Vigyázat, vonatos filmünk azonnal indul, és ha sikerül elcsípned az utolsó járatot, akkor már nincs leszállás!
Hát kérem szépen ki merem jelenteni, hogy azóta nem láttam ilyen jó magyar filmet, hogy Andy Vajna beadta a kulcsot. És bizony annak már öt éve! Kicsit el is ment a kedvem attól, hogy én leüljek egy magyar film elé, - nemhogy elzarándokoljak érte a moziba -, mert most őszintén mit lehete látni, elcseszett propaganda próbálkozásokat, meg önmaguk paródiájába fulladó kísérleti művészfilmeket, amikről még a csóróság is ordít. És akkor itt van ez. Ami összegyűr, megrág és kiköp, és közben nem ereszt, és olyan exponenciálisan agypattintóssá válik a második felére, hogy nem hiszem el, hogy magyarok csinálták, azt meg pláne nem, hogy ennyiből. És akkor a végén megjelenik Fonyódi Tibor neve mint forgatókönyvíró csakhogy végképp letaglózzon a megdöbbenés, és azóta igen megérdemelten be is húzta az legjobb forgatókönyvnek járó díjat az idei MOZ.GO fesztiválon.
Pedig azért nem kezdődött ez ilyen szépen. 1956-ban járunk a forradalom utolsó óráiban, amikor még ki lehet menekülni az országból. Márta és István egykori szabadságságharcosok pedig úgy döntenek élnek is a lehetőséggel, és felszállnak az utolsó Bécsbe tartó vonatra. Csak harminchárom év múlva lehet visszajönni, ha egyáltalán akarnak. Nem tudtam mit várjak a filmtől, mert nem olvastam utána - nagyon helyesen - így amikor kiderült, hogy '56-os film - már megint egy '56-os film! - az eleve elvette a kedvem. Azután jöttek a tipikus TV filmbe illő megoldások, amikor egy embert lelő egy szovjet katonának öltöztetett statiszta, valami belvárosi utcában, amit még csak nem is kellett nagyon kozmetikázni, mert negyven éve rohad a fal, és akkor EZ a forradalom bemutatása. Lövöldöznek de, nem találják el egymást, ez a nagy akció, a szovjet katona meg olyan spórolós, hogy nem ereszt bele egy sorozatot a magát halottnak tettető népfelkelőkbe, forradalmárokba, ellenforrradlmárokba, hát hogyne, persze. Micsoda olcsó megoldások! Még arra se figyelnek, hogy ne egy másodperc alatt sötétedjen be! És akkor miért nem nézek magyar filmet?
Utána meg jön ez a hülyeség, hogy az izgalmas vonatos részt folyamatosan megszakítja egy második szál, ami nagyjából annyira érdekes, mint egy Kalasnyikov lezsírozása, jaj elkaptak egy papot, és vallatják, de ő küzd, és bízva bízik. Na, mutassátok már, hogy mi van a vonaton. Mindjárt mutatom Sanyi nyugi! A vonatot nagyon elkapták a készítők, sikerült összeterelni egy kis Magyarországot rajta, van itt proletár, meg arisztokrata, fiatal, idős, színész, és melós, nagyon jó nő, jóidnulatú, meg kárörvendő, cinikus rohadék, szovjetpárti és hőbörgő, okoskodó, dögöljön meg a szomszéd forradalma is magyar. Egy biztos még itt is széthúznak a legtöbben, és senkiben sem lehet megbízni. Zseniális. A pszichopata, pénzéhes kalauz meg hab a tortán. Itt derül ki az is, hogy ugyan mi mással lehetne elütni az időt, ha teszem azt nincs egy margóvágó a kéznél mint sakkozással - meg az is kiderül, hogy 56-ban a TV meg internet hiánya miatt, a legtöbb magyar még konyított is valamicskét hozzá. Márta igazi őstehetség, úgyhogy a határig talán elnyer annyi pénzt, amiből meg tudnak venni még egy jegyet, merthogy őt István potyautasként suszterolta fel az egyik vagonba.
Na, mikor is ment a Netflixen a Vezércsel? Hát nem egy tipikus magyar film, ez is lopta az ötletét, fiatal, tehetséges Anya-Taylor Joyra nem csak külalakban hasonlító Varga-Járó Sára el is kezdni élete nagy meccsét, amely mindent megváltoztat. Majd elég hamar kiderül, hogy hála annak a magasságosnak, nem a Vezércsel volt az ihlető anyag, hanem a Nobel-díjas Stefan Zweig Sakknovellája. Amit ráadásul a több szálon és rétegen futó cselekmény miatt sikerült annyira ügyesen, trükkösen csűrni-csavarni, hogy tényleg inkább csak az ihletet adta, semmint komplett feldolgozásról beszélhetnénk. És ez az a pont amikor minden értelmet nyer, hogy miért kell sakkozni ebben a filmben, hogy igenis lehet a 21. században ezt jól és érdekfeszítőn bemutatni. De ehhez az kell, hogy az ember vegye a fáradtságot, és igenis nézze végig a filmet!
A színészi játék elsőrangú, Mácsai Pál és Hajduk Károly viszi a prímet és annyira vibráló kettősük, hogy ilyesmiért odakint Oscart adnak! Talán emiatt is az említett Varga-Járó, és Váradi Gergely kissé beleszürkül a szerepébe. A film tempója sajnos megköveteli, hogy a lényegre szorítkozzon, és abba nem fér bele a melodráma, emiatt a páros karakteréről sokat nem tudunk meg. El kell hinnünk, hogy szerelmesek, de lehet szerelmük csak a határig tart, mert túlságosan különböző a kultúrális hátterük. A filmet szerencsére az utasokat megformáló mellékszereplők színesítik, imitt-amott, ilyen például Szirtes Ági vagy Bereményi Géza cameója. Rajtuk kívül csak a kalauzt alakító David Yengibarian szuggesztív megnyilvánulásai és a végzet asszonya szerepében tündöklő Péterfy Bori kap nagyobb szerepet. Utóbbitól teljes meglepetés micsoda színészi véna bujkál benne, igazán kár, hogy az eddigi filmjeiben nem kapott nagyobb terepet.
A film nagyon jó beállításokat, megvilágítást, képi kreativitást mondhat magáénak, Tóth Barnbabás második nagyjátékfilmjében remekül kihasználta a vonatra helyezett cselekmény összes aspektusát. A klausztrofób, zárt terek, fülkék remekül illenek ehhez a fojtogató, feszült hangulathoz, ahol szó szerint füle van a falnak, ember embernek farkasa, még akkor is, amikor menekül a szibériai medve elől. Szóval teljes meglepetés a film, életemben nem gondoltam volna, hogy ilyesmit én látni fogok hazai készítőktől, és a legjobb az egészben, hogy képes volt rámcáfolni, az összes cinizmusom, rosszidulatom, és előítéletem ellenére, amelyekkel felvérteztem magam. Úgyhogy végy példát rólam, és nézd végig, mert ahogy a legtöbb sakkjátszmában, úgy ebben a filmben is a végjátékra kerül a hangsúly.
Ha tetszett a kritika, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
