Kezdjük ott, hogy mi is az a csambara, aminek már az írása is talányos, lévén hogy a japán nyelvben valami "n" és "m" közötti hang illik oda középre. Maradok az egyszerű változatnál.
A csambara a japán mozik egy speciális alosztálya, mifelénk leginkább a kalandfilm kifejezés adja vissza az értelmét. De nem akármilyen kalandfilm ám, hanem a szamurájok korában játszódó, kardokkal és más, kellemetlen kinézetű, életre fölöttébb veszélyes célszerszámok használatát látványosan bemutató mozikról van szó. Jobb darabjaiban azért a statiszták változatos redukálásán túl ügyelnek az erkölcsi tartalom történetbe szövésére. A legjobbak pedig már kellő művészi eszközökkel felvértezve a drámák határmezsgyéjén járnak, netán átlépik azt, így kielégítik az akciókon túli igényekkel föllépő nézők vágyait. Jó keverék ez, nemcsoda, ha a világ minden táján keresettek. Szűkölködő roninok, vagy épp ellenkezőleg, a klánjukhoz, gazdájukhoz mindhalálig, de akár a halálon túl is hűséges szamurájok gyakorta főhősei ezeknek a történeteknek. Manapság népszerűek a kínai wuxiák újhullámának filmjei, melyben a nagymesterek legyőzik a földi lét korlátait, akár a levegőben is képesek harcolni, vagy az elemeket uralják, az ottani filozófiai megközelítés szerint. Csambarában ilyen nincs. A japán kardvívás alapvető eleme a félelem. A szamuráj úgy él, hogy tisztában van vele, az élete teljes kell legyen, mert villanásnyi idő alatt véget érhet. Viszont pont ez a tény adja fő feszültséget a vívójelenetekben. Itt egy döntés tényleg életről és halálról határoz. Tudni kell, hogy ezen filmek többségében olyan színészek kapják a főszerepeket, akik a mesterségük fogásain túl a harcművészetet szintén professzionális szinten művelik. (Látni kell 1-2 ilyen mozit, és végigneveti az ember az Azumit.) Élesben forgatott, 6-8 kg-os kardok suhannak el a szem és a kamera számára nem követhetően pár centiméterrel, vagy akár milliméterrel a test előtt. Voltak már halálos forgatási balesetek ilyen felvételeknél. Az egyik leghíresebb Katsu Shintarou fiához fűződik, aki halálra sebzett egy statisztát, akivel nem sokkal előtte veszekedett. (Fölmentette a bíróság, meg a színész társai is. Tudták, mit vállalnak.) Valódi feszültség hatja át ezeket a mozikat, s ha hozzájuk jó történetek párosulnak, garantált a néző elégedettsége. A személyes listámra igyekeztem olyanokat válogatni, amelyek mozgalmasak, visszaadják a japán kardvívás szépségét, balettszerű eleganciáját, ugyanakkor a forgatókönyvek sem vallanak szégyent. Viszont a kalandfilm jelleg miatt nem lesznek itt Akira Kurosawa filmjei, mert bármilyen népszerűek és kiválóak is a mozijai, ő nem ebben a műfajban alkotott. Egy csambarában nem eshet meg olyasmi, mint a Hét szamurájban, hogy 50 percig beszélnek a banditákról, de nyomuk sincs a képen. De elég a locsogásból, jöjjön a lényeg, vagyis a filmek sora. Előrebocsátom, nem fogok különösebb mély elemzésbe bocsátkozni a tartalmukról, csak főbb benyomásaimra szűkítem a fülszövegeket. A rajongók már úgyis ismerik ezeket a történeteket, akiknek van rá affinitásuk, azoknak ennyi elég lesz kedvcsinálónak, akiket meg nem érdekelnek az ilyesmik, úgysem olvasnák el.
Tovább
Először az eredeti regényt olvastam el, ami szikár volt és nyomasztó. Egy délután alatt ki lehet végezni a könyvet, de aki egyszer olvasta, többet nem felejti. És bár nagyon rövid, mégis minden benne van, amit a későbbi filmek egyenként feldolgoztak. Megnéztem a '40es években készült, stílusos, hollywoodi, film noir verziót, ami a kor igényeit figyelembe véve egy elég hű adaptáció volt, néhány emlékezetes jelenettel, és két akkori sztárral, Lana Turnerrel és James Garfielddal. Majd következett a Megszállottság Visconti rendezésében, amely az olasz neorealizmus nyitófilmje. Filmtörténetileg ez a legértékesebb verzió, ez vitathatatlan, de mai szemmel nézve nem nyújt túl sokat. Nekem nem is igazán tetszett, túl hosszúnak találtam, ráadásul tele volt olyan epizódokkal, amiket feleslegesnek éreztem a regény és az első film után. De ez persze csak az én véleményem.
