Az elveszett mozikönyv - 44. Magyar Filmszemle

2025. május 13. - scal

A tegnapi dokumentumfilmmel ellentétben ez viszont egyáltalán nem tetszett, sőt talán ez volt az igazi mélypontja az egész szemlének. Pedig a felütés jó, a cím izgalmas, mégis olyan hamar dögunalomba fullad, hogy szinte ólomlábakon vánszorog ez a 75 perc. Pedig az író-rendező Ida Marie Gedbjerg Sorensen bedobott itt annyi ötletet, amivel öt másik filmet is meg lehetett volna tölteni, HA el tudja dönteni valójában miről is szeretne beszélni.

A film azzal kezdődik, hogy a készítők bemutatnak egy naplót, amiben egy magyar melós valamennyi moziélményét pontosan dokumentálta. Mit, hol és mikor nézett meg, mi volt a címe, milyen ország gyártotta, milyen hosszú volt a film, és helyenként azt is jelezte mennyire hatott rá az élmény. A napló 1570 filmet tartalmaz 1950-től 1993-ig, ezután az illető meghalt. De minthogy ez a téma nagyjából tíz percre elegendő, a rendező úgy vélte mélyebbre ás, és megkeresi a rokonokat, a fiúkat, akik már szintén nagyapa korban vannak, és az egyéb családtagokat. Szerintem ez az a rész, amit nem kellett volna, mert nagyon nyögvenyelős lesz tőle a csekély mondanivaló, és borzalmasan szétesik az egész mozi, mígnem a teljes érdektelenségbe fullad.

A család tagjai, hát hogy is fogalmazzak, hogy ne sértsek meg senkit, nem valami szimpatikusak. Mindegyikük kicsinyes, vagy önsorsrontó, vagy csak szimplán érdektelen. Elméletben az kötné őket össze, hogy mindannyian filmeket néznek, de ennyi erővel Kern András is rokona Woody Allennek. Szóval az nem egy nagy meglepetés, hogy manapság az emberek szoktak filmet nézni esténként kikapcsolódásként. Az meg egyenesen röhejes feltételezés, hogy ez a filmnézési mánia az ősbűn elkövetőjétől öröklődött volna át, hiszen erről a naplóról az utódok nem is tudtak. És nagyon úgy tűnik, hogy a rendezőt jobban érdekelte mint őket. Emiatt azután nem is nagyon tudnak sztorizni a pre-Letterboxd gyártójáról, leszámítva az egyetlen tigristáncos történetet. Így hát "hősünk" a homályban marad, és nem nagyon tudunk meg róla semmit, minthogy heti rendszerességgel elment megnézni egy filmet, ha a fene fenét is evett. Kivéve persze 1956 októberében.

Mivel pedig a naplóíróról nem lehet megtudni semmit a film 70%-a azzal lesz feltöltve, hogy a családtagok mindennapjait, hazugságait, és nyomorúságos életkörülményeit ismerjük meg. Többek között, hogy az unoka titkolja meleg kapcsolatát, hogy a hugit kilakoltatták még abból a putriból is, ahol már a film elején vegetált, és egy konténerbe költözik át párjával, nehogy hajléktalan legyen. A legjobban még a házsártos idősebb fiúnak megy, akinek esze ágában sincs segíteni megszorult rokonain, csak az észt osztja. Talán a legpozitívabb szereplő az öccse, aki alig szerepel, mivel láthatóan megszakított minden kapcsolatot ezekkel a toxikus emberekkel.

A film befogadását tovább nehezíti, hogy a rendező a saját nyelvén narrálja azokat az eseményeket, amikor a jegyzetfüzetről elmélkedik, a szereplők viszont mindegyike magyar, így a felirat többször is megtöri a családi mindennapokat. Hamarosan eljutunk a konklúzióig, hogy a mozizás menekülést jelentett a mindennapok unalmából, - nem mintha olyan sok lehetősége lett volna annak, aki Magyarországon 1980-ig filmet szeretett volna nézni -, sőt a családtagok mai napig ezt csinálják. Gyűjtik a DVD-ket számolatlanul, csak a halmozás öröméért, a hugi meg is jegyzi, hogy az egész gyűjteménye ott maradt, amikor kilakoltatták, így már a kedvenc filmjeit is csak telefonon tudja nézni. De legalább a telefon, a streaming az megmaradt.

Az eszképizmust erősíti, hogy minden egyes családtag megjelenik önmaga hőseként, egy általa szeretett filmzsáner szekvenciában. Ez is egy jópofa ötlet, de az egész koncepció korántsem mulatságos, vicces, vagy akár keserédes, sokkal inkább azt húzza alá, aki a filmekbe menekül, az az élet vesztese. A kényszeres konzumálás végső soron az időt veszi el attól, hogy valamit produkáljon az ember. Sőt, amíg mások termékeit fogyasztja ő maga nem csinál semmi hasznosat. És bizony elnézve ezt az enervált filmet ezt könnyen elhiheti az ember. Végső soron én is csinálhattam volna ezer hasznosabb dolgot, minthogy ezt nézzem.

Egyetlen igazán ütős pillanat kapott helyet a filmben, amikor vagy egy percen keresztül a régi nagy nevű mozikat mutogatják, Turul, Vörös Csillag, amik már régen nincsenek, vagy amiknek a széthullását mi magunk is láthattuk pl.: Kossuth, és utána mindig mutatják, hogy ma mi áll a mozi helyén. Egy Aldi, egy Spar, egy bank. Maradt néhány mozi, ami ugyan még mindig meg van, ilyen az Uránia, meg a Puskin. De ez a rész valóban szívfacsaró. Szomorú látni, hogy nem tartotta senki fontosnak megóvni ezeket az épületeket, hogy mindent átvettek a plázák, még akkor is, ha ez egy olyan változás, amit a hozam szabályozott. És ha nem üzemelt a mozi nyereségesen, hát bezárták, majd elbontották. Szívesebben néztem volna ezt az irányt, ami emléket állít a filmek templomainak. Nagyon kellene már egy film, ami felhívja a figyelmet erre a pusztító rombolásra, hogy itt bizony olyan értéket vesztettünk, amit sose kapunk már vissza. Olyan jó lenne egy méltó filmet látni a mozi szeretetéről, mert Az elveszett mozikönyv, sajnos nem lett az.