Már a film felütése, kezdése is sikeresen berántja az embert abba a szikár és véres világba, amelyet egy western-horrorfilmtől elvárunk. Egyrészt egy brutális és naturális gyilkossággal indítunk, amolyan in medias res, másrészt olyan mellékszereplőkkel, akik talán megették a kenyerük javát, azonban szakmailag valamilyen formában lehet a hírnevükre számítani, nem lesznek ismeretlenek azok számára, akik szeretik a horrort.

Két bandita megkötöz néhány pionírt, majd anyagi javaikat megszerezve, végeznek velük. Egyikük, a robusztus figura, Buddy, akit az a Sid Haig kelt életre, aki már a hatvanas években kezdte a filmezést, és sok egyéb epizódszerep mellett főleg horrorfilmes vonalon képviseltette magát. Reneszánszát egyértelműen Rob Zombie-nak köszönheti, aki beleszuszakolta egy véres és művészfilmes eszközöket is felhasználó horrorfilmbe, majd annak populárisabb és még kikacsintósabb folytatásába. Haig munkássága számomra alig ismert, azonban már 1966-ban szerepelt a Vérfürdő – Blood Bath című horrorban és amiért emlékszem rá, az a Roger Corman-istállóban készült sci-fi-horror, A félelem galaxisa – Galaxy of Terror (1981), amelyben félelme végez vele; saját levágott keze gyilkolja meg a karakterhez nőtt furcsa kristályból készült dobócsillaggal. Azt hihetnénk, hogy Sid Haig amolyan filmes senkiházi, aki csupa ZS kategóriás filmekben bohóckodik, ezért néhány nívósabb film címét is felsorolnám, hogy lássuk, azért ott volt sokszor a tűz közelében: THX 1138, Gyémántok az örökkévalóságnak, Lambada, a tiltott tánc(!), Jackie Brown. A kilencvenes években már-már visszavonult, majd Tarantino és Zombie visszarángatták a filmezés világába, hogy egy tízéves foghíjas periódus után ma ismét benne legyen minden baromságban. Legismertebb szerepe a trágár Spaulding kapitány.

A másik gonosztevő, a szinte felismerhetetlen David Arquette az Arquette klánból, Purvis szerepében. Arquette számára még csak nem is teljesen idegen a műfaj – igen, ez az összevont szubzsáner –, hiszen egy erősen hasonló, véres, kannibálos, western környezetű moziban alakított előbb egy katonát, majd lemészárolt alakot: Farkaséhség – Ravenous (1999).

Arquette, filmes házasságán kívül, két dologgal hívta fel magára a figyelmet: egyik, hogy valamiért fejébe vette, hogy helye lenne a pankrátorok világában, és a Sikoly-sorozat egyik legszerethetőbb és egyben legszerencsésebb karakterét játszhatta el, akit nem írtak ki a női főszereplők mellől. Nem igazán tartom őt nagy színésznek, viszont ha meglátom, mindig mosolyognom kell, mert alapjában véve, szemre egy kedves figura, annak ellenére, hogy néha olyan akasztani való karaktereket alakít, mint Purvis.

A két lókötő, hogy berántsanak minket a film hangulatába, kezdésből megöl három embert és közben végig civakodnak, mint egy rossz házaspár. Végül megszentségtelenítenek egy bennszülött áldozati helyet (hogy lehet megszentségteleníteni valamit, ami valójában vallásilag messze áll mindentől, ami szent?), ami miatt Buddy belezés áldozata lesz, Purvis pedig egyelőre lóhalálában elmenekül a legközelebbi település felé.

Erős indítás, amely olyan filmek dramaturgiáját követi, mint pl. Az eltűntek – The Missing (2003), A 13. harcos – The 13th Warrior (1999) vagy akár a Cowboyok és űrlények – Cowboys & Aliens (2011). Ezekben a filmekben mind nagyon hasonló az alapfelállás. A szélsőséges körülmények között élő közösség néhány tagját megtámadják, elrabolják, hogy azután egy hirtelen verbuvált mentőcsapat bosszút álljon vagy megpróbálkozzon a szöktetéssel. Zahler két órában meséli el, hogyan sikerül hőseinknek megbirkóznia a feladattal. Kezdetben elég terjengősen – néha már-már unatkozni is kezdünk –, majd végül kissé összecsapottan. A film lezárása ezért egyszerre tűnik túl egyszerűnek és kicsit összecsapottnak, legalábbis a komótos tempó megszokása után.

Viszont Zahler nagyon jól építi fel fontosabb karaktereit, és leszámítva néhány apró logikátlanságot (érthetetlen, hogyan tudják meglepni álmában a mentőcsapatot, hiszen korábban láttuk, mennyire éberen „alszanak”) vagy egyéb dramaturgiai mellélépést (Matthew Fox aprólékosan felépített figurájának mellékes és gyors bevégzése), szinte végig egyenletesen fenntartja a néző figyelmét.

Purvis, miután betér a városkába, hamar összetűzésbe kerül a seriffel (Kurt Russell, aki először furának tűnhet a szerepben, végül azonban lubickol benne), és fogdába kerül. Míg a serifftől szerzett sebesülését látja el a városka éppen ráérő ápolónője, megérkeznek Purvisért a barlanglakó bennszülöttek, és több embert magukkal hurcolnak. Másnap eléggé megkésve veszik észre, hogy az éjszaka eltűnt a rab, az egyik helyettes és az ápolónő, Samantha O'Dwyer (Lili Simmons), akinek férje, Arthur (Patrick Wilson) balesetéből felépülőben otthon maradt. (Az a lábsérülés kissé túl direkt dramaturgiai húzás, amelynek hiánya erősen csökkenthette volna a játékidőt.)

Csupán négy elég tökös ember maradt a városkában a marhahajtás idején, akik az elraboltak után vethetik magukat, és ők sincsenek felkészülve mindarra a bonyodalomra, ami útközben és az út végén várja őket.

A fényképezés többnyire gyönyörű – főleg a külső felvételek, a nagy totálok –, míg a belsőkben néha vannak talán nem túl előnyös beállítások. (Arthur hálószobájában az a gerenda középen különösen zavaró...) A zene nem hagyott bennem mély nyomot, viszont alátámogatta a hangulatot. Több remek és/vagy ismert színész jelenik meg a filmben, akár teljesen mellékes karakterként is. Rögtön két kultikus személyiség a nyolcvanas évekből: Sean Young, aki Rachelt, az androidot hozta a Szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982) és Michael Paré, aki főszereplő volt a Philadelphiai kísérletben (The Philadelphia Experiment,1984). Mostanra Young szépsége erősen megkopott, és Paré is inkább csak azért van még mozgásban, mert sok vackot elvállal, pl. Uwe Boll filmjeit. Megélhetési színész lett belőle. 2016-ban tucatnyi munkája van folyamatban.

Fontos még kiemelni a szereplők közül a mindig remek Richard Jenkinst, aki talán a legösszetettebb figura szerepét kapta meg Chicory személyében. Az állandóan kotnyeleskedő, bizonytalankodó reszketeg seriffhelyettes helyettes tényleg remek karakter. A film legtöbb humoros pillanata hozzá köthető, amire szükség is van, hogy ne legyen a film annyira végletesen pesszimista darab. Így is elég nehéz befogadni a történetet, annak erőszakossága és összetettsége miatt. Meg azért, mert nem nagyon szoktak működni a műfajon belüli produkciók. A horror és a western nehezen fér meg együtt, akár a sci-fi és a western. Bármilyen köntösbe csomagoljuk is  az együttes terméket, nem kevés történelmi anakronizmus figyelhető meg benne. Szerencsére a téma itt nem boncolgat olyasmiket, mint szellemek, démonok és társai, pusztán csak nagyon realisztikusan ábrázolja a gore effektusokat. A horror így főleg abban merül ki, hogy ami erőszak van a filmben, az elképesztően naturális. Viszont az erőszak egyértelműen nem csak a bennszülöttek oldaláról köszön a néző arcába, hiszen már az indító jelentben megtudhatjuk, hogy maga a fehér ember is végtelenül erőszakos. Talán tudatos döntés, hogy párba állítsák egymással a személytelenebb kannibálokat a néző által már ismert színészekkel: ez is felerősíti az ellentétet a két oldal között, pedig végeredményben, ha jobban belegondolunk, morálisan a bennszülöttek állnak feljebb, hiszen hitüket és territóriumukat védelmezendő kerülnek összetűzésbe a fehérekkel. Így őket akár fel is menthetnék, ha módszereik nem lennének olyannyira erőszakosak.

Látszik, hogy a film a rendező szerelemgyereke, amire nemcsak a hosszú játékidő – vághattak volna! – az utalás, hanem a rengeteg párbeszéd, ami árnyalja a szereplőket. Zahler 2007-ben öntötte végleges formába a forgatókönyvet, amelyen alig változtattak a röpke három hét alatt lezavart forgatás idején. A munka Utah államban és Új-Mexikóban zajlott. A néhány változtatást az indokolta, hogy a kiesett eredeti színészválasztások (pl. Jim Broadbent) után volt, aki nem tudott a produkcióban maradni, és a helyette érkezőre (Richard Jenkins) kellett kicsit fazonírozni a már elkészült szkriptet. Kurt Russell nagyon megvolt elégedve a forgatókönyvvel, és ahol lehetett, ott dicsérte Zahler munkáját. Eredetileg olyan színészek voltak a befutók a főszerepekre, mint Peter Sarsgaard, Timothy Olyphant, Michael Wincott és Jennifer Carpenter, azonban a hosszú előkészítések miatt sokukat le kellett cserélni, más elfoglaltságaik miatt.

Ha nem szereted a kimért, lassú tempót és karakterépítést, vagy nem szereted a véres jeleneteket, akkor ez nem a te filmed.

A cikket beküdlte: Jerryco

a 23. Titanic fesztivál honlapja