A történet elején egy haramiabanda teljesen értelmetlenül lemészárol néhány ártatlan embert, köztük egy gyönyörű nőt. Hősünk szomorúan megsimogatja az arcát, majd eltemeti a halottakat. Közben szól Morricone nem különösebben ismert, de annál csodálatosabb zenéje, amely tökéletesen árasztja magából a vadnyugat melankolikus hangulatát. A cím pedig az otthontalanságot sugallja, egy olyan életformát, ahol az embernek nincs igazi otthona. Ehhez képest egyáltalán nem úgy folytatódott a film, ahogyan kezdődött.
Innentől kezdve a mozi átment egy közepesen vicces westernkomédiába, tulajdonképpen a Bud Spencer-Terence Hill féle westernek előfutárának tekinthető a Tetőnk a csillagos ég. A jóképű Guilano Gemma, ahol csak tudja, szívatja, és átveri a szakállas Mario Adorf-ot, de közben persze tudjuk, hogy igazából barátok, és nem is válnának el. Maga a forgatókönyv is körülbelül egy ilyen színvonalon mozog, történetről nem igazán beszélhetünk, az egyetlen érdekes momentum benne, hogy a hőseink valóban megpróbálnak letelepedni egy farmon, nem csak beszélnek róla, mint a westernek többségében.
Nem is lenne ezzel így semmi gond, az ég világon, csakhogy Ennio Morricone fájdalmasan gyönyörű zenéje abszolút nem illik ehhez a filmhez. Lehet, hogy mindössze ezért nem számít ismertebb muzsikának, mert egy ilyen mozihoz készült, nem egy sokkal jobbhoz, amilyenhez valójában illene. ’68-as a film, Morricone munkásságának korai csúcspontján írta ezeket a fantasztikus melódiákat, de még évtizedekig ontotta magából a filmtörténet legjobb filmzenéit.
Legalább ennyire kilóg a moziból a rengeteg brutalitás, amellyel a gonosz banditákat bemutatják, akik szórakozásból gyilkolásznak ártatlanokat úton útfélen, szerencsétlen pincérnőt pedig csak úgy poénból késsel vagdossák. Mindehhez az alapvetően bolondos-mókás hangulat egyáltalán nem illik, így a film sem tud összeállni egységes egésszé.
Azt nem mondanám semmiképpen sem, hogy nem érdemes megnézni, mert már csak a zene miatt is jó, meg a színészek is megállják a helyüket (az ördögi banditavezér, Anthony Dawson), de egy jó történettel, és kevesebb hülyéskedéssel ebből akár remekmű is születhetett volna.
