Bármennyire is hihetetlen, életemben először jártam a Művészetek Völgye Fesztiválon. Holott a pólók, bögrék, hűtőmágnesek és egyéb merchandise termékek tanúsága szerint ez már sorrendben a 33. alkalom volt, hogy benépesült a három helyszínül szolgáló Balaton-felvidéki falu: Kapolcs, Taliándörögd és Vigántpetend

Krisztusi korba ért az összművészeti fesztivál, amely tíz napig zsúfolásig tölti az utcákat, épületeket, nézőtereket, kempingeket: kiállításokkal, koncertekkel, művészeti műhelyekkel, kulturális programokkal, árusokkal és hát rengeteg látogatóval.

Mivel tapasztalt barátaim döntése szerint a záróhétvégére érkeztünk, a sátrak felverése és holmik elrendezése után azonnal bevetjük magunkat a fesztivál és az éppen folyó programok feltérképezésébe.

Az az érzésem, hogy egyetlen tűt sem lehet leejteni az utcán, ahogyan szétnézek a hömpölygő emberáradatban. Szalmakalapok, rövidnadrágok, fonott hajba tűzött virágok, túraszandálok látványa, nevetések, beszélgetések, több helyről kiszűrődő zene kakofóniája, valamint sült hússal és kürtöskaláccsal kevert bor illata egyszerre hat az érzékszerveimre. Kapkodom a fejem, próbálom befogadni az élményt, miközben a több éve idelátogató barátok lelkesen kalauzolnak egyik kapualjból a másikba: „ezt nézd meg!”, „ezt kóstold!”, „uhh, hallod ezt?”, „jajj, menjünk át a patak túloldára, ott van a másik udvar!”, „nemsokára koncert lesz, pattanjunk fel a Csigabuszra!”.

Mert a fesztivál helyszínei között a Csigabusznak nevezett járat viszi a látogatókat ide-oda. Nevét nem a gyorsaságáról kapta, hanem a Művészetek Völgyének logójáról, amely egy csigát ábrázol. Hogy miért pont ezt az állatot választották, annak eredete már homályba vész, de tény, hogy olyannyira azonosult vele a rendezvény, hogy számtalan dísztárgyon visszaköszön hosszú szemeit lóbálva, házát hátán cipelve a puhatestű totemállat.

Sokadmagunkkal zsúfolódunk a buszon, mert mindenki igyekszik a Bródy János-koncertre odaérni, hogy saját fülével hallja a Földvár felé félútont vagy épp az aktualitásokkal megtűzdelt és a közönséget Malackaként a dalba bevont Micimackót. Bródy énekel, a nosztalgiahullámon visszatérünk a múltba, ahol nem hittük, hogy nyílik még a sárga rózsa, akkor sem, pláne ha rózsák, kapuk, ablakok, utcák vagy épp zászlók lettünk volna.

Az estét kimaxoljuk még némi borozással, kicsit melegítjük magunkat a jól megrakott tábortűz mellett a fesztivál hozzám hasonló vacogósabb tagjaival. Éjfél után még átsétálunk a Folkudvarba, ahol a moldvai muzsikára a barátaimat meglepve ropom a ritmust, olyan port kavarva az udvaron, mintha egy készülő Omega koncert hömpölygő köde lepné be hirtelen a táncolókat. De senki sem foglalkozik vele, két fiatal megragadja a kezem két oldalról, és topogva csapjuk a lábunkat a földhöz az ismerős dallamokra.

A sátorba már csak beesünk, milyen jó, hogy időben állítottuk. Hajnalban kutyaszimatolásra ébredek. A fenevad körbejárja a sátrat, a szívem kalapál, hogy mi fog történni, meg is említem később a páromnak, hogy ne hagyja kinn a cipőjét, mert még elviszi a vadállat, míg végül kiderül, hogy a szimatoló orr a sátrazóhelyünk tulajának pincsijéhez tartozik. Ó, ezek a vidéki kalandok! Csitulj, dobogó szívem!

A reggelt kávékereséssel kezdjük, ami nem egyszerű, lévén tejérzékeny vagyok, így növényi tejet hajkurászunk a kávéfőző helyeken. Magabiztos „Van zabtejünk!” kijelentésüket lelombozom a „Sajnos gluténérzékeny is vagyok, nem ihatok zabtejet.” mondattal. Minden más jó lenne amúgy a madulatától a rizsen, a mogyorón, a szóján, de még a borsótejen keresztül is, de azt a fránya zabtejet a gluténtartalma miatt nem ihatom. Amikor már a harmadik helyen is csak ezt kínálják, kezdem egyre kínosabban érezni magam, legszívesebben feladnám, de a barátaim ragaszkodnak hozzám és a jólétemhez, szóval vadászunk. Egy helyen szagot fogunk: végre van mandulatej. Véletlenül. Mert kifogyott a zabtej, és csak ez volt. Az örömöm pünkösdi, legközelebb már nem kapok itt sem. Szóval mehetek Kukutyinba zabot hegyezni, mert nem indul a mandula.

És akkor ez még csak a kávé, mert gluténmentes étkezésre itt bizony kevéssé vannak felkészülve. Vegán sarok az van. Több is. És bár húsevő vagyok, de reményeim szerint ezeken a helyeken talán jobban felkészülnek az ételérzékenyekre. Kérdésemre rögtön közlik, hogy a gluténmentesség csak opcionális, a keresztszennyeződés fennáll, és ha időben is érkezünk (értsd: nem fogyott el a gluténmentes alapanyag) a választék nagyjából kétféle: eszek vagy sem. Szerencsére rutinos versenyző vagyok: hoztam magammal hat darab gm zsemlét, ezzel kihúzom a három napot. Egyik helyen termelőtől vásárolt, allergénmentes kecsketúróval, a másik helyen önmagában sült staniclis krumplival kiegészítve az étkezésemet. Ez a két étel életmentőnek bizonyul számomra a rendezvény alatt. Na meg a vigasz, hogy a bor legalább gluténmentes.

De nem számít, mert a program kárpótol. Megnézzük a Momentán Társulat rendezői viadalát, amelyen aztán tényleg csak állóhelyek vannak már, azok is gyéren, de az előadás vicces és a színészek remekül rögtönöznek a közönség bekiabált instrukcióira.

Zalán Tibor és Huzella Péter előadását szeretnénk hallgatni, de véletlenül a gyerekeknek szóló műsorukra csöppenünk be, ami azért is vicces, mert felültetnek bennünket is a színpadra melléjük. Azonban továbbra is érdekel bennünket a felnőtteknek szóló zenés, versfelolvasós, visszaemlékezős délutánjuk, így követjük őket a következő helyszínre. Érdekes sztorikat hallgatunk, ami még úgy is izgalmas, hogy mindkét szereplő másként emlékszik a történtekre, amiből támad is némi vita köztük, de az emlékek már csak ilyenek, mindenki más színű ceruzával színezi ki őket.

A koncertek között kiállításokat nézünk: a Manó udvar groteszken bájos cserépmanói egész univerzumot laknak itt be: vannak köztök erdei, tavi életformához szokott egyedek, és az őket körülvevő állatkák, amik között természetesen fellelhetőek a csigák is. Minden színben és változatban. A figurák nem csak élik mindennapi életüket, de darabonként meg is vásárolhatók, ha valaki kertje díszeként szeretné őket viszontlátni. A manós dolgok nem fogynak ki a másik udvarban sem: klasszikus festmények manósított változatait láthatjuk egy tárlaton, és bár a párom megjegyzi, hogy valamelyiket tavaly is látta, a frissítést bizonyítja, hogy az egyik kép alatti felhívásban arra kérnek mindenkit, ne nyúljanak hozzá, mert még szárad. A képkiállítás mellett kerámia dísztárgyak vonják magukra a figyelmem, hagyományos motívumokkal átszőtt, mégis a művész egyéniségén átszűrt szarvas, macska és mindenféle ősi szimbólum.

Barátaim tavalyi kedvenc kiállító helye az 51-es körzet, épp ezért ki sem hagyható. Habár számomra a disszonáns aláfestő zene és az elvont, filozofikus, szofisztikált, magasröptű szürrealitás kicsit érthetetlen síkon mozog már, de a kerti szerszámok installációja azért megragad.

A Filmio háza táján filmes fotókiállítást nézhetünk, majd kinn a ház előtt fára lógatott filmszalagokról igyekszünk felismerni a régi színészeket. Azt mondja egyik házigazdánk, hogy akit felismerünk, annak a filmszalagjából szívesen vág egy kockát. Nevetve és magabiztosan mondom, hogy nekem jöhet az összes. Apu mozigépész volt, szóval gyerekkorom nagy részét a moziban lógva töltöttem: úgy ismerem a régi magyar filmek színészeit, mint a tenyeremet. Nem lehetne azzal nehezíteni, hogy megmondom melyik filmből van a filmkocka?

Mielőtt tovacsorognánk, kicsit bosszankodunk, hogy a vécét 300 Ft ellenében lehet használni a rendezvény főépületénél, úgy látszik a hétvégi bérlet csak a Toi Toi vécék használatának árát tartalmazza. Újabb „engedd el” érzés után ismét leereszkedünk a völgybe, elsétálunk a Folkudvarhoz, meghallgatjuk az ízes erdélyi stílusban előadó hölgyet, aki felnőtteknek szóló meséjét a gyerekek okításával egészíti ki a régi korok mesemondóiról és az akkori szokásokról. A gyerekek olyan tátott szájjal hallgatják, mintha sosem láttak volna Disney-csatornát.

Az estét Péterffy Bori koncertjével zárjuk. Útközben elcsípek egy párbeszédet:

- Én félek Péterffy Boritól.

- Miért?

- Hát hogy belehajol a hajamba.

De Bori nem hajol senki hajába, ellenben energiabombaként ugrál a színpadon, néha beveti magát a közönségbe is… szó szerint. Kezek emelik magasba, ő meg énekel, kiabál és tombol egyszerre közel két órán át, akár egy alternatív Duracell-nyuszi.

Koncert után hagyjuk a tömeget elillanni, nem akarunk heringes dobozban utazni. Késő éjjel érünk vissza, de az igazi élet csak most kezdődik, fiatalok százai mászkálnak mindenfelé. Az egyik udvarból kiszűrődő technozenékre az egyik barátom rámozdul, készségesen elkísérjük, bár tudat alatt már ott pumpál, hogy ma éjjel is be kell nézzünk pár ropogós taktus erejéig a Folkudvarba. Anélkül nem lehet lefeküdni. Néhány szám után át is oldalgunk. Lefekvéskor nem kell ringatni.

Reggel cókmókozás és sátorbontás után elindulunk immár autóval Taliándörögdre. Kiskocsmában ebédelnek a fiúk, én a Coopban igyekszem valami számomra is ehetőt venni a megmaradt gm zsemlém mellé. Majd felkerekedünk, és irány a Lélekzet református templomudvar. Ötletesen összeállított hitutat járunk be, szembesülve rossz tulajdonságainkkal, amit egy darts-táblán dobunk ki, lerakva filctollal kövekre írt terheinket egy kereszt tövébe, papírvirágokon kérve a fent lakozót, hogy segítsen a hőn áhított célok elérésében. A zenei sátorban bibliai utalásokat mutatnak nekünk ismert popszámokban, miközben finom gyümölcsszörppel kínálnak házigazdáink.

A Lőtérnél, ahol tegnap este még Péterffy Borira csápoltunk, ma a budapesti Közlekedési Múzeum matuzsálemkorú buszára, egy Ikarus 311-esre figyelünk fel, amely nyitott ajtókkal várja, hogy szétnézzünk benne. Műbőr ülései igazi retróvilágot idéznek. Beljebb az udvarban egy Ikarus 66-ost mutat be épp a sorfőrje büszkén a látogatóknak. Kérésre megmutatja a busz formás farába rejtett motorját is, méghozzá beindítva. Párom közben eltűnik, keresem hol lehet, amikor meglátom, hogy egy velocipéd magasában teker, boldog mosollyal az arcán. Persze, könnyített a terep, mivel a velocipéd ki van pányvázva. Nehezen képzeljük el, hogy lehetett ezekre könnyedén felpattanni és leszállni róla. Egy darab sínen hajtánykocsi várakozik. Muszáj azt is kipróbálnunk. A filmeken ezeket olyan könnyedén hajtják, hát nekem nem igazán sikerül, nagyobb emberekre van ez kitalálva, a lábam menet közben el sem éri a lábtartót. Kifelé indulva még megcsodálunk egy trabant húzta régi, de újszerű állípotú lakókocsit talán a hetvenes-nyolcvanas évekből, aztán indulunk tovább Vigántpetend felé.

Itt a Hobológia rejtelmeibe igyekszünk elmélyedni magával Hobóval töltve másfél órát. Mesél az életéről, mesél a múltjáról, mesél a jelenéről, mesél az erdő… Vadászati tilalom nincs a szőke nőkre, úgyhogy kiszúr a társaságból, nekem szegezve a kérdést, hogy utálom-e. Annyira meglepődök, hogy már csak később esik le, mondhattam volna: „Nem, csak ilyen az arcom.” Amúgy amikor koncentrálok, gyakran ráncolom a szemöldököm, iskolában a tanárok is kérdezték régen, hogy kire haragszom. Pedig nem haragszom, csak gondolkodom (és ez nem felvágás).

Utolsó állomásunk a Cirque du Tókert egy interaktív játékokkal megtöltött udvara. Előbb fajátékokkal szórakoztatjuk magunkat, miközben mellettünk igazi akrobaták tartanak spontán bemutatót. Aztán az egyik bódéban a sikítószobában kipróbáljuk, kinek milyen decibelt tol ki a torka. Bár utána még órákig be vagyok rekedve, de jól esett teljes erőből ordítani. Egyik asztalnál 3D nyomtató tollakkal alkotnak emberek, egy űrhajóba illő pultnál pedig színeket és formákat variálunk a képernyőn mozgó ábrákon.

Az eső cseperegni kezd, félünk, hogy ránk rogy az ég útközben, úgyhogy búcsút intünk a völgynek, a fesztiválnak és az élménynek, amit szűz szemmel különösen élveztem. Biztosan jövök még, bár ahogy mondják: soha nem felejtem el az elsőt.

A beszámolót írta - Kasza Magdolna

Ha tetszett a kritika, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4