Az alábbiakban lelkes kommentelőnk, wmitty jó tíz évvel korábban publikált, rövid, de velős kritikáit olvashatjátok. Kellemes nosztalgiázást, és jó szórakozást!

Közönséges bűnözõk

Van (de már ez is kérdéses...) egy bûnözõcsászár a világon, akinek a nevét hallva mindenhol elsápadnak a pitibb bûnözõk és a vérszegény bûnüldözõk egyaránt. Ez a fickó Keyser Sözé (nem biztos, hogy így írják, de Kajzer Szózénak ejtik), s ebben a filmben mindenki róla beszél, bár egyetlen pillanatra sem bukkan fel a képernyõn. Azazhogy - ez utóbbiban egyáltalán nem lehetünk biztosak. Arról a fajta filmrõl van szó, amit nézünk..., nézünk..., különös és zavaros..., ki kicsoda és kivel van?... - aztán egyszercsak bamm!, semmi sem úgy van, ahogy gondoltuk. Ilyen filmek után szokás bamba képet vágni, a moziban vagy a képernyõ elõtt a mellettünk ülõre nézni, majd igyekezni elhitetni vele: csak õ nem érti az egészet, de mi igen. A film kiválóan van összerakva, a közepére már bármelyikünk szörnyet halna, ha ez a félelmetes fickó belépne a szobába. Egyszer mutatják ugyan egy homályos jelenetben, amikor éppen a riválisai által túszként elfogott családtagjait lövi le, hogy ne legyen mivel zsarolni õt... Már csak azért sem sejthetjük, ki kicsoda valójában, mert a rendezõ, Bryan Singer még a bevezetõ stáblistát is úgy szerkesztette meg, hogy ne derüljön belõle a lényeg: a fõszereplõk, Gabriel Byrne, Stephen Baldwin, Chazz Palminteri, Pete Postlewaite, Kevin Spacey és a többiek neve korántsem a „megfelelõ" sorrendben jelenik meg a vásznon (hogyne, a rutinos filmrajongó némely történetnél már akkor kitalálja, ki az õrült gyilkos, amikor Clancy Brown vagy Rutger Hauer nevét megpillantja...). Szóval, ki az a Keyser Sözé, és ki mozgatja a szálakat?

Kapcsolat

Egy tudományos-fantasztikus film Jodie Foster fõszereplésével? Ez valami vicc? Nem az, és erre két név ad garanciát. Az egyik Robert Zemeckisé - õ korábban hajlott a humorizálásra (Roger nyúl a pácban, Vissza a jövõbe), aztán komolyodott (Forrest Gump) -, a másik Carl Sagané. Ez az úriember nem filmes, mégcsak nem is író, mégis az õ Pulitzer-díjas regénye alapján készült a Kapcsolat (Contact). Minthogy civilben világhírû tudósként szolgált, a szavahihetõsége korántsem megkérdõjelezhetõ. És az ötletessége sem: az ûrutazásos, bár a jelenben játszódó film egy tagadhatatlanul hatásos „trükkel" indul. A Föld bolygót látjuk, közelrõl, majd mind jobban távoldva, közben zeneszámokból és szövegekbõl összeálló rádiós egyveleg szól. Hosszú másodpercek (percek?) telnek el, míg felismerjük: a hanganyag az idõben visszafelé haladva tallózik az éterben az elmúlt néhány évtizedben keringõ rádió- (pontosabban tévé-) adásokból. Újabb idõ elteltével áll csak össze a kép (és a hang): a Földrõl valaha sugárzott jelekbõl a korábban sugárzottak már messzire eljutottak - a távolság így függ össze az idõvel. A nyitójelenet utolsó hanginformációja egy tudománytörténeti szenzáció felelevenítése: az emberiség elsõ élõ televíziós sugárzása tudniillik a berlini olimpia közvetításe volt, onnan is Hitler nyitóbeszéde... Amikor a (képzeletbeli) kamera immár az egész ismert világegyetemet befogja és lecsengenek a néhai Führer fél évszázada csillagközi útra indult szavai, a mindenség kerek egésze a film fõszereplõjének szembogarában tükrözõdõ képpé „szûkül" össze. A látvány lenyûgözõ - és megadja az alaphangot egy valóban lenyûgözõ filmhez. Jodie Foster sem olyan rossz benne ezek után, mint várni lehetne, s a nézõ néhány sutára sikeredett megoldást, fordulatot is elfogad azzal a magyarázattal, hogy a téma nagyságrendje - van-e isten, és hasonló kérdések - teszi lehetetlenné a hézagmentes kifejtést. Úgy tetszhet: sokat akart a szarka, de nem bírta... Ám tény, Zemeckis társaival rendkívül szép filmet készített, mind kiállításában, mind szellemiségében. Ja, és ne felejtsük el, hogy rendkívül izgalmasat és látványosat. Érdemes (video)kapcsolatba lépni vele.

Támad a Mars!

Ha egy film stáblistája olyan nevekkel indul, mint Jack Nicolson, Pierce Brosnan, Martin Short, Michal J. Fox, Danny de Vito, Sarah Jessica Parker, Glenn Close, attól még lehetne szokványos (bár kétségkívül sztárokban bõvelkedõ) alkotás. De ha úgy végzõdik, hogy directed by Tim Burton, akkor biztos, hogy nem hétköznapi filmmel van dolgunk. Ehhez képest a Támad a Mars szereplõi túlnyomórészt hétköznapi emberek, tekintve hogy a marslakók Föld elleni támadása mindnyájunkat, az egész emberiséget érinti. Más kérdés, hogy a fentiekben felsorolt színészek szerepeik szerint amerikai elnöki párt (Nicholson és Close), Fehér Ház-i tudományos szakértõt (Brosnan), médiatanácsadót (Short) és egyéb jelentéktelen figurákat formálnak. Jelentéktelenek - a fõszereplõ marslakókhoz képest mindenképpen. Azok ugyanis tökéletesen hozzák a kívánt figurákat (hatalmas agytekervényeik alig férnek be átlátszó sisakjaikba, és amikor ugató hangjukon „békét és barátságot" kínálnak, gúvadt szemük akkor is minimum bolygóhalált ígér), miként a monumentális jelenetekben az eget elhomályosító ûrhajóflottájuk is pokolian életszerû. Aki egy kicsit is figyelemmel kíséri a computeranimáció erõviszonyait, az kitalálhatta: a tökéletes trükkökért a Lucas-féle Industrial Light and Magic volt felelõs. Azért pedig, hogy a film tele van õrületesen morbid jelenetekkel, a legszerényebb számítások szerint is több száz groteszk filmtörténeti utalással, szánalmas és elképesztõ poénok sorával - vagyis hogy az egész nem más, mint, a szó legnemesebb értelmében, sületlen baromság -, egyes-egyedül Tim Burton fantáziája felelõs. Bár ne feledkezzünk meg Danny Elfman holdkórusokat idézõ kísértõzenéjérõl se.