Először is a cím menten magyarázatra szorul. Quentin Tarantino "Aljas nyolcas" című opusza ugyanis nem western. Kétségtelenül magán viseli egy western jellegzetességeit és vadnyugati környezetben is játszódik, ám ha csak ennyi kellene ahhoz, hogy egy filmre ráaggassuk a western jelzőt, akkor akár "A cowboyok és űrlények" is az lehetne. 

Nézzük meg először, mire emlékeztet a film, mit lehet spontán, vagy akár készakarva is belelátni, amitől western érzésünk támad. A majdnem három órás film számomra bosszantóan hosszúra nyújtott és felesleges jelenetekkel (például a lovak aprólékos kifogásának és elhelyezésének bemutatása, ami volt inkább cirkuszi mutatvány, mint valós történés, vagy dramaturgiai eszköz) teletűzdelt első harmadában a főszerep a postakocsié. Egészen pontosan ez egy magán postakocsi, amelyet John Ruth (Kurt Russel), népszerű nevén "a hóhér" nevű fejvadász bérelt ki, hogy foglyát Daisy Domergue-t (Jennifer Jason Leigh) oda fuvarozza vele, ahová való: a bitóra. Útközben felvesznek két fura alakot: a színesbőrű, a lovasságtól dicstelenül kirúgott Marquis Warren (Samuel L. Jackson)  őrnagyot, aki maga is fejvadászként keresi a kenyerét és a magát seriffnek valló Chris Mannix-et (Walton Goggins), akiről csakhamar kiderül, hogy a fia annak a déli rebellis, lázadónak, aki négyszáz emberével az Észak-Dél háború után végigfosztogatta a határvidéket. A szituáció a postakocsi belsejében, egyfajta áporodott mikrokörnyezetben arra koncentrál, hogy az ott összegyűlt emberek mindegyike képvisel valamit. "A hóhér" a maga otromba, de becsületes módján az amerikai lelkiismeret szimbóluma, a néger őrnagy magánháborút folytat minden fehér ellen, míg Mannix, a tipikus déli bunkó, aki végül a legnagyobb pálforduláson megy át a film végére: az emberi aljasság felülírja a gyermekkora óta beleégetett parancssort, hogy a feketéket gyűlölni illik, mert csak és kész. Kevesebb szereplővel ugyan, de a jelenet elmegy akár John Ford "Hatosfogat" (1939) utánérzésének is, ahol a lovaskocsiban Amerika minden ikonikus séma-szereplője képviseltetve volt.  

Szerintem nincs ember, aki ne emlékezne a "Volt egyszer egy vadnyugat" (1968) legendás nyitó jelenetére és Jack Elam, valamint Woody Strode magánszámára, amikor Charles Bronson-t várták a pályaudvaron. A halálos feszültséget mindenki másképpen vezette le, amíg vártak. Valaki úgy, hogy hallgatta a kalapjára eső vízcseppek kopogását, valaki úgy, hogy egy pisztolycsőbe fogott légy zümmögését élvezte. Hasonló jelenet ismétlődik meg akkor, amikor a Domergue kiszabadítására verbuválódott banda megérkezik a fogadóba. Mielőtt vérfürdőt rendeznének, mindenki elfoglalja magát valamivel: van, aki mentolos cukrot kér, van, aki kávét, van, aki társalog a személyzettel, de a kamera és főként a zene érzékelteti, hogy itt pillanatokon belül valami nagyon rossz fog történni. Belátom, mindkét legendás western-analógia bizonyos fokig erőltetett, lévén nem célunk kitalálni a rendező gondolatát. Hasonlít? Minden bizonnyal. Levonhatunk ebből bármiféle tanulságot a történet egészére nézve? Lendít ez valamit is a filmen? A válasz mindkét esetben nem. Amiért mégis megemlítettem őket, az azért volt, hogy lássuk: ez a film éppúgy játszódhatna ezzel a történetvezetéssel bárhol máshol is, mint a vadnyugat és ezért nem tipikus western. Csak úgy tesz, mintha...

A történet és történetvezetés lényege ugyanis a problémamegoldó krimi. Tarantino nemcsak hogy nem hagyományos westernt rendezett, de belecsempészett a történetbe egy jó adag Agatha Christie-féle "Tíz kicsi néger"-t (vagy indiánt, ha úgy jobban tetszik), illetve a sokszínű karaktereknek megfelelően a "Meghívás egy gyilkos vacsorára" (1976) is jelen van. Ez utóbbiban az önirónia olyan fokát érjük el, amilyet bűnügyi felmekben ritkán látni, a film gyakorlatilag önmaga és a műfaj paródiája. Nos, ez utóbbi nyugodt szívvel elmondható az "Aljas nyolcas"-ra is, csak az nem világos, mit akar parodizálni. Térdig gázolunk a vége-hossza nincs párbeszédekben, mintha a szereplőknek agymenése lenne, vagy valamiféle száj-grafomániában szenvednének és teszik mindezt eltúlzott, széles gesztusokkal. Nincs ember, aki így beszélne, ennyire élettől idegen gesztusokkal és mimikával. Persze nem mindig van ez így jelenetről-jelenetre, még a legvisszafogottabb ebből a szempontból Kurt Russel figurája. Walton Goggins-al előszeretettel játszattak szociopata szörnyetegeket és a színész hihetetlen arcmimikája, már-már a ripacskodásig túlhajtott kifejezőkészsége szinte erre predesztinálta. A déli ficsúr karakterének megszemélyesítőjeként még indokolt is lehetne ez a fajta játékstílus, viszont komolyabb helyzetekben az ember nem tudja, hogy ez most paródia, vagy így reagál egy szociopata a vele szembenálló szituációra. Ám nem csak az ő játéka ilyen. Tim Roth annyira akar angol gentlemannak látszani, olyan karikírozott brit akcentussal beszél, hogy csakis paródiának fogható fel, amit művel. Ugyanez áll Demian Bichir hihetetlenül sematikus mexikói-spanyol figurájára. Russel mellett még a legszolidabb szereplő Michael Madsen, de valljuk be, azon kívül, hogy néha gyűrögeti az arcát, mint akit fáraszt egy-egy jelenet, amiben részt kell vennie, nem sok szerepe van. Ezzel el is érkeztünk a történet központi figurájához, a démonizált Daisy Domergue-hoz, aki mintha az ördögűzőből lépett volna elő, vagy valamilyen másodrangú horrorfilmből, ahol persze a szétzúzott orrából folyó vért lenyalogatni illik az arcáról és kidagadó erekkel a nyakán üvöltve előadni, hogy ő bizony milyen gonosz is és mindenki meglakol, aki ellene tör. Azon kívül, hogy ezt sem tudtam máshogyan felfogni, csakis valamilyen paródiaként, David Hasselhoff jutott eszembe, amikor arra adta a fejét, hogy kedvenc sorozatában a Knight Rider-ben kettős szerepet alakítva önmaga gonosz alteregóját is megformálja. A Hoff úgy képzelte el, hogy egy úgynevezett "rosszember"-t már a külső fizikai jegyek is megkülönböztetik a jóktól, ezért bevetette teljes eszköztárát, hogy megformálja Garth alakját, ami artikulátlan röhögésben, kidülledő szemekben és nyaki artériákban és a végletekig eltúlzott, már-már röhejes játékban nyilvánul meg. Jennifer Jason Leigh pontosan ezt teszi mégpedig olyannyira, hogy a túljátszás mestere Christopher Plummer is megirigyelhetné. 

S hogy ezzel a húzással mi célja volt Tarantinonak, nem szeretném találgatni. Az anti-hősök a film végére porig aláztatnak, de az "Aljas nyolcas" akkor sem lesz egy "Vad banda" (1969). Ugyanis ez utóbbi rendelkezik azzal, amivel Tarantino filmje nem: van koncepciója. A moziban ülve végig azt kérdezgettem magamtól: végül is mi itt a lényeg? (Ha nem a paródia....) Peckinpah filmjében a végére kiderül, hogy minden ember, még a legmegátalkodottabb csirkefogó is más életre vágyik és tudja, hogy hol a határ, amikor azt kell mondani az aljasságra, hogy állj és ne tovább, de az ember mit várjon olyan képregényfiguráktól, amilyeneket Tarantino megteremtett a filmjében? A film végi vérfürdő nagy eszmei kérdése, hogy vajon ennyire egoista, önző gazemberekben is feltör-e a jó, hogy a helyeset tegyék, vagy csak az (élet)ösztön és a józan ész miatt fogtak össze? Mire idáig eljutunk, számomra a film teljesen hitelét veszti. 

A szereplők mindegyike más-más angolt beszél, s ezt a magyar feliratban úgy próbálták visszaadni, mintha valamiféle tájszólásuk lenne, ami a legrosszabb megoldás, amit elkövethettek. Ezzel kapcsolatban egyet kell értsek a Star Wars szinkronrendezőjével, aki Yoda régies angolságáról beszélt, s hogy ezt miért is hagyták ki a magyar szinkronból. Először is ez a szó szoros értelemben véve nem tájszólás és egy texasi kiejtését sem lehet úgy visszaadni nálunk, hogy "no gyűjjön komám, osztán igyunk egy kis tüzes vizet...". Ami pedig a 70mm-es Panavision filmre fényképezett csodát illeti, sajnos nem tudtam megtapasztalni, mivel éppen nem volt olyan mozi kéznél. Mellesleg nem nagyon értem, miért kellett ez a  nagy hírverés neki, hiszen a film gyakorlatilag egy szobában játszódik, több mint két órán keresztül. Ez a fajta technológia pedig olyan filmekben kamatoztatta magát, mint például az "Arábiai Lawrence" (1962). 

Vegyíteni két műfajt, a westernt és a krimit, ráadásul nyakon önteni valamiféle eltúlzott parodisztikus játékmóddal és még a végén erkölcsi tanulságot is meglebegtetni, nem túl szerencsés. Tarantino megtette egy végletekig elnyújtott, feleslegesen hosszú filmben. Csak remélni tudom, hogy a kilencedik munkájában, amit majd gondolom kiír megint a főcímre, végre nem akar ennyire virtuóz lenni és visszatér a hagyományaihoz, ahonnan indult és nem készít több "westernt".