Na, ilyen az, amikor csinálnak egy kurva jó filmet, és aztán semmi reklámot nem tolnak alá. Tegye már fel a kezét, aki látta ezt a filmet, aki hallott róla, akinek ajánlották, akinek mondta valaki, hogy ez baromi jó, nézzük meg a moziban! De várjál, melyikben, hol játsszák ezt? Láttuk a trailerét? Bocsánat, az előzetesét? Már nem is tudom, miért pont erre ültem be a Filmhéten, totál véletlen lehetett, de nagyon meglepett a frissessége, a szellemessége, hogy végre úgy beszélt a történelmünkről – az elátkozott magyar huszadik századról –, hogy nem seperte a szőnyeg alá, ami történt, és mégis bemutatta a kisembert, hogyan is lehetett mindezt átvészelni. Ezek miatt egy egy nagyon személyes film, mégis szórakoztató módon, amit különösen akkor fogsz élvezni, ha volt valaki, aki meséljen ezekről a történelmi dolgokról neked.

Nagymamám 1904-ben született, és 86 évvel később, 1990-ben halt meg. Vagyis pontosan beleesett a legdurvább időszakba, amibe egy ember, egy kislány, egy nő, egy anya csak kerülhet. Gyerek és tini volt az I. világháború alatt, anya a II. világháborúban, aztán jött Szálasi, Rákosi, 56, Kádár, és mire jött a rendszerváltás, meg a szabadabb levegő, addigra elfogyott az ereje. Mindezek kihatással voltak a családjára is, ők is többször költöztek, elsősorban Trianonnak köszönhetően, mert Óbecsén laktak a Vajdaságban – most Szerbiához tartozik, ahol a lakosság fele még mindig magyar! –, majd átköltöztek Törökbecsére, később amikor húzódtak a határvonalak, Lajosmizsére.

Ükapámnak boltja volt, dédapám szabó, nagyapám cipészként kereste a kenyerét. Voltak földjeink, egész addig, míg el nem vették, és hagytak két holdat, meg egy halastavat, hogy éhen ne halljanak. Nagymamámat az egyik legbölcsebb embernek tartottam a Földön, míg gyerek voltam, és neki köszönhető, hogy mai napig az öregeket elsősorban nem szenilis hülyéknek, hanem bölcseknek tartom – bár nagyon sokszor nem érdemlik meg. Négyéves koromra megtanított írni, olvasni, számolni – római számokkal is! –, sakkozni, és a történelmet is ő szerettette meg velem. Úgy tudott mesélni borzalmas dolgokról is, hogy élvezettel hallgattam. Például, hogy az ország annak idején úgy nézett ki, mint egy szép kenyér, aztán lett belőle ez a rántott hús forma.

Vagy, hogy mikor az oroszok bejöttek, és etetni kellett őket – azonkívül, hogy nemcsak az órákat vitték el, hanem amit találtak –, rendszeresen megkóstoltatták vele az ételt, mert be voltak szarva, hogy talán megmérgezi, és az ellen a kalasnyikov is tehetetlen. De tőle tudom azt is, hogy 56 leginkább a pestiek bulija volt, és hogy milyen kemény dolog lehetett tizenkét gyereket nem csak megszülni, de rendesen felnevelni is. Ez  a lenti kép akár rólunk is készülhetett volna. Kis piros tetős, falusi házzal, ahol mindössze négy szoba volt, a WC helyett kerti budival, és a fürdőkádat be kellett hozni. Cserébe a padlás megannyi titkot rejtett, főleg egy gyereknek, és persze tilos volt feljárni. Úgyhogy valahányszor csak tudtam, felszöktem, és néztem a sejtelemes napfényt, ahogy sugarat vág a sötétségbe, az egyetlen, pici kis ablakon, és megvilágítja a több évtizedes limlomokat.

Nagymamám 80. születésnapjára az összes gyermeke, unokája eljött, már aki élt – ez volt az utolsó alkalom, hogy a nagy család együtt volt –, sajnos megélte azt is, hogy sok gyermekét elveszítse, és végül csak az anyám maradjon az egyetlen támasza. Életének utolsó költözése Kecskemét volt, ahová apámék magukkal vitték. Mindig mondogatta, bele fog halni, ha el kell hagynia a családi házat. A nap, amikor elment, karácsony másnapjára esett. Apám, ha nem felejti az asztalon a slusszkulcsot – épp a templomba mentünk volna, rendes katolikus családként –, mire hazaérünk, bizonyára meghal, mert agyvérzést kapott két másodperc alatt.

Két nap múlva így is meghalt. Az utolsó emlékem róla, hogy lopva benézek a kórházi szobába, apám lába mögül, és csak fekszik az ágyban. Utólag úgy vagyok vele, talán jobb is, hogy ennél többet nem láttam, és nem így emlékezem rá. A temetésre nem engedték, hogy elmenjek, mert már nem fértem be a kocsiba, és nem is igazán fogtam fel a súlyát, hogy mi történt valójában. Hogy magamra maradtam, mert elvesztettem azt a személyt, akit a legjobban szerettem a családomból. Akinek arcképét mai napig őrzöm az ágyam mellett, akiért gyertyát gyújtok, és akinek hiányától még negyedévszázaddal később is rám tör a sírás.

Mindezek miatt kiemelkedően jónak tartom Fekete Ibolya harmadik nagyjátékfilmjét, ahol az összes színész erején felül teljesít – leborulok Gáspár Tibor, Básti Juli, de főleg Ónódi Eszter és Danuta Szaflarska nagysága előtt –, ahol az operatőri munkát csak magasztalni lehet, ahol 108 percben sikerült összefoglalni a mi történelmünket úgy, hogy az egy pillanatig se legyen giccses vagy sokat markoló. Persze mondhatod azt, hogy ezt a történetet bárki meg tudná csinálni, hiszen mindenkinek van belőle legalább egy – ahogy fentebb olvashattad, bizony nekem is –, de pont ez az, ami a film erőssége. Hogy mindenkinek van egy hasonló története, és ha nem is mindenki költözött életében 27-szer – ez egyébként a filmben sokkal kevésbé hangsúlyos, mint a plakáton –, pont az köti össze a sok-sok életet, hogy mindenkivel azonos korban, azonos helyen esett meg. És jött végre valaki, és leforgatta jól.

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook-oldalunkat!

U.i.: A filmet nem véletlenül válogatták be a legjobb öt közé a 2. Magyar Filmhéten, ha másért nem, azért az utolsó csöndért ha tudod – kevés helyen vetítik –, nézd meg moziban.

U.i.2: Ezt a filmet most vasárnap, az az 2017.01.22-én ismét megnézheted a Magyar Kultúra Napja alkalmából: Kino Café - Kisterem, 14:30. A belépőjegy mindössze 500 forint.