Az összes film közül ez volt a legnagyobb kedvencem 5 évesen. Nem tudnám megmondani hányszor láthattam az Oroszlánszívet, de talán többször, mint bármi mást életemben. Igaz, az elmúlt másfél évtizedben jó ha egyszer megnéztem körülbelül, akkor is hatalmasat csalódtam, talán mert a szanaszét vágott RTL klubos verzióhoz volt szerencsém. Azóta már a helyén kezelem ezt is, mint régi videóklasszikust. Szerintem ugyanis nem én lehettem az egyetlen, aki a maga idejében ennyire szerette az Oroszlánszívet.

Hol van a 007-es?

Arcát nem látjuk, de új Aston Martinjában, gyönyörű helyen autókázva, az áthangszerelt Bond Theme közben, cigarettatárcájából kiveszi kedvenc márkáját, ezzel megteremtve az egész film hangulatát. Csodálhatjuk az ismét nagyszerű operatőri munkát, a csodálatos képminőséget, és a szép nénit, aki valamiért vízbe akarja ölni magát. Meglátjuk Lazenby arcát azt mondja a neve Bond, James Bond, nem nagyon hiszünk neki, de hát úgy látszik ez van, különben is kezdenek minket meggyőzni a film erényei, felrémlik, hogy Connery-t is ezzel a technikával ismerhettük meg. Persze ezen nincs időnk elgondolkozni, mert lezajlik előttünk a sorozat eddigi legjobb bunyós jelenete, gyors tempójú, szokatlan vágástechnikával (ami nem meglepő, hisz Peter Hunt az eddigi filmek vágója a rendező). Majd következik Lazenby kikacsintása a nézők felé, és indulhat is az egyedi főcím brit zászlóval, visszafelé pörgő órával, a Connery korszak gonosztevőivel, hősnőivel. John Barry új Bond témára tett kísérletet, ami elég jól sikerült, de azért mégsem annyira, mint az eredeti. Mindenesetre kár, hogy több filmben nem hangzik el.
Remek kezdés ez az új színésznek, egyszerre újszerű, látványos, izgalmas és hangulatos. „Bondos”, de nem a Connery-féle értelmezésben, hanem közelebb áll Fleming eredeti hőséhez.

Előzetes információim alapján ez a mozi egy csúnya Battle Royale - A menekülő ember nyúlásnak tűnt (mint azt nyilván minden hülye kritikus le fogja írni, és nyilván egy nézőt sem fog érdekelni), amiben nem is tévedtem, de a rosszindulatom az első néhány előzetes után rögtön alábbhagyott. Ha jól számoltam, két előzményfilmet, és két folytatást reklámoztak csupán, amikre a fél világ csurgatja ugyan a nyálát, de bármibe lefogadom, hogy fanyalgás lesz a vége. Ezekhez képest pedig már nem is tűnik olyan rossznak Az éhezők viadala alapkoncepciója, pláne nekem, aki alapból kedveli az ilyen jellegű sztorikat.

Szóval mivel több ez az új tini-őrület, egy Alkonyatnál?

A producerek új írót és új rendezőt választottak ehhez a kalandhoz, ezért a Csak kétszer élsz sokban különbözik elődeitől. Sokkal modernebb, tempósabb, tele van újításokkal. Bond először teljesít küldetést a távol-keleten, amitől az egész filmet egy különleges hangulat lengi körül.

1965-ben a Tűzgolyó volt az év blockbustere. A Bond-mánia a Goldfinger után az egekbe szökött, az alkotóknak hatalmas elvárásokat kellett teljesíteniük, ne adj isten túlszárnyalniuk, ráadásul nagyon rövid idő állt a rendelkezésükre. 

És hogy ez mennyire sikerült nekik?

A Tűzgolyó jó kritikákat kapott, és hatalmas közönségsikert aratott; máig a sorozat legsikeresebb darabjának számít jegyeladás szempontjából, ami persze betudható a hatalmas reklámkampánynak, illetve a már említett Bond őrületnek. 
Más kérdés, hogy szerintem nem sikerült a sorozat egyre növekvő színvonalát fenntartani, sőt az első 4-5 film közül talán ez a leggyengébb.

Van Damme bácsitól ez volt az első, amit láttam. Sokáig azt hittem egyben ez az első filmje is, annyira kezdetleges és amatőr az egész kivitelezés. De annyira, hogy például a fényképezés engem leginkább a ’80-as évek videópornóira emlékeztetett, (Na, nem mintha láttam volna egyet is:)). A szinkron is idomul a színvonalhoz, nem elég hogy teljesen steril, de még a szájmozgást se mindig követi. A költségvetés hihetetlenül alacsony lehetett, és ezt a történetet képtelenség ennél egyszerűbben és sablonosabban feldolgozni. Tényleg csak annyi az egész, hogy a főhős bátyját megnyomorítja a gonosz kickbox harcos, mire ő edzeni kezd, majd végül legyőzi. Ráadásul Van Damme ezeket az eseményeket mindenkinek annyiszor elmondja, mint ahányszor a Barátok közt szereplői szokták, nehogy valaki ne tudja követni a borzasztóan komplikált, komoly intellektuális kihívásokat jelentő sztorit…

Tehát a film nagy része gyakorlatilag az edzésből áll, amelynek vannak ugyan mulatságos pillanatai, de nem túl izgalmas, nem kötött le egyáltalán. A táncjelenet a Kickboxer közepén elég váratlanul ért, és borzasztóan cikire sikeredett. Mire kapunk végre egy kis verekedést, már vége is az egésznek, ráadásul rohadtul emlékeztetett a Véres játékra, csak persze ott jobban csinálták meg. Kellett egy halvány romantik szál is, mert hát anélkül nem film a film, úgyhogy ez is letudva. Feltűnik a Van Damme filmekben először a jópofa néger mellékszereplő is, de itt még nincs különösebb jelentősége.

Ez a Van Damme remekmű valamiért teljesen kimaradt a gyerekkoromból, most jutottam el először odáig, hogy megnézzem. Ez volt a Cannon Group egyik utolsó filmje is, ennek megfelelően erősen B kategóriás érzés árad felénk. A gyenge, posztapokaliptikus stúdiódíszletek már alapból megteremtik a hangulatot, ami egy tipikus, régi, videós filmhez kell. Ezt tetézi a Van Damme alakította szótlan, magányos farkas figura, akit flashbackekben kísért szomorú múltja, amiért majd bosszút állhat, és a világot is megmentheti. Ennél tipikusabb sablont nehéz lenne elképzelni. A gonoszok leginkább a Mad Max 2 motorosaira hajaznak, csak jobban elszakadtak a valóságtól, és kevésbé hitelesek. Bár azt el tudnám képzelni, hogy a kékszemű négertől féltem volna kiskoromban,  de ezt már sosem tudjuk meg. Az alakításokra a közepesen szar jelzőt használnám leginkább azért, mert itt nincsenek olyan nevetségesen eltorzult grimaszok, mint mondjuk a Karatetigrisben.

A festett hátterek sem igazán tesznek jót a realizmus iránti igényeinknek. A zenét kicsit rajzfilmszerűnek éreztem, pedig szerintem a kornak megfelelő, nyomasztó aláfestésnek szánták. Kapunk némi meztelenséget, hisz milyen B-film az, amiben még ez sincs?

Ez már nagy kedvenc volt, többször is végigperdült naponta a videónkban. Amikor 11-12 évvel ezelőtt újra megnéztem, akkor sem okozott csalódást, tehát erre a filmre oda kellett figyelni. Van Damme itt játszik először főszerepet, ráadásul a film igaz történet alapján készült. A híres-hírhedt, B filmeket gyártó, Cannon Group stúdió állt a Véres játék mögött, és valamiért évekig dobozban maradt, mert annyira rossznak találták, hogy nem akarták bemutatni. Ez számomra teljesen érthetetlen, pláne hogy szinte mindegyik Cannon-os ’remekmű’ amit eddig láttam, kategóriákkal rosszabb volt ennél. Később mikor a mozikban mégis elkezdték forgalmazni, nem bukott ugyan meg, de nem is aratott hatalmas sikert. Ez csak később, videón következett be.

Máig sokan a 007-es sorozat e darabját tartjuk a legjobbnak. Ennek számtalan oka van, de elsősorban mégis azért, mert ebben a filmben vált James Bond fogalommá, külön műfajjá. Ehhez azonban szükség volt a rendezőváltásra; az alapokat nagyszerűen lerakó Terence Youngot, akit az Oroszországból szeretettel forgatása végképp kimerített, már a Dr. No előkészületeikor szóba került Guy Hamilton váltotta le.

A második Bond epizód készítőinek egy célja volt: felülmúlni az előző rész sikerét. Bevételi szempontból egyértelműen sikerült nekik, és így, több mint 40 év után visszanézve is az Oroszországból szeretettel sok tekintetben jobb, mint az elődje, pedig a forgatás nem volt túl zökkenőmentes.

Az 1962-ben készült Dr. No jelentősége elvitathatatlan. Elindította a világ leghosszabb, legsikeresebb filmsorozatát, mindemellett az első kaland sikeres receptjén azóta se sokat változtattak, miszerint a gyilkosságra felhatalmazott, titkos ügynök bejárja a világot, csodaszép nőkkel fekszik le, és ördögi gonosztevőkön diadalmaskodik. Nincs ez másként már itt sem.

Olyan 5-6 éves lehettem, amikor először láttam a Conan-t. Éjfél előtt kezdődött a Pro Sieben adásán, reklámokkal együtt körülbelül hajnal 2-ig tartott, de hát ez nekem már akkor sem jelentett problémát, ahogy az sem, hogy németül beszéltek, én meg egy szót nem értettem belőle, ugyanis a filmnek finoman szólva sem a dialógusok adják az erejét. Nagyon nagy hatással volt rám a Conan, néhány rokonom ki is akadt, amikor Thulsa Doom lefejezését rajzoltam meg, nem spórolva a piros zsírkrétával. Jópár évvel később, amikor az rtl klubon leadták, nagyot csalódtam: nem elég, hogy barbár módon kivágták az összes brutálisabb jelenetet, ráadásul a szinkron is pocsék volt. És végre értettem mit beszélnek, de valahogy mindig több jelentőséget sejtettem a német szavak mögött, mint amennyi valójában rejlett. Aztán a Conan mégis a legelső dvd-im között volt, jól emlékszem, hogy pontosan 7 ezer forintot fizettem érte, de úgy éreztem, maximálisan megérte. Végre tökéletes képminőségben láthattam, szélesvásznúan, és eredeti hanggal. Akkor betonozta be örök helyét a kedvenceim listáján. Furcsa, mert a Conan, a barbárról alapvetően azt feltételezi mindenki, hogy egy gagyi B-film: egyszer egy haverommal megnézettem, aki nagyon kételkedő volt, nem igazán tudta komolyan venni, egészen addig a pillanatig, amíg főhősünk anyját egy laza kézmozdulattal le nem fejezték. Ez megadta az alaphangot és a kellő drámaiságot a film további részéhez.  

Nagyon régen, 12-13 évesen láttam először a Szárnyas fejvadászt. Az hagyján, hogy nem azt kaptam, amit vártam, de nem is igazán értettem az egészet. Se a kultuszt, se magát a filmet. A történet alapján egy ütős akció sci-fire számítottam: Harrison Ford a jövőben lázadó robotokra vadászik. Ezek alapján jogosnak is tűnhettek az elvárásaim. Amerikában valószínűleg hasonló okokból bukott meg a film, vitathatatlan erényei ellenére. Most elérkezettnek éreztem az időt, hogy újra megnézzem a Szárnyas fejvadászt. Háromszor láttam, három egymást követő estén, három különböző verzióját. Így kicsit érettebben, belemélyedve ebbe a világba, egészen különleges, egyedi filmélménnyel lettem gazdagabb.

Valószínűleg azért csalódtam ilyen mélyen, mert annyira szeretem az első részt…

De ez… Azon töröm a fejem, vajon láttam-e ennél rosszabb folytatást, de sajnos semmi nem jut eszembe. Pedig nem kellett volna feltétlenül így történnie, elvégre a rendező, a szereplők maradtak. Az isten szerelmére, még a zeneszerző is.