„- A zsiványbecsületre!

- Én nem vagyok zsivány.”

Milyen vagány és tökös koncepció összepakolni a gonoszokat egy szuperhősfilmbe? Oké, a képregényekben már ezerszer előfordult, de a vásznon még nem láthattuk ennek a műfajnak a Piszkos 12-jét. Mennyi lehetőség, micsoda távlatok, hogy végre valami újat kapjunk a kicsit begyepesedett zsánerben. Jellemző azonban a Warner stúdió kapkodására, hogy előbb láthatunk saját mozit ebben az univerzumban a Batman amúgy igencsak lenyűgöző gonosztevőgalériájáról, mint magáról a hősről.

Ugyanez a kapkodás róható fel a film legfőbb hibájaként; nem maradt idő írni egy rendes forgatókönyvet, vagy legalább felbérelni egy profit, hogy kipofozza a rendező, David Ayer remek ötletektől izzó, ám igencsak összehányt munkáját. Amúgy tök jó rendező a csávó, nehéz lenne elfelejteni Az utolsó műszak húsbavágóan nyomasztó realitását, vagy akár a Harag tankcsatáját. Viszont ugyanennyire nehéz elfelejteni, hogy ez utóbbi moziban egyik életszerűtlen hülyeség követi a másikat. Szóval Ayernek nem nagyon kellene erőltetni a forgatókönyvek írását, vannak bőven olyan szakemberek Hollywoodban, akik remekül össze tudják rántani az ő nagyszerű ötleteit. Ha van rá idejük, persze.

Hogy mennyire nincsen letisztulva a forgatókönyv, azt remekül bizonyítja, hogy a film elején sorra látjuk a flashbackeket flashbackek hátán, néhol ugyanazoknak a karaktereknek kapjuk meg a sokadik expozícióját hogy aztán kb átmenet nélkül a nagy akcióba csöppenjünk, ahol majd megint csak folytatódnak a flashbackek, meg a helyenként nagy lánggal elővezetett, ám végeredményben feleslegesnek bizonyuló fordulatok. A főgonoszról meg aztán ne is beszéljünk, annyira nevetségesen gagyi, kifejezetten kínos, közben meg iszonyúan sablonos, ráadásul alulírt az egész szál, hogy az már a pofátlanság határát súrolja. Nagyon nem véletlen, hogy ennyire titkolták a marketinganyagokban, ugyanis komoly dollármilliókat veszítettek volna, ha megmutatják nekünk rendesen.

További probléma az Öngyilkos osztag gyávasága. Elvileg gonosztevőkről szólna ez a sztori, de mintha a stúdió félne attól, hogy ezekkel a mocsadékokkal nem nagyon tudunk mi nézők azonosulni, ami komoly bevételcsökkenéshez vezethet, így hát a drága antihőseink még csak véletlenül sem tesznek a szemünk láttára semmi rosszat. Harley Quinnek be kell törnie egy kirakatot a kihalt városban, és a kamerába kell mondania külön, hogy „De hát mi vagyunk a rosszak”, csak azért, hogy ezt a tényt tudatosítsák bennünk, meg ellensúlyozzák az egész paradoxont. Még a Joker sem durvul be igazán. (Róla meg annyit, hogy ha miatta mennétek moziba, akkor ne tegyétek. Egyrészt alig szerepel, másrészt Jared Leto túlripacskodja a szerepet, se Ledgernek, Nicholsonnak nem ér a nyomába sem.)

No, de ennyit róla, vissza a gyávasághoz; annyira őrzi ez a mozi a saját status quo-ját, hogy meg se meri büntetni azokat a karaktereket, akik igazán megérdemelnék. A törvény álcája mögé bújt rohadékokról beszélek, mert antihőseink annyival kétségtelenül jobbak náluk, hogy ők legalább vállalják a saját rosszfiú mivoltukat. Ki kellett volna éleződjön a konfliktus a mi gonoszkáink és az őket láncon tartó gazdáik között, akik az álszent és kegyetlen hatalmat képviselik, mindazt ami ellen igazán harcolnak, vagy lázadnak. De tovább megyek, nem csak köztük, hanem egymás között is mindenképpen kellene, hogy legyen némi konfliktus, elvégre gonosztevőkről volna szó, ehhez képest sokkal könnyebben, flottabbul, és úgy egyáltalán zökkenőmentesebben együtt tudnak működni, mint például a Bosszúállók valaha. Valamiért mindez egyszerűen nem történik meg, sőt még igazán össze se kell csiszolódniuk, helyette marad nekünk a számtalan képregényfilmből már kissé unalmassá vált arctalan hadsereg nem különösebben fantáziadús legyakása. Kétségtelenül megvan mindennek a maga szórakoztató faktora, mégis nehéz elmenni amellett, hogy ennyire jó karakterekben, és ennyire kiváló színészekben azért ennél sokkal több lehetőség lett volna.

Ugyanis a karakterek – már amelyiket kidolgozták - tényleg nagyon jók. Will Smith már-már régi fényében tündököl Deadshotként, van egy csomó vagány és humoros beszólása, Margot Robbie viszont egyenesen ragyog a szerepben. Annyira tökéletesen hozza Harley Quinn szexiségét, őrületét és fájdalmát, hogy simán ő a valaha volt egyik legjobb vászonra adaptált képregényfigura. Ahogy azt egyébként sejtettük, nagyjából lenyúlja a show-t, ő a legemlékezetesebb, legszórakoztatóbb, legdögösebb, legveszélyesebb, legminden az egész moziban. Nála még az indokolatlanul sok flashback sem zavart, csak tudjunk meg minél többet róla. Igazi, filmvászonra termett karakter, nagyon itt volt már az ideje, hogy megkapja a maga lehetőségét, Margot Robbie pedig maradéktalanul kihasználta a benne rejlő potenciált. Persze, kicsit kilúgozták a sztorit, kevésbé jön át a Jokerrel kapcsolatban az a szeretlek-gyűlöllek viszony, amit anno a Dr. Harleen Quinzelt megteremtő rajzfilmsorozat olyan gyönyörűen ábrázolt. Talán az egyik legjobb pillanata a sok közül, amikor az egyik karakter bevallja, hogy meggyilkolta a saját feleségét és gyerekeit, mert az asszony zsémbes volt. Harley Quinn pedig lebassza, de nem ám azért, mert megölte a gyerekeket, hanem mert egy percig is elhitte, hogy élhet normális életet. Indirekt ez az egy jelenet többet elmond az Öngyilkos osztag tagjairól mint a film többi része együttvéve.

A többi szarházit már közel sem dolgozták ki ennyire, de mindannyian hozzátesznek valami humort, vagy badass faktort az összképhez, a legfurcsább pedig, hogy ez az első film, ahol Jai Courtney-t nem tudtam utálni, pedig abban már nagy gyakorlatot szereztem az évek során. Mindenesetre ezt azért nem éreztem problémásnak, mert nem értek egyet azzal, hogy minden karakternek egyforma súly, vagy játékidő kellene jusson a vásznon. Foglalkozzanak csak nyugodtan a legjobbakkal, és itt ez történik.

A színészi alakításokon túl, ami számomra nem csak megmentette a filmet, hanem kifejezetten élvezetessé tette, az elsősorban a humor, és a remek tempó. Ezzel pedig már így önmagában sikerült fényévekre lekörözni a Batman V Superman végtelen unalmát. Sőt, ebben a filmben még Ben Affleck Batmanje sem olyan szörnyű, bár lehet hogy azért, mert csak pillanatokra bukkan fel. Ezen kívül hihetetlenül feldobja az összképet, hogy fantasztikusan összeválogatták minden idők egyik legjobb soundtrackjét; hogy néhány példát említsek, itt csak úgy mellékesen sikerült összehozni az Animals House of the Rising Sunt, a Black Sabbath Paranoidot, meg a Queen Bohemian Rhapsodyt sok hasonlóan elképesztően jó betétdal illusztris társaságában. Manapság pedig, amikor kb minden blockbusterben a szokásosan megkomponált egyenzenét hallhatjuk, ez iszonyatosan sok pluszt ad a látottakhoz.

Érdekes még a filmben, hogy néhol mennyire túltolja a nyálat és a giccset, amit a marketingkampány után egyfajta öniróniának tudtam be, tipikusan az annyira rossz, hogy az már jó kategóriának. Ayer eddigi munkásságát tekintve azonban ez az értelmezés finoman szólva sem állja meg a helyét, de a dramaturgiailag és logikailag egyaránt hiteltelen drámázáson a 15. lassított felvétel közepén már csak röhögni tudtam, ilyenkor pedig már végképp mindegy, hogy mi lehetett az eredeti alkotói szándék. Ezt az iróniát rá lehet húzni a rémes főellenségre, a sokadik arctalan, lezúzásra szánt hadseregre, vagy a belső konfliktusok hiányára, amivel egyfajta paródiának tekinthetjük az egészet, ami ebből szempontból a maga minden giccsességével együtt ízlésesebb, és kevésbé arcbamászó lehetne, mint Deadpool barátunk negyedik falas ámokfutása.

Úgyhogy összességében az Öngyilkos osztagnak bár bőségesen vannak hibái, és egy kis odafigyeléssel lehetett volna sokkal jobb, mégis a tonnányi beteg ötletnek, a szenzációs karaktereknek, a kiváló színészeknek, a lehengerlően feszes tempónak, a fel- felvillanó őrületnek, és a fantasztikus soundtrack-nek hála az év egyik legszórakoztatóbb moziélménye lett számomra. Sőt azon sem csodálkoznék, ha pár év múlva bizonyos körökben kultfilmmé avanzsálna, mert oké, hogy a Marvel-Disney gépezete sokkal olajozottabban működik a DC-Warnernél, de épp ezért még a gyáva Öngyilkos osztag is kétségtelenül egyénibb hangot üt meg, mint a konkurencia sablonosságba merevedett filmjei. A nagy számok törvénye alapján pedig előbb-utóbb nekik is be kell csússzon most már legalább egy igazán jó mozi, csak véget ne érjen előbb a szuperhős őrület. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a közönség jó része kezdi unni, amin pont ez a film segíthetett volna, de sajnos nem sikerült neki. Mindenesetre az agyilag elborult DC fanok tovább szidhatják a kritikusokat, mert szerencsére a filmjeik szemmel láthatóan annyira rendben vannak, és olyan jó úton haladnak.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!