Russell elköveti ugyanazt a hibát, mint előző filmjében, az Amerikai botrányban, ahol a a színészek végletesen öncélú parádéjával sikerült huszadrangúvá degradálnia a történetet és a forgatókönyvet. Szerencsére ez nem történt meg, bár itt is rengeteg jó színészt láthatunk, de nem hatalmasodnak el a sztori fölött. Bár azt azért gyorsan hozzáteszem, hogy lehet, jobban jártunk volna, ha mindez most történik meg, ugyanis sok újat vagy eredetit nem láthatunk, ez egy teljesen szokásos sikertörténet, ahol a főhős/főhősnő sokat küszködik, majd a végén eljön a nagy siker, lásd még: A boldogság nyomában. A főszereplőt lehúzó, hátráltató család sem új dolog a vásznon, sőt a rendező életművében is láthatunk hasonlóra példát A harcos című remekműben, ahol egyébként sokkal érzékletesebben ábrázolta ezt a problémát.

Pedig ebből a sztoriból, még ha számomra mégoly érdektelen, ki lehetett volna hozni többet, például azzal, ha az expozíciót nem nyújtják feleslegesen ennyire hosszúra. Tíz perc után megértettük, hogy ennek a néninek milyen rossz, köszönjük szépen, haladjunk tovább. Erre körülbelül 40 percbe telik, mire eljutunk a fordulópontig, vagyis a mosórongy feltalálásáig. A végén aztán egy rövid epilógust kapunk arról, hogy a siker után még mindig nem értek véget a megpróbáltatások, holott ha ezzel is részletesen foglalkozik a film, már sokkal különlegesebb lett volna az összkép.

Russell szemmel láthatóan azért mindig igyekszik valamilyen képi hatással feldobni a filmet, a korfestés is ügyes (és nem olyan tolakodó, mint az Amerikai botrányban), különösebben unalmasnak se mondanám az összképet (nem úgy, mint az Amerikai botrányt), és sikerül elérnie, hogy érdekeljen valamennyire a főhősnő sorsa. Csak sajnos nem eléggé, és így a közepesnél éppen csak egy kicsit jobbra lehet értékelni ezt az alkotást, ami ekkora nevektől bizony kevés.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!