Quentin Tarantino talán az egyetlen filmkészítő, akit úgy tartanak eredetinek, hogy köztudomású, műveinek majd összes elemét kölcsönözte valahonnan. Olyan ő, mint egy szakács, aki veszi az ismert összetevőket és egy soha nem látott receptet alkot belőlük. A két részre bontott Kill Billbe belesűrített szinte mindent, amit szeret, felfogható akár a rendező kedvenceinek enciklopédiájaként is, amihez hozzáadta saját humorát és zenei érzékét. Az első részben az Ázsia-imádat kapta a fő hangot, míg a folytatásban a western hatás erősödött fel. A zsánerek keverésében való tobzódáson túl a Kill Bill elsősorban egy bosszú története. Megismerjük a sokáig névtelen Menyasszonyt (Uma Thurman), akit saját esküvőjének főpróbáján végeznek ki a teljes násznéppel együtt. Négyévnyi kómából felébredve – és egy kettős gyilkosságon hamar túlesve – listát készít azokról, akik kórházba juttatták, melyen ott sorakozik egy válogatott bérgyilkos kommandó, aminek régen ő is tagja volt, valamint annak főnöke, az ő egykori szeretője, Bill (David Carradine).

Az I. részben Tarantino vadul belecsap az események közepébe és egy akkora stíluskavalkádot szabadít a nézőre, melyet korábban soha. Robert Richardson operatőr segédletével olyan fantasztikus látványú világot teremt, amelyben az se meglepő, ha egy, a Battle Royaleból kilépett pszichopata diáklány összecsap a Bruce Leenek öltözött hősnővel. A karakterekre ezúttal kevesebb idő jut, amit néhányan meg is sínylenek. A filmidő szerint elsőként kivégzett Vivica A. Fox például annyira hamar eltűnik a színről mintha Uma Thurman csak vele melegítene be. Bár a folytatásban Tarantino bepótoltja, amit lehet, de a Menyasszony riválisa, a félszemű Elle Driver (Daryl Hannah) hatásos belépőjével és egyéb aljasságaival együtt se kapja meg a kellő teret. Valami hasonlóra lett volna szüksége, mint, ami O-Ren Ishiinek (Lucy Liu), a tokiói alvilág kevert vérű úrnőjének jutott, akinek hátterét egy zseniális anime betétben ismerjük meg.

Miután a Menyasszony kardot kap, méghozzá nem mástól, mint Sonny Chibától, a Kill Bill I. gőzerővel halad minden idők egyik legnagyobb leszámolása felé. A film nem hazudtolja meg ázsiai gyökereit, ugyanis hektoliter számra ömlik benne a vér és kiderül belőle, hogy Tarantino tud akciójelenetet rendezni, nem is akárhogy. Felejthetetlen, etalon színvonalú kaszabolás tanúi lehetünk, melynek intenzitását a rendező az elkövetkezőkben nem tudja, igaz, nem is akarja felülmúlni. A folytatásban Tarantino a párbeszédekre és az érzelmekre bízza magát, amit mi se mutat jobban, ahogy a kezdésben visszatérünk a mészárlásnak helyt adó kápolnába. Az író-rendező lassan, ráérősen vezeti szereplőit, akik ezúttal sokkal többet érintkeznek verbálisan, mint fizikálisan.

A halállista még hátralévő két legfontosabb szereplője, Budd (Michael Madsen) és Bill másként érik el végzetüket, mint elődeik. Budd egy időből kizuhant, lecsúszott alak, aki a tartását a cowboykalapjában hordja, de még azt is hajlandó levenni. Akár egy Sam Peckinpah filmből is jöhetett volna. A II. részben már csak minimálisan van jelen az ázsiai hatás, de az a kevés a mű fénypontjául szolgál. A Pai Mei könyörtelen leckéi címet viselő fejezet a legkedvesebb emlékű kung fu mozik kiképzéseit eleveníti fel, persze a korszellemet tükröző őrült zoomolásokkal. A film egyetlen nagyobb akciójelenete az Elle Driverrel való párbaj, ami valamelyest az I. epizód csajbunyóját ismétli meg. Az, hogy ezúttal a Tarantinos párbeszédek kiemelt szerepet kapnak, öröm lehet a rajongóknak, de azért azt meg kell hagyni, hogy egyes dialogók túlságosan terjengősek lettek és bizony megfizetteti magát, hogy emberünk szerelmes a saját szövegeibe.

Mire eljutunk magához Billhez, alaposan megismerjük őt és a Menyasszonnyal való, meglepően intim kapcsolatát. Tarantino eléri, hogy megértsük, sőt megkedveljük ezt a brutális fickót, akinek van kedves és gyengéd oldala is. A visszaemlékezésekből kirajzolódó viszony egy jól előkészített emocionális összecsapáshoz vezet, amiben két olyan ember készül leszámolni a másikkal, akik tulajdonképpen szeretik egymást. David Carradine élete alakítását nyújtja, megdöbbentő látni, hogy a lesüllyedt színész valójában milyen tehetséges. Uma Thurman néha pengeélen táncol, hogy hiteles maradjon keménycsajként, de elbírja a kihívásokban bővelkedő szerepet. Sajnálatos, hogy azóta nem nagyon nyílt rá alkalma, hogy megmutassa a benne rejlő kvalitásokat. Tarantinonak a Kill Bill egy új, némiképp öncélúbb korszak kezdetét jelentette, duplafilmjével mégis úgy idézte meg és egyúttal formálta a maga képére mindazokat a zsánereket, melyeknek a szerelmese, hogy mi is a rajongóikká váljunk.

A BD-kiadásról:

A Kill Bill-filmek hazánkban DVD-n több kiadást is megéltek a Best Hollywood gondozásában, Blu-rayen viszont a Fantasy Film vette át a forgalmazást. A két epizód különálló kiadások formájában jelent meg, akkoriban barátságosnak számító egységáron. A menük magyar nyelvűek és könnyen áttekinthetők. A lemezekre a film DVD-n is megtalálható verziója került, tehát a Kék levelek házában történő leszámolás során ugyanúgy fekete-fehérre vált a kép. Elvileg létezik egy, kizárólag a japán piacra szánt színes változat is, amely tartalmaz még egy-két egyéb eltérést, ám a hírek szerint semmi lényegeset. Évről-évre hallani, hogy a két film egy nagy egésszé összevágott verziója, a „The Whole Bloody Affair” is egyszer megjelenésre kerül, de eddig csak egy rendkívül limitált mozis vetítésig jutott el Amerikában, melyre még 2011-ben került sor.

A film DVD-n is csodálatosan festett, azonban Blu-rayen még közelebb került a tökéleteshez. A transzfert alaposan megdolgoztatják a jelenetek, de veszi az akadályt ott is, ahol a DVD elbukott. A szemcsésséget, ahol csak lehetett, minimálisra redukálták, méghozzá anélkül, hogy a végeredményt sterilitással lehetne vádolni. A színek teltebbek, a részletgazdagság és az élesség pedig egyenesen lenyűgöző. Élmény nézni minden egyes képkockát legyen szó akár közelikről, vagy távoli beállításokról. Az O-Ren Ishii-vel való küzdelem során tisztán látható a legutolsó hópehely is. Ma már nem olyan mellbevágó a kép szépsége, de a megjelenés idején nem volt túlzás a referencia jelző sem.

Ahol csak néztem, ott a Kill Bill-filmek PCM, vagyis tömörítetlen eredeti hanggal jelentek meg, ám a magyar kiadáson dts és dts-HD angol hangsáv található. A keverést legjobban úgy lehetne jellemezni, hogy agresszív. A csatornák kihasználása maximális, a hátsó sugárzók is szinte folyamatosan dolgoznak. Ha más nem, akkor a zene dübörög rajtuk. Külön ajánlom az élve eltemetési jelenetet a II. részben - hátborzongatóan jó a hangzás. A DVD-ről ismert magyar szinkron szintén elég erőteljes és egyéb szempontból is korrekt munka, de nem hibátlan. A II. rész nyitányában például Bill szavait valamiért lehagyták. A feliratozás kiváló munka, nagyrészt követi a szinkron szövegét. Magyar hang esetén automatikusan bekapcsol a kiegészítő felirat, amely a japán nyelvű részekre a hűség jegyében sárga színűre vált.

A film sovány bónusztartalma a korábbi DVD-s kiadások kombinációjából jön össze, ám akadnak eltérések. Nem tudom, ki mennyire sajnálja, de lemaradt a magyar szakértői kommentár, ellenben a második rész werkfilmje ezúttal hosszabb. Nem 11, hanem kb. 25 perces. A két magyar feliratos „hogyan készült” szokványos promóciós anyagnak indul, ám Tarantino kötelező agyondicsérésen túl érdemleges információkkal is szolgál. Az első rész extrái közt megtalálható egy koncertjelenet is, amelyben a filmben látható együttes nyom le még pár számot. A második rész bónuszai közé is jutott egy koncertfelvétel, melyet a premieren rögzítettek. Az egy szem kivágott jelenet jó minőségű, anamorph képű, viszont felirat nincs hozzá. A szóban forgó részt, amiben Carradine lerendezi Michael Jai White-ot, az előzetesben is mutogatták, de nem csoda, hogy végül nem került bele a filmbe.

A lemezeken megtalálhatóak még előzetesek, B-roll felvételek és a werkfilmekben nagyrészt elhangzott interjúk nyers változatai. Ha ez valakit megnyugtat, az amerikai kiadásra se jutott több extra.

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!