Nem fog senkit váratlanul érni, hogy ha azt mondom, hogy a Tíz nap anyu nélkül 2. című francia családi vígjáték a Tíz nap anyu nélkül című film folytatása. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor az ilyen alkotások az Újabb tíz nap anyu nélkül, Megint tíz nap anyu nélkül majd a Még mindig tíz nap anyu nélkül címet kapták volna… Mert hogy várhatóan le lehet húzni még pár bőrt anyuról, az zicher, már bocsánat a költői képért.
Ahhoz, hogy a második részt megnézzem moziban, elengedhetetlennek tartottam a 2020-as elsőt is górcső alá venni. A történet főszereplője Antione (Franck Dubosc), aki egy nagy cég elfoglalt HR-vezetője. Míg benn az irodában egyre nő a feszültség a Di Caprio (Alexis Michalik) nevű főnökhöz simuló kollégája miatt, addig otthon is váratlan meglepetés várja: a felesége, Isabelle (Aure Atika) pont most akar kiszakadni a hétköznapok mókuskerekéből. Úgy dönt, hogy tíz napra lelép, komoly szervezői feladatot hagyva férjére négy gyermekük koordinálásának terhével. Antoine pedig hiába hiszi, hogy ez egyszerű feladatmegoldás, kiderül, hogy sokkal több leleményre lesz szüksége, mint gondolta.
A film amúgy az Anyu elment nyaralni című 2017-es argentin vígjáték egyik remake-je (2019-ben az olaszok is magukévá tették), és a sztorija egyszerű, mint egy családi faék. Valójában mindenki tudja, hogy mi lesz a történet menete. Vígjáték lévén a fősodort Antoine szerencsétlenkedései teszik ki, amely éppúgy igaz lesz a munkahelyi harcokra, mint a családi viszontagságokra, de mint a legtöbb családi vígjáték, ez is boldog hepienddel ér véget. Alapvetően a film egyszer nézhető, a maga nemében szórakoztató is, bár egyszer sem fakadunk hangos hahotára. Furcsa, hogy annak ellenére, hogy francia alkotás, valahogy nincs meg benne a francia vígjátékok jellegzetes hangulata. Számomra inkább a Majom a családban jellegű német tévésorozatokat idézte.
Amit a történet negatívumaként kell említenem, az a dramaturgia. Többször volt olyan érzésem, mintha kivágtak volna jeleneteket, hiányzott itt-ott a kauzalitás. A kamerába kitekintés, magyarázás, kikacsintás a nézőkre pedig kifejezetten idegesített, folyton kizökkentett a történetből. A második rész szerencsére láthatóan tanult az első hibáiból, amit mindenképp a javára írok, mert ritka az, amikor pont egy folytatás sikerül jobban, mint az eredeti alkotás. Kisebb a logikai bukfencek aránya, kevesebb a kitekintés, és akadt olyan poén is, amin határozottan felkuncogtam.
A történetet itt sem atomtudósok írták, de hát nem is vártuk az első rész után. Ezúttal Antoine-t, mint munka nélkül tengődő férjet látjuk viszont, aki már két éve otthon van a gyerekeivel, de kezd ő is besokallni. Viszont, ha ő lépne le, akkor most a 10 nap apu nélkülről beszélnénk. Antoine inkább felpakolja a családot, hiszen gazdag, újdonsült sógorán keresztül egy síparadicsom előkelő hoteljébe kapnak meghívást. Örömmel indul neki a família, de a feleség, aki időközben ügyvédként kezdett praktizálni háztartásbeli férje mellett, sürgős tárgyalás miatt az utolsó pillanatban (értsd: a vonatállomáson) visszafordul.
Itt megint belebotlottam egy logikai hibába, mert a négy gyerek egy négyes ülésnél kap helyet, de érdekes módon apuka mellett nem marad üres a hely, pedig anyuka bőröndökkel indult neki… vajon hova ült volna, ha mégis a vonaton marad? Persze az Antoine mellett ülő idegen egy külön poénforrás, hát ezért ült anyuka helyére, nyilván. Ilyen apróságokon túl kell siklani, mint a havon. A rutinos apuka amúgy is sok-sok próbatétel elé kerül a nyaralás folyamán, attól kezdve, hogy az első részben megismert, tenyérbemászó Di Caprio nevű kollégája is véletlenül pont itt száll meg, folytatva egy hideglelős hegyi remetével, bezárólag egy gazdátlan férfiakra vadászó vérmes, szingli anyukával. Antione persze most is csetlik-botlik, melléfog, bénázik, aztán mégis megoldja a helyzetet.
Ebben a filmben mintha a gyerekek több szerepet kaptak volna, mint az elsőben, kicsit jobban megismerjük őket, a kezdődő kamaszos problémáikat, a szülő ezzel kapcsolatos nehézségeit. Ebben pedig már kis dráma és romantika is akad, de tényleg egy cseppnyi, az alaptörténet marad a családi mozidélután szintjén. Éppen ezért meglepő egy félreérthetetlenül Stephen King klasszikusát idéző jelenet, amelynél muszáj volt felnevetnem, míg a hátam mögött egy srác szintén meglepetten és kuncogva súgta a barátnőjének: Ez a Ragyogásból van!
Sajnos a karakterek nem lépnek túl magukon, jellemfejlődésről maximum az apukánál beszélhetünk, de itt sem igazán jó a dramaturgia, hiszen a változás lóugrásban halad, váratlanul áll be, jó lett volna valami fokozatosság. Ellenben, ha eltekintünk ezektől a hibáktól, a film tökéletes egy családi mozira, ahogyan a közönség összetétele is ezt bizonyította. Habár nem hiszem, hogy mélyebb nyomokat hagyna bárkiben, de egy estére elmegy. Anyu meg újabb tíz napra.
A kritikát írta: Kasza Magdolna
Ha tetszett az ismertető, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
