Azt hiszem egy filmszemlének az ilyen alkotások adják meg leginkább az értelmét. Mert honnan értesülne a közönség egy ilyen valós problémáról, hol láthatná ezt a filmet, ha nem ilyen rendezvényeken? Mert persze jó nézni magyar játékfilmet, akkor meg pláne, ha jó, és különösen moziban. De ezek szinte mindegyike felkerül a streamingre, kiadják DVD-n, vagy sugározza őket a televízió. Az ilyen dokumentumfilm viszont soha sehova, pedig amiről beszél nagyon megkívánja, hogy minél több emberhez jusson el.

A félig meddig dramatizált dokumentumfilm nagyon merészet vállalt. Évekig követte egy édesanya és fogyatékos fia kálváriáját, és maguk az alkotók sem tudták, hova is fog kifutni ez az egész, mi lesz a vége, és éppen ezért mivel a történetet maga az élet írja jó pár előre nem látható fordulat következett be az eltelt idő alatt és pontosan ettől válik az egész film olyan mellbevágóvá, és dühítővé, hogy az embernek ökölbe szorul a keze a tehetetlenségtől. Éppen ezért kénytelen vagyok most írásomban spoilerezni, és higgyétek el egy dokumentumfilmen is lehet izgulni, úgyhogy aki első kézből akar értesülni mi is történt ezalatt a 73 perc alatt, az inkább vadássza le a filmet és nézze meg. Egész egyszerűen erről az alkotásról nincs értelme titkolózva beszélni, és őszintén szólva nem is akarok. Mert eszméletlenül felháborított amit láttam.

Rubi Anna rendező arra vállalkozott, hogy éveken át követi Magdi mindennapjait, aki már negyven éve ápolja súlyosan fogyatékos fiát, eteti, lefürdeti, tisztába teszi, szállítja ide-oda, orvosokhoz, találkozókra, játszik vele, énekel neki, és a nap végén ágyba dugja. Láthatjuk ez mennyi erőt, és kitartást igényel, és, hogy soha nem lesz vége, mert másnap újra kezdődik minden elölről. De Rubi azt is be akarta mutatni, hogy a sok fájdalom, és könny mögött ott a hihetetlen szeretet is, vannak jó napok, és mókás napok, és, hogy mindez a küszködés megéri, mert anya és fia szeretik egymást. Magdinak az egyetlen gondja, hogy évről évre öregszik, és egyre nehezebben bírja, mert persze segítsége nincs. Ezért szövetkezik öt hasonló helyzetben lévő nővel és beperlik a magyar államot, hogy az egy közeli helyen adja meg az engedélyt, egy otthon építésére, ahová ezeket a beteg gyerekeket el lehet helyezni, és méltó körülmények között szakszerű ápolásban részesülnek akkor is, ha ők, az anyukák már nem lesznek.

A film első harmada leginkább Magdira és az ő mindennapjaira fókuszál, és az ő mindennapjaiba láthatunk bele, de aztán szép lassan megismerjük a többiek életét is, és igazán ekkor kezd kinyílni a film. Hogy ez nem csak egy ember problémája, hogy itt családok esnek szét, mert van aki nem bírja, van aki feladja, van, aki belefárad, van aki elmenekül. A film tanulsága szerint leginkább a férfiak, és ezek a nők, akik nap mind nap vállalják a néha embert próbáló nehézségeket igazi hősök, mert sosem adják fel. A több család életén át azután kirajzolódik egy bizonyos minta is, és mi akik ezt kívülről nézzük, akarva, akaratlanul bevonódunk. Már régen fojtogatott ennyire a sírás film alatt, s mindezt úgy, hogy az első perceket meglehetősen untam, és majdnem fogtam a fejem, megint mire váltottam jegyet. De a film erénye, hogy nagyon gyorsan kapcsolatot talál a nézővel, és hogy egyáltalán nem az a célja, hogy megríkasson, hogy didaktikusan szájba rágjon. Ez mind azért történik, és azért baromi erős, mert ez a rögvalóság.

Borzalmas látni, amikor a másik családban az egészséges fiúgyermek épp attól szenved, és amiatt táplál ellenszenvet a beteg testvérével szemben, mert az anyja látszólag őt kevésbé szereti, hiszen nem babusgatja, neki mindent magának kell megcsinálni, mert ő egészségesen született. Még a születésnapján is a beteg testvér kerül a középpontba, és ez egészen odáig fokozódik, hogy az egészséges azzal akarja felhívni magára a figyelmet, hogy öngyilkosságot kísérel meg. Ezek egész egyszerűen olyan élethelyzetek, amire az ember azt mondaná, nem hiszem el, hogy létezik. Pedig van az a pont, amikor már nem bírod elviselni a testvéred, akár saját gyereked állandó rikoltozását a buszon, a strandon, a bíróságon, pedig nem azért rikoltozik mert azt akarja csinálni, hanem éppen azért, mert nem tehet róla. De azok sem tehetnek róla, akik ebbe bizony belefáradnak az évek során, mert már a tartalék energia is elfogyott a segédrakétából, és az élet bedarál.

Végül a film eljut magának a pereskedésnek a dokumentálásra, ahogy ezek az anyák rendre megjelennek a bíróságon, és ott az ügyész, de még maga a bíró is folyamatosan akadályokat gördít az ügy útjába. Hát ugye a szokásos, így lesznek a napokból hónapok, a hónapokból pedig évek. És az ügy csak topog egyhelyben a bürokráciának köszönhetően. Hiába szereznek be papírokat, újabbak kellenek, hiába hoznak igazolásokat, újabb ellenőrök előtt kell megfelelniük a gyerekeknek arról, hogy valóban gondoskodásra szorulnak. Elképesztő froclizás és közöny az állam részéről, de ha nem mennek bele az anyák akkor a kiskapuknak köszönhetően azonnal pert vesztenek, és még rosszabb helyzetbe kerülnek. Bírócserék, ügy újratárgyalások, az elejétől fogva. Hiszen az új bírónak ismernie kell az egész ügyet, alaposan. Hihetetlenül felháborító ez a rész, amikor a jog betűinek csűrése csavarára mögött elbújva, teljesen érzéketlenül kezelik ezeket az embereket, egy a lényeg minél tovább elhúzni az egészet, és egy fillért se adni. Az idő majd segít, az anyák majd feladják, vagy meghalnak.

De nem adják fel, legalábbis nem mindannyian, eltelnek hosszú évek, és Rubi kamerája még mindig ott van, és mutatja a fejleményeket. És nagyon hatásos, ahogy bár a filmen csak percek telnek el, de érződik, hogy ezt már évek óta görgetik maguk előtt. Azután jön az ítélet, és láss csodát, az anyák megnyerték a pert. Teljesen elképesztő, és hihetetlen pillanat, igazi katarzis, ahogy a sok évnyi szenvedés és küzdelem mégsem volt hiábavaló. Akadt egy jóérzésű bírónő, aki az anyák javára döntött, és megépíthetik az otthont. Otthon lesz a gyerekeknek a kijelölt területen parkoló, pláza, vagy egy újabb szálloda helyett. És a néző együtt örül, ekkor is sír, de már a boldogságtól. Majd utána pár perc csönd, és jön az újabb fordulat, a Kúria, pont a kiszervezés évében újravizsgálta az ügyet, és hatályon kívül helyezte az ítéletet. Fellebbezésnek hely nincs.

Nem tudom szavakban kellőképpen megfogalmazni mit éreztem ebben a pillanatban. Nem akartam elhinni, biztos, csak valami ocsmány tréfa, hiszen nem dönthetnek másképp egyoldalúan egyetlen perc alatt arról, amiért évekig küzdöttek. Aztán jött a felismerés, hogy de igen a film ezzel ér véget, cserbenhagyás, árulás, hátba szúrás az állam részéről. Ilyen undorító dolgot nem tudom mikor éltem át utoljára. És a legrosszabb, hogy ez bizony a valóság. Ennyit tesz érted a magyar állam. És a film ott hagy, ezzel a mérhetetlen dühvel, és nem tehetsz semmit. És sok mindent elnéztem ezeknek a tetveknek, apolitikus lettem, mondván csak éhesebbek jönnek. De ezek a húzások nem maradhatnak büntetlenül. Ezek az emberek senkinek sem ártottak, csak szeretnének jobban élni. Ez nekik minden lenne, és akik megvonják tőlük, nekik talán egy morzsa, ami lehull az asztalról. Velük ezt tenni, egyenlő a halálbüntetéssel. Ilyen fokú gerinctelenség túlmegy minden határon.

A film után Rubi pár percig beszélgetett a közönséggel, ahol elmondta, amikor elkezdte ezt az egészet ő maga sem tudta mi lesz a vége, nem volt különösebb célja kritikát mondani az állami berendezkedésről, megtette az saját maga ezzel a nem várt húzással. Ennek ellenére a remény hal meg utoljára, és akár TE is tudod támogatni ezeket az asszonyokat, ha csak 5000 forinttal is EZEN A LINKEN, hogy megvalósítsák azt, amit elvettek tőlük ezek a korrupt gecik. Rubi Annának pedig minden elismerésem, hogy ilyen profi, érdekes, és egyben megrázó filmet készített egy ennyire fontos témáról, amiről látszólag senki nem vesz tudomást, hacsak nem érintett. De pont ezért fontos, hogy mindenkihez eljusson ez a film, és minél többen nézzék meg.

Lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren: Follow @Filmbook4

Hallgass minket YouTubeon: www.youtube.com/@filmbook_podcast

Vagy Spotifyon: https://open.spotify.com/show/5YBaIxW97mIJ1Er7UQitHL

Kontakt: filmbook.blog@gmail.com