1941-ben eljött a finn-szovjet korántsem barátságos mérkőzés második menete. Mint közismert, azon év június 22-én a németek rázúdultak a Szovjetunió területeire. Így a finnek számára elérkezett a visszavágás ideje, amire Hitler ugyancsak biztatta őket. Az északi testvéreink ezt az időszakot „Folytatólagos háború” néven ismerik, ami a saját szempontjukból érthető. „Nem adományként kell megkapnunk azt a földet, melyhez minket vérkötelék fűz.” Elég világos alapállás. Miután Manstein marsall és társai alaposan lefoglalták a Szovjetunió erőit, a finnek pedig mintegy félmilliós sereget állítottak ki, a háború folyamán az a csoda esett meg, hogy ők voltak emberfölényben. Ennek megfelelően sikeresen nyomultak előre, visszavéve azon területeiket, amit a moszkvai „kényszer-békében” nem sokkal előbb elvesztettek. A németek igyekeztek rávenni őket, hogy ennél többet is vállaljanak, de a fronthelyzet hozta gyér számú területfoglalásoktól eltekintve a finnek bölcs önmérsékletet tanúsítottak. Például eszük ágában sem volt csatlakozni a leningrádi blokádhoz. A háborúnak erről a szakaszáról egyébként már egy másik film kapcsán írtam. Akinek kedve van, ITT olvashat „Az ismeretlen katonáról.” Lisztes kolléga szintén megírta róla a maga verzióját. Az a cikk ITT érhető el. Mintegy bő kétévi állóháború jellemezte a továbbiakat, majd 1944-ben jött a szovjet ellentámadás, amiről e mini-sorozat harmadik mozija szól majd. A most kitárgyalásra kerülő mozgóképben viszont még csak 1941 nyaránál járunk, de nem csak a naptári hónapok miatt volt meleg az időszak. A film eredeti címe azt jelenti, hogy „Út Rukajärviba,” de magyarul az „Előőrs” jobban visszaadja a tartalmi lényeget. (Rukajärvi egy tó és a körülötte lévő terület neve.)

Perkola hadnagy, egy kis finn felderítő egység vezetője, azt a feladatot kapja az újabb háború kitörésekor, hogy az egységével nyomuljon be a szovjet területekre. Karéliában legalább annyi baráti civil várja őket, mint ellenség, de a háborúban erős a gyanakvás, és a bizalmatlanság rögtön tragédiával jár. Az amúgy sem összeforrott csapatban egyre nő a feszültség, amint a végtelennek tűnő erdő ösvényein haladnak előre. Az ellenség visszavonulóban van, de lesből bármikor lecsaphat rájuk. A tapasztalatlan katonák fokozatosan szembesülnek a háború kegyetlen valóságával. Perkola számára a küzdelem akkor válik katonai feladatból személyes üggyé, amikor hírt kap, hogy a jegyesét megölték. De nem csak ő van így vele. Ahogy a napok telnek, minden ember változik. Így jön el a döntő próba ideje, amikor át kell törniük a szovjet vonalon, hogy életben maradhassanak.

Hadd szúrjak be ide egy apró érdekességet. A mozi szerelmespárja, Peter Franzén és Irina Björklund, Finnországban afféle helyi Angelina-Brad kettősnek számított a filmkészítés világában. (Remélhetőleg a válás kimarad az esetükben.) Többször megadatott nekik, hogy a vásznon is eljátszhatják a családi kapcsolatukat. Hogy ők hogyan élhették meg mindezt, nem tudom, de ahogy mostanság az angolból átvetten mondani szokás, a képen „működik a kémia.”

A mozi szándékosan nem eposzi nagyságokra törő, hanem a személyes kapcsolatokra koncentráló alkotás. Így aztán az indításakor még egy lövés sem dördült, amikor a kerékpáros egység haladása mentén mindenütt jelen van háború kellemetlen velejárója, az emberi és anyagi pusztulás. Nem a szokásos „bevonuló újoncok viszontagságai a seregben” perceit kapjuk. Lesz majd abban is része a nézőnek, mert elkerülhetetlen a dolog, de csak rövid időre. A frontvonal hideglelős világa sem marad ki, de a kezdő képsorok meghatározzák a hangulatot. Semmi tisztelgés a hadi dicsőség előtt. Gyorsan ideszúrom, az a tény, hogy a film nem vetekedhet a háború elejét taglaló Talvisota monumentalitásával, senkit ne riasszon el. Pazarul összerakták a részleteket. Egy évvel később a Finn Filmakadémia hét díjjal árasztotta el, köztük a legjobb fényképezésért, vágásért, zenéért és rendezésért járó elismerést egyaránt bezsebelhették. Bízom benne, ez jó ajánló.

Erőteljes film. Gondolom, a jelző meglepő a fentiek olvasata után, de mégis helyénvaló. Csak nem mindig a szokványos értelemben véve. Először is, erőteljesen háborúellenes. A karakterek közül mindenkinek más kell a lelki lökéshez. Az egyik katonának egy idegességből lelőtt ártatlan ember életének elvétele, a másiknak a szerelmese veszte, a harmadiknak elég egy vadidegen egy halott öregasszony látása, megint másnak egy ravaszul elhelyezett csapda, és így tovább. De mindenki ráébred arra, valami visszavonhatatlanul megváltozott az életében. Erős benyomások. Miként a végtelen erdők erejét sugárzó képekből szintén ez az érzet árad. A természet világa meghatározza a helyiek életét és a halálon túlra vonatkozó hiedelmeiket. Ezeknek a részleteknek a történetbe szövése magával hozza a realitás érzését. A katonák sem vonhatják ki magukat a vadon hatása alól. Elvégre minden tisztás halálos csapda lehet.

A zene jelenetről jelenetre más, igazodik a szereplők lelkiállapotához vagy a szituációhoz. Méltán díjazták a kiváló hangulatfestést. A harci jelenetek sokkolóan erősek. Nem tudom, hogy csinálták, de valami különös hangtechnikát alkalmaztak bennük. Megy a történet a megszokott hangerőre beállítva, majd amikor kitör a harc, a TV kis híján ugrik egyet, akkora a váltás. Az ember úgy érzi, a füle mellett kelepel a géppuska és a fotel mögött robban a gránát. Nem tudom, minden verziónál így van-e, de az én orosz változatomnál – pedig csak közönséges avi formátum - az első nézésnél hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, amikor „beraktak” a csata sűrűjébe. A fényképezés tiszta, mondhatni, művészi. Időnként szinte andalító, de a sokkolás sem idegen tőle.

A hadsereg bemutatása nem a szokásos. Az osztag kicsiben a sereg, talán az egész ország is. Az előző háború óta tudják, az oroszok tartanak tőlük. Van hát önbizalmuk, de a filmesek nem fényezik magukat. Bizony akad gyáva finn, kétbalkezes, a katonatréfák gyakran durvák. Olyasmit is bevettek a filmbe, ami nem szokásos. A nemzeten belüli megosztottságot. Nálunk kevéssé ismert, de 1918-ban Finnországban ugyancsak lezajlott a fehérek és a vörösök csatája, csakúgy, mint a „szomszédjukban.” Éppoly hatalmas érzelmi megosztottsággal járt, mint minden testvérharc. Feldolgozva máig sincs. Mostanában kezdik megszellőztetni, hogy győztes fehérek fogolytáboraiban bizony sok gyermek fogoly pusztult el, mert semmi kíméletet nem kaptak a szüleik miatt. Bár nem ilyen durva ábrázolásban, de a nemzedékeket átívelő ellentét feltűnik a moziban. Egy tabut azért nem döngetnek. Áruló finnt nem látunk. (Nem is hiányzik a történetből, megtörné a gondolati egységet.) Mert az összetartás nem kétséges az időszakos villongások ellenére sem. Hiszen a nemzedéki ellentét képviselői, az egymással folyamatosan vetélkedő apa és fia páros egymás iránti szeretetének olyan példáját adja a végén, ami minden piszkálódást felold.

A szereplők terén nincs igazi jellemfejlődés. Típusokat képviselnek, a korszak egy-egy jellemző figurái. Akad közöttük mélyen vallásos, igaz ember, míg a másik hidegvérű és könyörtelen könyörtelen. Van, aki visszahúzódik a magányába, a másiknak be nem áll a szája. Ott van persze a fő kérdés, kiből mit hoz ki az éles bevetés. Lesz, aki katonává érik, de bizony van, aki elbukik a próbán, képtelen megfelelni a front követelményeinek. Egy-egy jellemző szituáció mindegyiküknek jut, hogy megmutassa mifélék valójában, majd a látottak végig kísérik a tetteiket. Kivételnek a főszereplő, Perkola, mondható, mert a fiatal hadnagy érzelmi útja a mennytől a pokolig tart. Eközben láthatjuk, hogy fogyhat el az emberség abból, akin erőt vesz a személyes veszteség fájdalma, és miként küzd érte, hogy úrrá legyen a kiüresedés felé tartó önmagán. A végére a remény megmarad, ám mellette él a bizonytalanság is. Mert a háború korántsem zárul le a „Vége” felirat megjelenésével.

A szovjetek, az ellenség, ezúttal részletesebben van ábrázolva, mint a Talvisota moziban. Most van arcuk, nem csak a lövöldöző árnyaik tűnnek fel a vászon mélyén. Éppoly kemény az életük, mint a finneknek. Ha kell, a sebesülteket könyörtelenül magukra hagyják a társaik. Nem kérnek és nem adnak kegyelmet. Köztudott, hogy részben a sztálini propaganda miatt, amely a finneket vérengző vadállatoknak állította be, részben az árulás vádjától tartva, a szovjetek harcosok nem akartak fogságba kerülni. Az számukra egyenlő volt a halálos ítélettel, sőt, azt is tudták, a hozzátartozóik sem számíthatnak semmi jóra, ha kiderül, hogy letették a fegyvert. Ezért aztán ők sem gyakorolták a megértést a másik fél felé. A végeláthatatlan vadonban sebesültet cipelni egy tábori kórházig kemény feladat volt. Az ellenségre ilyen erőfeszítést egyik fél sem szánt. A filmesek nem szépítik meg a múltat. A foglyok csak felesleges tehernek számítanak, akikre semmi jó nem vár. Azért a finnek, minden egymás közti osztozás ellenére, jobban kitartanak a sajátjaik mellett, mint a „szomszédok.” Amikor eljön a megmérettetés ideje, és át kell törniük az ellenséges vonalakon, a vitákat félretéve, egymást segítve küzdenek és hoznak áldozatot. Ennyi kis filmes „hazabeszélés” azt hiszem, belefér a látottakba, különösen a történelmi háttér ismeretében.

Összességében egy minőségi történelmi mozit nyer az, aki megnézi az Előőrsöt, amely érdekes módon, pont a nagy ellenség olyan emberközpontú filmjeit tekintheti elődjének, amilyen például a Szállnak a darvak. Lassúbb, a „tábornokok mozijánál” kevésbé látványos, de érti, hogyan kell megszólítani a nézőt. Az európai front északi szeglete meglehetősen kevés alkalommal került vászonra, ami a ritkaságok kedvelőinek juttat egy kis csemegét. Bízom benne, bőven lesznek, akik rászánnak a tárhelyükből és az idejükből. Biztosíthatom őket, megéri a dolog.