Az alábbiakban lelkes kommentelőnk, wmitty jó tíz évvel korábban publikált, rövid, de velős kritikáit olvashatjátok. Kellemes nosztalgiázást, és jó szórakozást!

Stand by me!

Itt azért hagyjuk meg az eredeti címet - melynek hazai változata, az Állj ki mellettem amúgy kitûnõen kifejezi a lényeget -, mivel utal az azonos címen ismert édes-bús, a filmben felcsendülõ dalra is. A kép ezzel teljes. A szerzõ Stephen King (az alapnovella címe A Test), rajongóinak ez alighanem jó hír, de az amerikai bestseller-írótól, s egyáltalán, a pszichotikus horrorfilmektõl ódzkodó nézõknek sem kell aggódniuk. Ebben a történetben mindössze egyetlen halott szerepel, az sem „élõ", hanem igazi hulla, ráadásul épphogy feltûnik egy pillanatra a film végén. Mindazonáltal a szó végig róla folyik. A hatvanas évek vidéki kisvárosban élõ srácok a nagyobb fiúktól hallják: egy helybelit elütött a vonat, holtteste valahol a sín mellett, az erdõben hever (a seriffi hivatal még nem találta meg). Több sem kell a négy, kalandra éhes tizenévesnek: nekivágnak a nagyszabású kirándulásnak, más szóval hullakeresõbe indulnak (King írói munkásságának motivációira ebben az önéletrajzi ihletésû sztoriban feltáruló ifjúkori érdeklõdésbõl is következtethetünk). A film hangvétele, ritmusa, fordulatossága kitûnõ, akárcsak a felnõtt- és a gyerekvilág között tétován bóklászó fiúk életének, érzéseinek, félelmeinek ábrázolása. És meglepõen jók a szereplõk is: láthatjuk például, hogy River Phoenix (mint a legjobb barát, Chris Chambers) vagy Corey Feldman (az õrült Teddy Duchampként) kiskorában talán még jobb is volt a vásznon, mint nagyobb korában (utóbbi esetében ez még nem biztos). Itt jegyezzük gyorsan meg, hogy Rob Reiner alkotása 1986-ban készült; és azt is, hogy az igencsak szûkre - mindössze néhány percre - szabott keretörténetben az idõközben felnõtt egyik fiút Richard Dreyfuss játsza. Ahogy mondani szokták: Dreyfuss a kis szerep révén is korrektül „jelen van" a filmben.

Patriot Games

Van a filmnek magyar címe, Hazafias Férfias játékok, de - bár nem egy, úgymond, lefordíthatatlan anglicizmusról van szó - jobb, ha az eredeti változatnál maradunk. (Az Öböl-háború kapcsán megismert, jól-rosszul mûködõ Patriot légvédelmi rakétarendszer elnevezése is igen szerencsétlenül hangzik magyarítva.) Szóval, Patriot Games, bár nem világos, miért is. Hazafiasság még csak-csak, amennyiben az IRA erõszakos szárnyához tartozó terroristák és Jack Ryan, a Vadászat a Vörös Októberre címû U-boot-movie-ból ismert CIA-ügynök egyaránt hazájuk (a „szabad Észak-Írország", illetve az Egyesült Államok) vélt vagy valós érdekeit igyekeznek tetteikkel szolgálni. Ennek keretében a most Harrison Ford alakította (nos, lényegesen jobb figurának kell mondanunk, mint a Vadászat Alec Baldwin megformálta Ryanjét) ügynök - aki nem kém, inkább a „titkosügynök-tudományok" doktoraként tanít egy katonai iskolában és már ki is lépett a Cégtõl - hirtelen az események közepébe kerülve megakadályoz egy merényletet, amikor családjával Londonban jár. A tettesek az ír szeparatisták legvadabbjai voltak, a szerencsés áldozat egy tekintélyes brit kormányzati személyiség. Ryant kitüntetik - stílszerûen lovaggá ütik: Lord Ryan -, ám a kalamajka még csak ekkor szakad a nyakába, még inkább családjáéba. A csalódott IRA-sok Amerikába is követik õket, hogy bosszút álljanak; ha rajta nem sikerül, hát feleségén, kislányán. Sikerül is (majdnem), azt azonban e helyt nem áruljuk el, ez a príma amerikai honpolgár hogyan veszi fel a harcot a „rosszfiúk" ellen. Csak annyit, amennyit a film szlogenje mond: Nem a dicsõségért, nem a hazáért, a feleségéért és a gyermekéért... A Phillip Noyce rendezte, nem különösebben nagy ívû (a sikeres politikakrimi-író Tom Clancy utóbb nem is vállalta a regénye nyomán készült filmet), bár kétségkívül izgalmas történet tagadhatatlan erénye, hogy a szereposztás kitûnõ. Harrison Ford rajongói büszkék lehetnek emberük mai alakítására is, a további alakok megszemélyesítésére azonban legalább ennyire találóan választották ki a színészeket a filmesek. Sem James Foxnak, sem Sean Beannak és Patrick Berginnek, és különösen Richard Harrisnek nem kerül „sokba", hogy elhitesse a nézõvel: valóban õ a brit diplomata, a két IRA-harcos, az Államokban élõ ír mozgalmár. Mind mintha annak születtek volna, amik.

Ed Wood

Ez egy rossz film, csakhogy annyira rossz, amikor már jó. Tünjön bár ez paradoxonnak, igaz, aki látott már olyan filmeket, mint a Gyalog-galopp, a Csapnivaló, vagy a Rémségek kicsiny boltja, tudja, hogy létezik ilyen kategória - és korántsem akármilyen alkotások ezek. Tim Burton filmje sem az, de ezt már megszokhattuk a különc rendezõtõl. Ed Wood valós figura, jobbára a két világháború között élt és alkotott, jónéhány horror- és fantasztikus filmet szerencsétlenkedett össze, hallatlan nagy lelkesedéssel és - megengedem: nem a közizlés szerinti - tehetséggel. Õ fedezte fel például újra az immár agg, pályafutása és élete végén járó Lugosi Bélát, a legendás egykori Drakulát, s szerepeltette a klasszikus, néma horrorfilmeket etalonnak tekintõ mûveiben. Bélát (Martin Landau) Ed hatalmas színésznek tartja, s a mostani címszereplõt megformáló Johnny Deppet mi is kénytelenek vagyunk annak látni: utolérhetetlenül hozza a groteszk, mindamellett magával ragadó figurát - a nézõ szemében gyakorlatilag azonosulva Wooddal. (Ilyenkor szokták a szakavatott kritikák megjegyezni, hogy „Depp igazolta, hogy nemzedéke egyik legtehetségesebb tagja". Ezt mi most nem tesszük, bár egyetértünk a megállapítással.) Ed Wood amúgy valóban jelentõs alak (a szakmában B-King-nek, azaz a B-filmek királyának nevezték), ha mással nem, azzal feltétlenül beír(at)ta nevét a filmtörténetbe, hogy minden idõk legrosszabb rendezõje volt. Nem vicc: halála után, a hetvenes években egy - ha minden igaz, az Oscar-osztogatáshoz kapcsolódó - szavazáson elnyerte a „minden idõk legrosszabb rendezõje" megtisztelõ címet. Megtisztelõ? - õ maga egészen biztosan annak vette volna. Ha eszement történeteinek megfelelõen élt-halt maga is, akkor túlvilági figuraként elégedetten tekinthetett le a posztumusz díjátadási ceremóniára.