Ez a film legendás azok körében, akiknek volt szerencséjük látni nálunk az 1973-as februári bemutatása után. De a világ más részein szintén nagyon jó sajtója volt akkortájt, és van máig is. Egyike volt a szerencsés hármasnak azon japán kalandfilmek közül, amelyek fölöttébb jókor kerültek bemutatásra a korabeli szlogen szerinti "létező szocializmus" hasonlóképp létező "hiánypiacára," amely titulus az árucikkeken túl a filmes bemutatásokra szintén igaz volt. (Időnként eszembe jut az ismertetők írása közben, hogy vajon meddig akad még olyan olvasó, aki mostanság is érti a fentebb idézőjelbe tett, mára viszont már csupán a ködös régmúltat idéző, korabeli megfogalmazásokat.) Akkoriban a magyar közönség nem volt elkényeztetve a japán filmvilág szamurájokat középpontba állító alkotásaival. A televízióban ugyan lement egy Akira Kuroszava sorozat, ám ő Japánon belül "mainstream-en kívüli" rendezőnek számított, nem úgy, mint külföldön. Pár darabot tűztek csak műsorra az életművéből, de kétség kívül értő kézzel válogatva. Ezáltal sikeres szombat esték voltak az adásnapok, fokozva az érdeklődést egy távoli ország produkciói iránt. Például szerepeltek az összeállításban ezek a gyöngyszemnek számító mozgóképek: A vihar kapujában és a Rejtett erőd. Az utóbbiról még nem tudtuk, hogy bő 10 év múlva a „Star Wars – A New Hope” által újra a figyelem központjába kerül. A mozikban sem volt elkényeztetve a közönség. Az Onibaba és a Harakiri csupán szűk körű filmklubokban tűnt fel néhanapján. A kardforgatónő négy részéből csak az első és az utolsó kaland jutott el hozzánk. A halál erődje kedvéért többszörös felárat fizetett a "jónép" a neppereknek, mert az kemény történet volt. Az utóbbi két kalandfilmhez társult „Az űzött szamuráj,” és meglett a fentebb emlegetett hármas. Bizony nem kellett rá központilag kivezényelni az embereket, amire elég sok példa volt abban az időszakban. Jött, látták és győzött – hogy egy kiforgatott történelmi szállóigét idézzek. Mint Japánban oly sok esetben, egy manga volt a film cselekményének magva, vagyis eredetileg képregényként jelent meg.

Kuszanagi Rokuheita egy nindzsa klán tagja, aki  álcaként szamurájnak öltözik. A szigorú szabályok szerint ebből a szervezetből kilépni tilos, a szökevényeket addig üldözik, amíg nem végeznek velük.  Bűnbocsánat nincs, az engedély nélkül távozó egy életen át számíthat a kivégzőire. A központi hatalmat szolgáló, félelmetes Jagju klán éppen egy új tartományt akar uralma alá vonni, ezért behódoltatja az ottani nindzsa szervezetet. Rokuheitának keserves feladat jut, mert a húga szökni akaró kedvesét kell megölnie. Végrehajtja, ám ez családi tragédiával jár. A következő feladata hasonló, egy másik szökött „árnyékkal” kellene végeznie. Erre nem képes, amint ott áll a közelében a szökevény felesége, a kisgyermekükkel a karjában. Elmenekül. Parancsmegtagadás miatt maga is halálraítélt lesz. A klánjából rögvest egy kiváló vívót küldenek a nyomába. Egy eldugott, hegyi falucskában földművesként próbál új életet kezdeni, feladva a kard útját. Ám nem sejti, hogy ott akad még titok, így emiatt nem lehet nyugta.

Gyanítom, nem csak engem ért meglepetésként a tény, hogy a főhős a korabeli címadástól eltérően nem szamuráj, hanem a kétes hírű nindzsák számát gyarapítja. Kétségtelen, a történetben valóban jól álcázzák magukat. A harcosok osztályának ruháit hordják, övükben ott a szamuráj védjegy, a két kard. Tudni kell, aki jogosulatlan használattal lebukott, kivégezték. Még egy jól képzett kém számára sem volt kockázatmentes az álca.

A háttérről

Van történelmi magva az alapot adó a manga sorozatnak, mert a Jagju nindzsa klán  kétségtelenül nagy befolyással rendelkezett számos tartományban, különösen azután, hogy beálltak a Tokugava család szolgálatába. Kevésbé jó választás, hogy Jagju Szekisusai, más néven Munetosi, a soha fel nem bukkanó, de sokat emlegetett könyörtelen főnök a láthatatlan ellenség. Ugyanis ő még próbálta kerülni, hogy közvetlenül belefolyjon a napi politikába. Az utódai már nem voltak ennyire kényesek. Azért, mint az gyanítható, és a mese folyamán kiderül, hogy a "birodalom építés" folyamata sem volt holmi lakodalom az érintett tartományok lakói számára. A folyamat még a belháborúk korszakában kezdődött, amikor Oda Nobunaga hadúr nem tűrte el az ország egyesítő hadjáratai idején az erős fegyveres csoportok megmaradását a seregei hátában. Pláne, miután nem lehetett biztos benne, hogy az Iga és Koga klánok képzett embereit titokban nem béreli-e fel ellene valamelyik ellenlábasa. Ezért a csapataival szinte teljesen elpusztította a két, hegyes és erdős, csapdákkal teli tartományt, ahol a legerősebb sinobi klánok rejtőztek. A Shinobi no Mono sorozat történetei remekül bemutatják ezt a korszakot. Érdemes megnézni őket, minőségi filmek. Magyarítás is akad hozzájuk. Bár az érintettek hatalmas veszteségekkel túlélték a nagy veszedelmet, a történtek meggyőzték őket arról, kell egy szamuráj hadúr patrónusnak. A Sógunátus létrejötte után a Jagjuk lettek a győztes Tokugavák titkos hadserege. Az embereik mélyen beépültek a szamuráj birtokok népességébe, ügyesen és hihetően álcázva, kit is szolgálnak valójában.

Azt hihetnénk, egy ilyen fontos szolgálatot ellátó klán tagjának lenni jár némi jóléttel. Persze, hogy jár, mármint azoknak, akik a felső polcon ülnek. De a piszkos munkát végző köznindzsáknak inkább csak a sok durva feladat és szűkös megélhetés jutott. A magánélet pedig szinte nem létezett számukra. A Samurai marathon (2018) egész ügyesen mutatja be a beépülés tragédiákhoz vezető gyakorlatát. Ha valakit érdekel a téma nézze meg. A bezárkózó Japánban szűkös volt a termőföld terület, és a békeidőben növekvő népességet a konzerválódott középkori termelési módszerek egyre nehezebben tudták eltartani. Az uralkodó elit birtokai sem lehettek kivételek. A legegyszerűbb „megoldás” részükről az volt, hogy valamilyen törvénysértésen kapják a többi klán vezetését. (Bevett gyakorlat volt az ürügy kreálása.) A sóguni rendelkezések kijátszása ugyanis az érintett daimyo (földesúr) kivégzését jelentette, egybeesve a birtok elkobzásával és a Tokugava családi vagyonba kerülésével. Az érintett szamurájok pedig földönfutó róninokká lettek, családostól. Elvégre a Tokugava rokonságból kinevezett új uraság hozta magával a saját embereit, a régi harcosok mehettek, amerre a szemük látott. A köznép új, még mohóbb urakat kapott, ámbár az addigi vezetés sem igazán kímélte őket. A filmben megjelenítődik ez a tény. „Egy bála rizs – egy ember élete” közlik a helyi elöljáró emberei Aocsi falva lakóival, akik képtelenek teljesíteni a kivetett sarcot. Bizony, az adóból hiányzó rizsbálák korántsem voltak tréfadolgok, amint az később bizonyítást nyer. Könnyen elérhető a „A halál erődje,” amely hasonló témát dolgoz fel. Ha kedve támadt rá valakinek, ITT megnézheti. A kisebb szamuráj klánok minden tagjának jó oka volt félni és gyűlölni a rettegett „árnyékokat,” a sinobik rejtett seregét. Másrészről viszont egy tanult szamuráj áldás lehetett a parasztság számára. A japán filmművészetben számos darabot találunk az állítás igazolására.

Az új életformára vágyó Rokuheita a növénytermesztés fejlettebb módját mutatja meg a tanulatlan földműveseknek, továbbá maga is szorgalmasan forgatja a kapát, hogy új termőterületet nyerjenek a műveletlen ugarból. A falu kezdeti gyanakvása oszladozik, lassanként befogadják. Viszont sok idő nem jut neki. Ugyanis hogy a hegyek közötti patakokban aranyszemcsék rejtőznek. Kevéske ugyan, de a nincstelenségből kiutat kínál. Csakhogy egy lopásért elűzött szamuráj bukkant rá a lelőhelyre, és nincs szándékában osztozni. A hatóság emberei megneszelik a rejtett pénzforrást, így a tudás birtokában lenni korántsem életbiztosítás.

 A történet ügyesen kanyarog, lineáris vezetésű, könnyen követhető. Igazán eredetinek tényleg nem mondható, de a részletek logikusan állnak egybe. Hogy a filmnek tartósan  jó híre maradt, az egyértelműen a kiváló harci jeleneteknek tudható be. Nem árt észben tartani, ekkortájt a rámenősebb, képileg kemény felvételek még kevéssé jellemzik a szamuráj világ mozis drámáit. A nagy gáttörő, Kenji Misumitól a „Lone Wolf and Cub” első része két évvel később lát napvilágot. Mit ad isten, szintén manga forrásból indulva. Az USA-ban, Kevin Thomas tollából megjelent korabeli kritika szerint is kemény a kivitel, „nagyszerű klasszikus stílusban, kiválóan koreografált kardvívással és gyomorkavaró, vérbő jelenetekkel” tálalva.

Az említett kritika szerzője fontosnak tartotta a helyenkénti rámenősséget kiemelni, pedig tőlünk nyugatra már jobban hozzá voltak szokva mozikban némi durváskodáshoz, mint a „Berlini fal” keleti része felé eső területeken. Fölösleges volna tagadni, hogy az emlékezetessé válásához ez a faktor nagyban hozzájárult a hazai közönségnél. Sokkoló képi megoldások, drámai helyzetek, plusz némi pikáns meztelenség, - ami már csak hab volt a tortán, - és a gyengébb megoldások megbocsáthatóvá lettek. Csupán kevés ilyen részlet akad, de ne titkoljam el a létüket. A pénztelenség miatt a "trükkök" többsége egyszerű vágással van kivitelezve, és a kunoicsik jeleneteiről (nindzsanők) messziről ordít, hogy közönséges - és fegyverforgatásban járatlan - statisztákat öltöztettek be. A férfiaknál más a helyzet, ott a háttérben is képzett emberek mozognak. Így ha előkerülnek a kardok a tokból, a feszültség rögvest átjön a vászonról. A harci jelenetek többsége nagyon kevés vágással lett felvéve, amit a színészek akrobatikus képessége és vívástudása tett lehetővé. Jól láthatóan nehezek a katanák, amik a döntő párbajban szikrát szórnak a teljes erejű odavágásoknál. Akkor még nem volt mód utólagos számítógépes rásegítésre! A kard súlya miatt zúg a levegő és az emberi test mozgása is egészen más, mint könnyített, vagy mostanság már csak CG rajzolta „fegyverekkel” végzett vívásimitációkat nézve. Ahogy a kútnál a kormányzó testőre és Rokuheita élesben kettévágják a bambusz oszlopokat a harc hevében, azt semmiféle számítógépes trükk nem tudja visszaadni.

Milyen a hatás bő 40 évvel később? A történet máig jó tempójú, mert a szöveg a lényegre szorítkozik, a helyzetek megvilágítására. Hozzáértő kéz írta, és egy mangaszerzőnél alapvető dolog, hogy tömören tudja a karaktereit  jellemezni. Gyors váltásokkal halad történet. Látszik a cél, hogy a nézőt mielőbb átkalauzolják egy feszült helyzethez, hogy aztán induljanak az akciók. A forgatás idején a két fő karaktert alakító színészből még egyik sem volt még magasan jegyzett sztár, az a státusz később jött el számukra. Viszont mindketten kiváló fizikai állapotúak, csakúgy a harci jelenetek minden résztvevője. Így szinte minden összecsapás "élőben" lett felvéve és ennek az átsugárzása komoly hangulati tényező filmben. Máig ez adja a jól fogyaszthatóságot, míg a filmgyári "rásegítések" a nindzsák szuper képességeinek bemutatására tulajdonképp közhelyesek, és ha nem lennének, nem is hiányoznának.

 A főszereplőkről

Takahasi Hideki, 26 éves volt a forgatás idején, közel 10 éves filmes múlttal a háta mögött. Az 1966-os „A verekedés elégiája” lódította meg a karrierjét, ahol bizonyította, hogy képes helytállni egy komoly teljesítményt elváró történetben. A legnagyobb sikereit aztán mégis különféle szamuráj karakterek megformálásával érte el a hosszú karrierje során. Ez a film volt az első, amelyben kifejezetten a vívótudására alapoztak. A szigetországban ezután gyorsan sztárrá lett. A cikk írása idején majdnem 80 éves, de változatlanul aktív színész. Az űzött szamurájban nyújtott alakítása telitalálat egy kalandfilmben. Eleve olyan a megjelenése, hogy az ember rögtön elhiszi, a valóságban is képes lenne az összecsapásokból élve kikerülni.  Kisportolt, jókora termetű és megnyerő arcú. Ami a zsáneren belül létfontosságú, Tosiró Mifunéhez, Tacuja Nakadájhoz, - és még sorolhatnám a neveket – hasonlóan mesterfokon képzett harcművész. Olyan, akivel lehetséges „élesben” hatásos harci jeleneteket felvenni. Pedig azok sosem veszélytelenek. Egy elrontott mozdulat miatt csúnya sérüléssel, vagy halálesettel zárulhat a felvétel, mint például Sintaro „Zatoicsi” Kacu fia esetében megesett. Ha valaki azt szeretné megismerni Takahasi "szenszej" az ilyen irányú képességeit, javaslom tőle megnézni a „The Last Samurai” (1974) történelmi filmet, ami élményt nyújt a japán kardvívás kedvelői számára és korrajzként ugyancsak érdekes.

 Fő ellenfele Iszao Nacujagi, aki sajnos már 2013 óta nincs köztünk. Szintén remek színész és kardvívó volt, és számos filmben bizonyította, milyen hatásos ez a párosítás. Pályája elején az egyik legnagyobb sikere volt a „Thirteen Assassins” (1963), de talán könnyebb hozzáférni „Szamurájok és banditák” filmhez (1978) Hideo Gosha rendezésében, ahol ő Tacuja Nakadáj végsőkig hűséges társa. Az Űzött szamurájban viszont korántsem szimpatikus, hiszen Uzuki, a karaktere, egy pokolian veszélyes nindzsa, aki részben kötelességtudatból, részben hiúságból, mert tudni akarja, melyikük a jobb harcos, világosan közli a főhőssel, hogy mindenképp meg fogja ölni.

Annyiban az álcájának megfelelően „szamurájos viselkedésű,” hogy a gyilkos szándéka ellenére időlegesen hajlandó kisegíti a Rokuheitát a végső összecsapásban a helyi kormányzó hűbéresei ellen. Nacujagi ritkán kapott efféle szerepet, mert a stúdiók csak elvétve engedték meg, hogy a sztárjaik rossz fényben tűnjenek fel a vásznon. 1970-ben viszont éppen szabadúszó volt, így negatív szerepet is elvállalhatott. Rokuheita és az orgyilkos Uzuki viharos szélben és napfogyatkozás idején vívott feszült hangulatú párbaja, benne a teljes erejű odavágásoknál szikrát vető kardokkal, kétségtelenül a történet emlékezetes csúcspontja. Azt hiszem, a korabeli nézők mindegyikében megőrződött az a pár perc.

A címről

A benne szereplő tengu szó természetfölötti lényre utal a japán mitológiában. Nem véletlen, hogy a film „Superman On Gale” címmel szintén volt forgalmazva. Az angol gale szó viharos erejű forgószelet jelent, a japán kaze hasonló tartalommal bír. Így érthető, ha a „Duel In The Wind” ugyancsak szerepel a film nemzetközi címlistáján. Hogy még cifrább legyen az ügy, a kaze no tengu a helyi harcművészetben a lerohanó technikát jelöli, amit a filmben bőven alkalmaznak. A lényege, hogy a legendás Mijamoto Muszasi módjára megpróbálják átugrani az ellenfelet, miközben közben oldalt kiperdülve lesújtanak rá. Nem éppen egyszerű a kivitelezése. De miután a magyar forgalmazás idején a hasonló finomságok kibogarászására nem volt még internetes lehetőség, végül „Az űzött szamuráj” cím lett a nyerő.

A rendező, Keiichi Ozawa, az IMDB szerint 31 önálló filmet jegyez az életművében, bele értve a TV-s darabokat is. Szamuráj történetet tőle mindössze egyetlen másikat találtam, "A Jagju összeesküvés" feldolgozásának sokadik darabját. Megnéztem. Korrekt darab, de kevéssé emlékezetes. Sokkal inkább az alvilági témákban volt otthon, többnyire jakuza drámákat vitt vászonra. Továbbá pár hagyományos bűnügyi sztorit, és TV sorozatoknál ugyancsak bábáskodott. Meglepetésemre kiderült, hogy nálunk vetítették tőle a Honda lovag című, az életművéből témában kifejezetten kilógó alkotást. Erről lemaradtam a mozikban a vetítése idején, de ha akad olyan olvasó, aki látta, ossza meg velünk a tapasztalatát.

Miután a most taglalt film szépen teljesített, meglepő, hogy további jidaigeki történetet sokáig nem kapott. Egy interjúban elmesélte, hogy bizony szűkös volt a költségvetés "Az űzött szamuráj" forgatásánál. Láthatóan igaz. Szerintem 20-25 szereplőnél több aligha van a filmben, bár egyesével nem számoltam meg őket. Annál ügyesebben válogattak a külső helyszínek között. Hegy, erdő, szakadék, tengeröböl, virágok borította fennsík, no meg a fedetlen női keblek tették vonzóvá a látványt és igyekeztek becsalogatni a nézőket a vetítőterembe. Ezt nevezik profizmusnak. Ha kevés a pénzed, az anyagiakat helyettesítsd ötletekkel.

Fellelhetőség

A film hosszú évtizedeken át nem volt megtekinthető. Pedig keresték. (Lásd pl. itt:) Az oka a japán filmipari szemléletben keresendő. Arrafelé a filmforgatás igazából még máig sem örvend művészeti elismertségnek. Régebben pedig végképp nem úgy kezelték. Egy mozifilmtől csupán annyit vártak el, hogy hozza be a leforgatás árát és produkáljon tisztes hasznot. Amikor a cég úgy érezte, megcsappant az érdeklődés, levették a műsorról az adott művet. A régi gyakorlat az volt, hogy a terjesztési kópiákat bezúzták. Legfeljebb a „mesterszalag” került be a stúdió raktáraiba. Ha külföldre adtak el egy filmet, a forgalmazási jogok lejárta után ugyancsak elvárták megsemmisítést az ottani forgalmazóktól.

A fentiek történtek a Kaze no Tenguval is. Interneten találtam a hírt, - jó régen már, - hogy régebben tűz ütött ki a Nikkatsu cég raktáraiban, egyes megőrzésre tárolt 35 mm-es szalagokat megsemmisítve, vagy súlyosan megrongálva. Nagyjából 10 éve sikerült kapcsolatot találnom a cég akkori webmasterével, aki az esetleges felújítást firtató érdeklődésemre azt válaszolta, hogy csupán egy „Béta verzióval” rendelkeznek. A nyilvános adatbázisukban annyi szerepelt, hogy: „Készült 1970-ben, azon év november 14-én bemutatva, 7 tekercsen, 83 perc hosszúságban.” A forgalmazások plakátjaiból és a vitrinképekből azért maradtak fenn példányok, amelyeket gondos kezek megőriztek, majd idővel a netre kipakoltak. Miként az akkoriban „divatos” megoldással, - a vetítéskor készült kézi fényképek - közül szintén akad „túlélő.” Szerencsére manapság jók a képjavító programok…

Már-már feladtam a reményt, - információ híján pláne – hogy valaha újra láthatom az ifjúkorom egyik mozis élményét. Nem állítom, hogy „Az űzött szamuráj” a szigetország filmiparának csúcsterméke, de mint kalandfilm, máig állja a sarat a zsáneren belül. Szóval, a Nikkatsu alaposan megváratta a filmet keresőket, de a lényeg, hogy végre léptek az ügyben. Az Amazon.co.jp – Prime Video tette közzé, egyelőre csak online nézhetőséggel. Nehezíti az ügyet, hogy az ismertető írása idején kizárólag japán banknál regisztrált kártyát fogadnak el. Előzetest is lehet találni ott róla, viszont a net könnyebben járható részén (még) nem. Azt sem árt tudni, hogy csak japán írásjelekkel adja ki a filmet a helyi kereső, angol nyelvű próbálkozás esetén csupán a "kaze - szél" variációit dobálja ki. Az a szó pedig számos filmben benne van Japánban. Azért nem lehetetlen az akadály leküzdése. Az előzetes ingyen megnézhető. Klikk: "Watch trailer."  Nagyon bízom benne, hogy belátható időn belül lesz a filmnek DVD vagy BlueRay megjelenése.

Frissítés: Már kikerült a le nem írható, de közismert "szakoldalakra" a majdnem BlueRay változat. Sőt, magyarítása is akad már. Vadászat indulhat...(2024)