A legfontosabb idei Oscar jelöltekről írtam már, egyértelműen az Utódokat tartottam közülük messze a legjobbnak, de Woody Allen Éjfélkor Párizsban-ját is imádtam, és A némafilmes is egy nagyszerű mozi volt. Most nézzük a többi jelöltet!

Hadak útján

Nem igazán tudok haragudni erre a mozira. Nem mintha jó lenne, vagy nem mintha nem várnék el Spielbergtől ennél ezerszer többet. De legalább egy teljesen őszinte film, véletlenül sem próbálja meg átverni a reménybeli mozilátogatót, elég csak ránézni a plakátjára, és tökéletesen be tudod lőni, hogy mire számíthatsz. Van rajta egy lovacska, egy katona, és a naplemente. Ha el akarod vinni a kislányodat, mert szereti a pacikat, biztos tetszeni fog, az asszony örülni fog a főszereplő plakátfiúnak, a nagymamának meg majd tetszenek a gyönyörűszép tájak, neked meg nem sírhat a szád, mert ugye háborús film. Szóval ennek lényegében tökéletes, John Williams zenéje jellegtelenül, de hibátlanul szolgálja ki Spielberg koncepcióját, és igaz ez az operatőri munkára is. És mivel tudod, hogy egy igazi, vegytiszta, szentimentális giccsre ülsz be, egyetlen rossz szavad sem lehet, hiszen tökéletesen azt kapod, amire befizettél, és ha szereted az ilyesmit, nagyon jól szórakozhatsz, de ha nem… készülj fel rá, hogy nagyon hosszú a mozi, és bár vannak benne kiemelkedően jó pillanatok (pl a szögesdrótba akadt ló kiszabadítása, vagy Niels Arestrup karaktere) azért nem lesz egyszerű végigülni. Most már csak azt az egyet nem tudom, hogy mit kereshet ez a mozi, az idei Oscar jelöltek között.

Pénzcsináló

Ez tipikusan az a fajta film, ami ha megy valamelyik este a tv-ben, akkor közben nyugodtan elkapcsolhatsz, kimehetsz főzni, beszélgethetsz a barátnőddel, olvasgathatsz, egyszóval bármivel elfoglalhatod magad, ígyis-úgyis érteni fogod, és még csak véletlenül sem maradsz le semmilyen nagy pillanatról, vagy jó jelenetről. Persze alapból nagy hátránnyal indult a Pénzcsináló, hiszen abszolút nem tud érdekelni a baseball, még kevésbé a baseball üzleti menedzselése, de akkor pedig az alkotók feladata lenne, hogy mindezt érdekessé tegye számomra. A Pénzcsináló egy profi munka, nincsenek benne idegesítően rossz karakterek, elbaltázott jelenetek, gyenge színészek, vagy pocsék operatőri munka, de miközben nézed, azt kívánod, hogy bárcsak lenne, mert legalább minimálisan fel tudná kelteni akkor valami az érdeklődésedet. Értékelem Hollywoodnak azt a mostani kezdeményezését, miszerint elhatárolódnak a lélektelen látványmoziktól (Gyűrűk ura 3 - 11 Oscar???), és igyekeznek a realistább stílusú filmek felé orientálódni, ami már tavaly is meghatározó tendencia volt. Csak sajnos az a helyzet, hogy ezzel éppen a ló másik felére esnek át, és ötlettelen, végtelenül unalmas, ámde életszerű filmeket legalább olyan rossz nézni, mint értelmetlen CGI orgiákat. A probléma csak az, hogy elképesztően túlértékelik mostanában az ilyen lélektelen, unalmas vacakokat. Amúgy ezt a mozit is Aaron Sorkin írta, aki a rosszemlékű Közösségi hálót is, így nem véletlen a hasonlóság.

A segítség

Miben hasonlít egymásra a baseball menedzselése, és a néger cselédek ’60-as évekbeli helyzete?

Hát abban, hogy egyik sem érdekel egy cseppet sem.

És miben különbözik egymástól A segítség és a Pénzcsináló?

Egyértelműen abban, hogy A segítségnek sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, sikerült érzelmileg nagyon keményen bevonnia a témájába, jó színészekkel, érdekes karakterekkel foglalkozott, nem mellesleg pedig kiváló hangulata volt a filmnek. Viola Davis és Octavia Spencer nagyon emlékezetesek és szerethetőek, Emma Stone-t minél több filmben látom, annál jobban szeretem. Jessica Chastain pedig annak ellenére, hogy nekem csak egy olyan Julia Roberts klónnak tűnt, akibe szorult némi tehetség, most bebizonyítja milyen kiváló színésznő, el se tudtam képzelni, hogy ez ugyanaz a nő, aki Az adósságban is szerepelt. Bryce Dallas Howard karaktere pedig az ő szöges ellentéte, nagyon lehet gyűlölni a játékidő során mindvégig. A történet ezek után nem csoda, hogy mindvégig átélhető marad, de azért ebben sokat segítenek a néhol kellően drámai, máskor viszont hihetetlenül humoros jelenetek. Minden idők egyik legjobb filmes bosszúja például A segítségben található, ráadásul a megfelelő késleltetéssel, és a poén maximális kihasználásával. Annak ellenére, hogy egy kivételesen jó, és nagyon szerethető moziról beszélünk, azért ez sem hibátlan: néha átcsúszik az érzelgősségbe, amin a hollywoodi hegedűszólamok sem sokat segítenek, a vége pedig egy picit túl van nyújtva, az egyébként is majdnem két és fél órás alkotásnak, de még így is ajánlom mindenkinek a figyelmébe.