Azt hiszem valami, valahol, valamikor, valakinél nagyon, de nagyon félrement. Az Oscarnak elméletileg arról kellene szólnia, hogy az elmúlt évi filmtermés LEGJOBBJAIT díjazza. Ez az elmélet. Tehát a jelenlegi kilenc jelöltön kívül csak rosszabb filmeket gyártott a szakma. Ez itt a creme de la creme. Jelen alanyunknál a helyzet annál is súlyosabb, hogy nem csak legjobb filmre, DE ez a japánok versenyfilmje is, amit beküldtek a legjobb idegennyelvű film kategóriában, tehát tavaly egész Japánban nem volt ennél... jobb... film.
A négy Oscar díj a nézőnek járna; egyet kap, aki kibírja az első órát, kettőt, aki még a másodiknál se ment ki a teremből, hármat, aki végigüli az alkotást, és négyet, aki egyszer se megy ki közben WC-re és nem alszik el. Borzalmasan sok és többnyire felesleges a három óra, ezt a történetet bele tudták volna tenni egy szűk két órába is. De akkor valószínűleg már pusztán emiatt kapott volna egy ötödik jelölést is, igen a vágásért. Az első óra semmi másról nem szól, minthogy hőseink - Kafuku úr és neje - spontán nagyokat kefélnek - Kafu kúr -, szinte már ázsiaiaktól idegen szégyentelenséggel. Azután főhősünk arra megy haza, hogy felesége meghalt, és EKKOR kezdődik el a film, de szó szerint. Jön a főcím egy óra után, meg a fontosabb nevek. Ilyet még anno gyerekként találtam ki, de már akkor is szigorúan trollkodásból.
Itt viszont mindez véresen komoly. Ahogy az is, hogy Kafuku úr a Ványa bácsit akarja színpadon bemutatni, amit ő maga már számtalanszor eljátszott, de most teljesen más felállásban, egy új környezetben - a festői Hirosimában. És olyan bődületesen groteszk szereposztásban, hogy innentől kezdve mindent legalább kétszer elmondanak, japánul és angolul is - mert van olyan színész, aki csak angolul ért -, de van mandarinul és koreaiul beszélő színész, sőt egy süketnéma lány is, aki jelbeszéddel adja elő a szövegét. Azt hiszem, ezt nevezik a végtelen fantázia és művészi szabadság tárházának. A film jelentős része ezeken az olvasópróbákon zajlik.
A maradék részében pedig azt látjuk, hogy Kafuku urat eljuttatják a lakásáról a munkahelyére, és viszont. Merthogy a társulat szerződésében az is benne van, hogy minden színészt saját sofőr hoz és visz, nehogy valami baja történjen útközben és emiatt le kelljen mondani az előadást. Kafuku úr ennek korántsem örül, mert vezetés közben szokta elpróbálni a szövegét, és mióta az eszét tudja soha nem engedte, hogy másvalaki vezesse a kocsiját. Majd amikor kiderül, hogy egy nő fogja fuvarozni, aki még dohányzik is ott vége a világnak. Ez egyébként a film egyetlen humoros jelenetéért is felelős, bár szerintem ezt sem szánták annak a készítők.
Soha nem voltam különösebb híve, hogy novellákból nagyfilmeket forgassanak, mert egész egyszerűen a legtöbb novellában nincs elég kraft, hogy kitöltsön másfél órát, inkább amolyan húsz-harminc-negyven percet, de persze semmi gond, erre valók a rövidfilmek. Murakami Haruki írásait egyáltalán nem ismerem, de ha kiszédelegsz egy könyvhétre, vagy bemész egy könyvesboltba elképzelhetetlen, hogy ne találkozz a nevével, annyira fel lett kapva az utolsó tíz évben. Japán első számú bestseller írója jelenleg, és nagyon úgy néz ki egy darabig ez még nem fog változni. A három órába azonban szerintem neki is beletört a bicskája, akarom mondani a rendezőnek Hamaguchi Ryúsukénak, akit mindezek ellenére a legjobb rendezés díjáért is jelölték, de tartok tőle, hogy ez még mindig az Élősködőknek szól. Viszont bármennyire hihetetlen, még van is esélye.
A film témája erősen emlékeztet Tarkovszkij Solaris című filmjére, mert ott is a halott felesége emlékét próbálta feldolgozni a főhős, és Hamaguchi egyetemi vizsgafilmként szintén rendezett már egy Solarist 2007-ben. Lehet nem a véletlen műve, minthogy pedig Murakami novellájából a forgatókönyvet is ő írta, ezért akár négy díjat is hazavihet a filmért. Ugyanakkor a filmet nem jelölték legjobb fényképezésért, amiért sokkal jobban megérdemelte volna, mert gyönyörű totálokat láthatunk, talán a legszebbeket, amiket ázsiai filmben valaha. A szereplők ugyan nem rosszak, de a távolságtartás miatt a nézőhöz sem tudnak közel jutni, pedig Miura Tokó a furcsaságaival érdekes karakter, de nem tudták úgy kibontani, hogy valóban emlékezetessé váljon.
A kliséket - ha egyáltalán ennél a filmnél ilyesmiről beszélhetünk - a film szerencsére elkerüli, és szolgál ugyan pár bátor húzással, de a párbeszédek annyira szájbarágósak, és valahogy folyton ugyanarról szólnak, hogy egy idő után rendkívül fárasztóan hat az összkép. Némiképp javít a filmen az andalító zene, de azt nem jelölték Oscarra, szóval szóra se érdemes. Bevallom sok mindenre számítottam, amikor beültem erre a filmre, de az ázsiai filmkészítés ismét meg tudott lepni. Csak most nem a jó értelemben.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
