Ez a Pierre-Auguste Renoir nevű valaki egy festő volt, vagy mifene... Valami fura irányzatnak, az "impresszionizmus"-nak volt a vezéralakja. Talán már hallottál róla. Vagy láttad valamelyik múzeumban a képét, amikor átsuhantál a kiállítótermen. Talán... No, meg volt egy fia is (illetve több is), de Jean Renoir (nem összekeverni Jean Renoval) neve is ismerősen csenghet (már akinek), mert ő meg filmeket rendezett. Nagy ábránd? Hmm? Semmi?
Amint a címből sejtheted, a 19. század második felének és a 20. század elejének egyik legnagyobb művésze sem kerülhette el a sorsát: filmet készítettek élete egy rövidke szakaszából. Egy nem túl izgalmas szakaszából. Egy kifejezetten unalmas szakaszából... Az öreg Renoir 1919-ben halt meg, de pár évvel a halála előtt, az első világháború alatt új múzsára lelt Andrée Heuschling személyében, aki később filmrendező fiának felesége, kedvenc színésznője, majd exfelesége lett...
A történet tehát az első világháború idején játszódik és az új modell lány, Andrée Renoir-birtokra való érkezésével kezdődik. A munka egyszerű: a mester aktfestős kedvében van és szüksége van egy olyan lányra, akiben ott az a plusz: selymes bőr, jó didkók, szóval tudjátok... Címszereplőnk már elég öreg, járni nem tud, a kezeit is nehezen mozgatja, két idősebb fia is megsebesült a háborúban, a legkisebb, Coco pedig csak ténfereg a fene nagy birtokon, mint valami bolond. Az állóvizet a középső fiú, a sebesült Jean érkezése kavarja fel... de csak egy picit...
Mert az igazat megvallva, nem sok minden történik a 111 perces játékidő alatt: a lány megérkezik, lefestődik párszor, az öregnek a keze fáj, a srácnak a lába, a fiatalok össze jönnek, meg vesznek, aztán vége. Mivel javarészt a Renoir birtokon játszódik, még a korabeli épületekben sem nagyon gyönyörködhetünk, marad a tengerparti táj, ami persze szép, csak a végére már unalmassá válik. De az operatőri munkára nem lehet panasz, mondjuk a "sima" életlen képnél én egy picit többet vártam a Renoir szemein keresztül bemutatott jelenetnél (ahol ugye valamiféle impresszionista látásmódot akartak átadni nekünk).
A forgatókönyv nagyon európai: néha a semmiből csak úgy felhangzik egy fura mondat (pl.: a legifjabb Renoir és Andrée első találkozásának végén), vagy a szereplők valami teljesen szokatlant tesznek, amire aztán hiába keresi az ember, nem találja a magyarázatot. Az anyagot hozzá egyébként Pierre-Auguste Renoir dédunokája, (Pierre unokája) Jacques Renoir gyűjtötte össze, aki bár nem íróként, de a filmszakmában dolgozik operatőrként.
Mindenesetre a történet soványka, így a rendező (aki egyben a szkript egy részéért is felelős) nem nagyon tud mit kezdeni azzal a problémával, hogy a néző tekintetét a vászonra tapassza. Próbál ugyan művészkedni (pl.: lebegő emberek a tengerparti fürdőzésnél, vagy amikor Coco lefújja a meztelenül alvó modellt kék porral), de ezek a semmiből jött és sehová nem tartó jelenetek inkább csak felbosszantják az embert, hiszen miattuk dagadt fel közel két órásra a film.
A három főszereplő három minőségben teljesen eltérő alakítást nyújt: az öreg fenomenális, a 88 éves Michel Bouquet előtt le a kalappal, pedig vele sem kegyes a szkript: azt, hogy fáj a keze, legalább tízszer bemutatják, biztos, ami biztos. De egyébként nagyon jó, morgós hangja van, meg néha még vicces is: az ember pont ilyennek képzel el egy idős festőt. A középső fiút, Jeant alakító Vincent Rottiers teljesen feledhető, semmi karizmája sincs, holott háborús veteránként, tisztként illett volna valami említésre méltót produkálni, de az egyetlen dolog, amire vele kapcsolatban emlékezni fogunk, az, hogy kiköpött Edward Norton feje van.
Végezetül kapunk egy végtelenül idegesítő, ostoba nőt egy nem túl szimpatikus színésznő, Christa Theret tolmácsolásában. Az események mozgatórugójaként nem ártott volna a karakter "szép" oldalát is bemutatni, de nem kapunk mást, csak a felszínt és az alatta megbúvó végtelen önzést és becsvágyat: ezt a nőt csak a pénz érdekelte, meg az, hogy mozisztár legyen, egyszerűen felfogni is nehéz, hogy lett két generációnyi Renoirnak is a múzsája. Szerencsére a film végi fun facts alapján igazságot szolgáltatott az élet, de ez az apró öröm nem feledteti velünk ezt a lagymatag két órát.
Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!
