Filmklubunkban Scal és Santino egymásnak ajánlanak filmeket, majd közösen megvitatják, hogy miért volt - vagy nem volt - érdemes rászánni az idejüket. Ezek a közös filmklubos írások mindig erősen SPOILEResek. Mostani választásunk Woody Allen 2008-as filmje. Ha még esetleg nem láttátok, azt javasoljuk, hogy előbb nézzétek meg, aztán gyertek vissza ide, és írjátok meg kommentben, mit gondoltatok róla.

Santino:

Két amerikai turista, a megfontolt barna, Vicky és barátnője, a szeszélyes szőke, Cristina Barcelonában töltik a nyarat, ahol megismerkednek a sármos festőművésszel, Juan Antonioval, aki előbb Vickyvel fekszik le, majd összeköltözik Cristinával. A helyzet viszont csak akkor lesz igazán bonyolult, amikor felbukkan Juan Antonio exfelesége, a már-már esztelenségig temperamentumos Maria Elena, aki előbb Juan Antonioval eleveníti fel a viszonyát, majd Cristinával bonyolódik leszbikus kalandba, hogy aztán édeshármasra rendezkedjenek be.

A történet tulajdonképpen ennyi, ez alapján igazából egy pornófilm is lehetne. Mármint egy régi pornófilm, aminek még volt története. De ennél a mozinál sem a történet a fontos igazából, hanem a megvalósítás, és ha tudjuk azt, hogy Woody Allen rendezte, akkor azért sejthetjük, hogy erre nem lesz panasz.

Woody Allen egyébként már a #metoo éra előtt egy igen megosztó jelenségnek számított, általában vagy imádta, vagy utálta valaki, középút nemigen volt. Én mindig is imádtam, de tökre meg tudom érteni, ha valakit idegesít ez a kissé sznob, folyamatosan szellemeskedő értelmiségi hozzáállás a világhoz. Nos, aki nem szereti Woody Allent, nekik van egy jó hírem, ugyanis a rendező maga nem szerepel ebben a filmben, így azok számára is élvezetes lehet, akik ki nem állhatják őt.

A kézjegye azért természetesen ott van, elvégre az egyik főhősnő, Vicky valósággal szerelmes Gaudi építészetébe, és amúgy azért vannak Barcelonában, mert Vicky a katalán öntudatról írja a szakdolgozát a mesterdiplomájához. Mondjuk ez már nem hangzik annyira pornófilmesnek. Egyébként Woody Allen majdnem minden filmjébe beleírja a saját karakterét, bár az utóbbi évtizedekben gyakran előfordult, hogy ezt a karaktert már nem ő, hanem Owen Wilson, John Cusack vagy teszem azt, Jason Biggs alakítja. Nos, itt egyértelműen Cristina a woodyalleni karakter, az intellektuel, aki ráébred, hogy akármilyen okos, akármennyire sokat tud a világról, teljesen hiába, mert a szerelem, a vonzalom és a kapcsolatok világa annyira ösztönös és érzéki dolog, hogy lehet ő akármennyire intelligens, ezek fölött egyszerűen nincs valódi hatalma.

Vickyt egyébként Rebecca Hall alakítja, még annak ellenére is szimpatikusan, hogy egyértelműen ő a visszafogottabb, ridegebb személyiség a két barátnő között. Éppen ezért, ahogy telik az idő, látványosan elhalványul a nála sokkal érdekesebb karakterek mellett. A 24 éves Scarlett Johansson Cristina szerepében sem azelőtt, sem azóta nem volt ennyire lehengerlően gyönyörű a vásznon. Az útját kereső, bizonytalan, és lássuk be tehetségtelen - de minden kalandra kész lányról egyszerűen képtelen voltam levenni a tekintetemet. Legalábbis egészen addig, míg meg nem jelent, a nagyon gondosan előkészített Maria Elenát alakító Penelope Cruz, aki még smink nélkül, kócosan, cigivel a szájában egy agyongrafitizett garázs előtt állva is annyira lehengerlően karizmatikus jelenség, hogy egyszerűen mindenkit maga mögé utasít.

Még a mindig nagyszerű Javier Bardemet is, aki a VickyCristinaBarcelona előtt egy évvel még pszichopata bérgyilkost játszott a Nem vénnek való vidékben. Itt meg ő a mediterrán macsó, aki játszi könnyedséggel bolondítja magába a kalandra éhes amerikai lányokat. Akár beismerik maguknak, akár nem. Mindig tudja mit kell mondani, vagy hogyan kell a megteremteni a megfelelő hangulatot. Olyan magas szinten műveli ezt, hogy az néha már-már paródiába hajlik, például amikor elmeséli, hogy az édesapja, aki egyébként költő, azért nem adatja ki a csodálatos verseit, mert csalódott az emberiségben.

Na és mit gondoltok, miért csalódott?

Hát mert több ezer évnyi civilizáció alatt sem tanultunkk meg szeretni...

Na most ez az a mondat, ami csakis és kizárólag jópár pohár bor után, egy eldugott spanyol faluban működhet, mikor már kezd lemenni a nap. Már ha egyáltalán valamikor.

Ugyanis nagyon fontos ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy ez egy amerikai, azon belül is new yorki, értelmiségi nézőpont Spanyolországról. Valahogy úgy képzelem, hogy Woody eltöltött itt pár hónapot, majd az élményei alapján kicsit kikarikírozta ebben a forgatókönyvben a szokásos sztereotípiákat, ahol egy művészpár kapcsolata már olyannyira heves, hogy a viták kötelezően késelésig vagy lövöldözésig fajulnak. Mindeközben Woody Allen az enyhén parodisztikus mesét lerántja nekünk a valóságba, kezdve a csábító, a mediterrán macsó karakterével. Amilyen szépen felépíti nekünk Juan Antoniot, ugyanolyan szépen le is bontja őt, akiről az elején még talán mi is elhisszük, hogy egy, az életet mindenek fölött szerető művészlélek. Aztán először csak az derül ki, hogy mennyire manipulatív valójában. Később, Maria Elena színre lépésével a nagy alfahím átmegy egy esendő kisfiúba, aki nem csak a művészetét lopta az exfeleségétől, de még a saját szabályait sem képes egyetlen percig sem betartani (“Beszélj angolul!"). A film végére pedig már csak egy utolsó dugás után futkorászó, szánalmas figura lesz.

Viszont éppen ezáltal van némi mélysége ennek a kívülálló által írt limonádénak. Vicky meghasonlik a saját elképzeléseivel. Cristina vágyai viszont valóra válnak, ő mégsem kér belőlük. Szóval a kívülálló romantizálása mellett ez a film akar valamit mondani a nőkről, a férfiakról, a szerelemről és a kapcsolatokról úgy általában. Például, hogy Juan Antonio és Maria Elena nem tudnak egymás nélkül élni, de megölik egymást. 

Nagyon szimpatikus Woody Allen hozzáállásában, hogy bár folyamatosan feltárja ezeket az emberi gyarlóságokat, mégsem teszi kifejezetten ellenszenvessé a karaktereit, inkább érzem azt, hogy egyfajta elnéző, összemosolygó, megbocsájtó módon áll hozzájuk. Az egyik lány nagyon tudta, hogy mit akar, és tévedett ugyan, de mégis kitart az elképzelései mellett. A másik lány pedig csak azt tudja, hogy mit nem akar, de talán majd kinövi. A macsó pedig nagyon előadta magát, hogy aztán kiderüljön, valójában legbelül csak egy kisfú, akinek áll a kukija. Manapság már nem sem a női, sem a férfi gyengeségekről nem szokás ilyen megértéssel és belátással beszélni, csakis a szélsőségek és a bestiális gyűlölet hangján. Mert ne legyenek illúzióink, valójában ma már ez a film sem készülhetne el, és nem csak azért nem, mert azóta cancelelték Woody Allent is. Mert hát ebben a filmben Vicky nagyon világosan és félreérthetetlen módon nemet mond többször is Juan Antonio ajánlatára, Juan Antonio pedig ennek ellenére tovább próbálkozik nála, sőt horrible dictu még le is fekszik a lánnyal. 2008-ban ezzel még senkinek sem volt baja, akkor ez még csábítás volt, ma már viszont egyértelműen erőszaknak számítana. 

Sosem voltam még Barcelonában, de Woody Allen érzéki, mesebeli, egyszerre parodisztikus, mélyen emberi, végtelenül temperamentumos és elképesztően gyönyörű Barcelonájába bármikor szívesen elmegyek. A filmet nézve szinte érzem a kora esti nyári szellőt a hajamban, a spanyol vörösbor ízét a számban, a tengernyi virág és persze az óceán illatát, ott vagyok a több száz éves utcákon, a kőépületek árnyékában Scarlettel, Rebeccával és persze Penelopéval. Aztán persze, ahogy mindig is szokott lenni, véget ér a nyár, mindannyian hazamegyünk, és lehet hogy nem változott meg igazán semmi, de mégiscsak kevesebbek lennénk a barcelonai élményeink nélkül. Ahogy a Vicky Cristina Barcelona nélkül is.

Scal:

Sosem voltam még Barcelonában, de tartok tőle, hogy nem Woody sokat vitatott filmje fogja meghozni a kedvem ahhoz, hogy ezen változtassak. Sőt, Barcelona lenne az egyik utolsó uticél, ahova szeretnék elmenni, ahol az egyetlen látnivaló egy katedrális, amit 140 éve képtelenek befejezni, csak mert közadakozásból épül, meg szeretetből meg káromkodásból. Bocsánat, még csak bazilika! Ugyanakkor Woodyt nagyon szeretem, és nagyjából az összes filmjét láttam már, de ez évek óta, hogy úgy mond kisiklott a hálóból. És most már azt is értem miért, mert tudat alatt sejtettem, hogy nem leszünk barátok.

A helyzet az, hogy Woodynak különböző korszakai vannak. Az első a komikusi, vicces korszaka, amikor legyártott pár abszurd vígjátékot, melyek között ügyesen megfért egymás között a zseniális - Fogd a pénzt és fuss! - a ma már teljes mértékben blődli számba menővel - Hétalvó. Utána jött, amikor ezt elkezdte szégyellni, és komolyabb, lélektani darabokat kezdett rendezni, melyekben leginkább a férfi és a nő viszonyát boncolta, megkockáztatom olyan kristálytiszta értelemmel, amit azóta is csak keveseknek sikerült megkarcolniuk. Ekkor készítette azokat a filmeket, - Annie Hall, Manhattan, Hannah és nővérei, Bűnök és vétkek, Férjek és feleségek - amelyek miatt ma érdemes Woodyt nézni, és ez a korszak ki is tartott a korai 90-es évekig. Ezután számára is egyfajta túléléssel vegyes útkeresés jött, amikor néha még beletenyerelt valamibe - Agyament Harry, A világ második legjobb gitárosa -, de már nem akart bizonyítani semmit.

Majd pedig következett a mai napig tartó abszolút rendezői korszaka, amikor már alig, vagy egyáltalán nem szerepelt a filmjeiben, leginkább mert vállalhatatlanul megöregedett - legalábbis abban a tekintetben, hogy elhiggyük neki, egy húsz éves csitri rajta akar lovagolni. Ráadásul ekkoriban filmjei iránt vajmi kevés érdeklődés mutatkozott a tengerentúlon, úgyhogy Woody egy huszárvágással átjött Európába ihletet meríteni és ekkor született közel féltucat olyan munkája, - Match Point, Éjfélkor Párizsban, Rómának szeretettel - melyek közé sorolandó mai alanyunk tárgya is.

A baj csak az, hogy én is azon Woody-sznobok közé tartozom, akik sokkal kevesebbre értékelik azon munkáit, amelyekben nem szerepel. Úgyhogy ezt az éráját már inkább kötelességből kísértem figyelemmel. Úgy gondolom, amit el akart mondani, azt már megtette. Nem egyszer azon kaptam a mestert, hogy saját magát ismétli, vagy próbálja trendibb köntösben feltüntetni. Amikor pedig nem saját magától kölcsönöz, akkor valaki máshoz nyúl vissza. Mint itt Francois Truffaut-hoz, akinek legendás Jules és Jim-jéből vett át nagyon sok elemet. Kezdve a groteszk szerelmi háromszöggel, a folyamatos narráción át, egészen a boldog, önfeledt nyári vakációig, amely, mint tudjuk nem része az évnek, vagyis nyugodtan viselkedhetünk bárhogy, legfeljebb azt mondjuk nem ér a nevem káposzta a fejem.

Barcelona városába meg is érkezik ezen a nyáron a két káposztafejű, akiket Vikinek és Krisztinának hívnak, de hívhatnánk őket Szép és Okosnak is, ha nem lenne akképpen, hogy ebben a filmben az okos is szép, aki ebben az esetben Rebecca Annie Hall. Itt rögvest meg is ragadnám az alkalmat, hogy vitatkozzak barátommal, mert szerintem Hall csupán azért tűnhet szürkébbnek, mert a történetben a mozgás egyértelműen Antonio körül van, márpedig Hall az esetek 90%-ban nincs Antino körül. Úgyis fogalmazhatnék, Hall volt, Hall nem volt. De, amikor van, olyan szinten magamögé utasít mindenkit, hogy azt öröm nézni, csak éppen a plakátra nem fért rá. Hogy ő lenne a vudieleni karakter azzal meg azért nem értek egyet, mert nekem speciel nem tűnt fel, nyilván megzavart a nem váltás, de persze lehet így. Bár továbbra is úgy vagyok vele, hogy ez a karakter leginkább akkor működik, ha maga Woody alakítja.

Sokáig nagy kedvencem volt Johansson is, olyannyira, hogy meg nem érdemelt módon be is választottam a kufircolós listámba. De hát sajnos azóta tucat Marvel szuperhőssé degradálta saját magát, és ebben a filmben sem tudott túllépni a buta szőke nő sztereotípián, aki mindenáron szeretné megvalósítani önmagát, de valójában azt se tudja mit akar. Ha választanom kellene, még mindig inkább butának tartanám, mint tehetségtelennek, mert ez utóbbit sehogyan sem tudná előcsalni belőle Maria Elena, ha nem lakozna ott a szikra. Az ilyenekre mondják csiszolatlan gyémánt. Míg az ostobaságon nem nagyon lehet csiszolni. Nap mint nap találkozni ilyen művészkedésbe menekülő, útkereső libákkal, akik önbizalomhiányosak, de azért szeretnék a visszacsatolást is, hogy ők aztán mennyire jó nők, mire a vége az lesz, hogy az első jöttment lekúrhatja őket a toi-toi wc-ben, még akkor is ha az a jöttment egy másik nő.

Nemrég készült az életükről egy zseniális film, a méltatlanul hanyagolt Világ legrosszabb embere csak Cristináról szól Vicyk nélkül. Az a fajta individuum, aki mindig abba kap bele, amihez éppen kedve van, azt csinálja, amit éppen akar, és persze egy darabig megy is neki, amíg a bájos pofijával el tud csábítani bárkit. Minderre ez a film is jól rezonál, mert látszólag Cristina benne lenne a szexben, de azért mórikálja magát, hogy nem ártana egy kis csábítás. De hát ki akar elcsábítani egy sült galambot, ott csak ki kell tátani a szájinkót. Az a jelenet még talán jó is lett volna, ha pofán hányja Bardemet, akit latin szeretőnek akarnak eladni.

Ezek után következik a film egyetlen értékelhető szegmense, amikor az Epic Fail után Antonio jobb híján Vickyvel vigasztalódik, és elviszi apjához Oviedoba. Sikeresen elvarázsolja intellektusával a lányt, - hiszen az ilyeneknél először egy hullámhosszra kell kerülni - majd magáévá is teszi. Elég erősen aláhúzva a tételt, miszerint minden nőt le lehet fektetni, csak a megfelelő utat kell megtalálni a lába közé, valamint nemekből lesznek az igenek és még sorolhatnám. Hall remekül adja át ezt a pálfordulást, ahogy a felettes énje minden porcikájával tiltakozik a faragatlan, és túlságosan őszinte Antoniotól, miközben legbelül az ösztön inkább afelé tolja, hogy adja magát ennek az ősembernek, - de ez csak megfelelő környezetben, megfelelő előkészítés után történhet meg, pl. nincs kotnyeleskedő barátnő a közelben, aki irigységből lebeszélné az amorózóról. Vicky ezután egész sok mindent képes lenne kockára tenni, ha a férfi folytatná a kapcsolatot. Ami magában hordozza egy elfojtott egzisztencialista dráma lehetőségét is.

De nem folytatja, mert már megkapta, és ki a franc akar magának egy folyton ellenkező, önmagát kvalifikáló, és mindenre ésszerű magyarázatot kereső nőt? Minthogy Cristina is felgyógyul pikk pakk a fekélyéből - bitch pls - neki is bekő tóni. Aztán mivel Antonio ilyen kényelmes fickó maga mellett tartja ágymelegítőnek. Persze Antonio is megéri a pénzét. Bardemmel mint legtöbben én is a hülyehajú bérgyilkosként találkoztam először, úgyhogy eleve nehéz befogadjam, mint hősszerelmes művészt. Bár hozzá kell tegyem egyáltalán nem ellenszenves figura, sőt talán még fogalmazhatnék úgy is, kifejezetten örülök, ha felbukkan egyik másik filmben. Itt is jót tett neki, hogy egy ponton kiderül ez a menőzés csak egy álca, ami mögé elrejti valódi énjét, ami szépen kiviláglik a film során. Nekem már az is furcsa volt, hogy Cristinához ennyire ragaszkodik, inkább úgy képzeltem el, aki minden különösebb nehézség nélkül szedi fel és dobja el a nőket.

Mindezek miatt, a film, hogy úgy mondjam elfárad a második felére, pedig egyáltalán nem hosszú, sztenderd Woody Allen hosszal bír, azaz 90 perces. Azonban Hall háttérbe tolásával az egész elbillen egyfajta latin szappanoperává, amit csak súlyosbít Cruz megérkezése, akarom mondani meteorszerű becsapódása, aki nagyjából úgy viselkedik, mint Helena Bonham Carter a valóságban. Szerintem nagyon rosszat tett a filmnek, hogy behoz egy ennyire domináns karaktert az 50. percben, aki aztán leuralja a vásznat, és elveszi a játékidőt a már felépített karakterek elől. Teszem azt, ha ő nincs, akkor több játékidő jut Vickynek, a szerelmi háromszög pedig a két barátnő és a férfi között alakulhatott volna ki, ami, ha nem is pornófilmhez, de sokkal bonyolultabb kérdésekhez vezethetett volna.

Egyetlen nagy tanulság, amit kapunk a filmtől; a nők továbbra sem szeretik, ha egy férfi az anyjával él, de nem zavartatják magukat, ha mindezt a feleségével teszi. A probléma csak az, hogy Antonio felesége egyben anyáskodik is felette, és miután ennek tanúja volt Cristina kiábrándul lovagjából, és afféle Noszty fiús léhasággal bújik ki a számára egyre kényelmetlenebbé váló kabátból. Ő sem akar tagja lenni annak a bizonyos klubnak, amelyik elfogadná tagjának. Az ő szála, hogy úgy mondjam tiszta, nyilván szerzett valami tapasztalatot, kipróbált ezt azt, járt egyet, de sok mindent nem szedett fel magára, és nyilvánvalóan még fog kapni az élettől jó pár pofont.

A film igazi tragikája egyértelműen Vicky, aki meghasonlott önmagával, megcselekedte azt, amiről azt hitte képtelenség, majd ezek után mégis hozzáment ahhoz a férfihez, aki egy unalmas, kocka alak, amit Chris Messina minden egyes vásznon töltött pillanatával csak erősít. Végtelenül sótlan és kellemetlen fickó, de nyilván neki ez volt a szerepe. A legjobb az egészben, hogy mindenre maga Vicky is ráébred menet közben, mégsem tesz ellene semmit, csak a fogaskerekek csikorognak odabent a buksijában. A záró képen minden ott van az arcára írva. Hogy vele mi lesz bevallom engem jobban érdekelt.

Mindezek miatt jobban örültem volna, és kétségtelenül jobb film is születik, ha ez a szerelmi légyott, hármas nevezzük aminek akarjuk inkább Vicky, Cristina és Antonio közt jön létre, semmint Cristina, Antonio és Maria-Elena közt. Mert így egy kissé, hogy úgy mondjam kihagyott ziccer a film. Emiatt kicsit úgy is érzem, Woody ismeretlen terepre tévedt, ahova mindenáron be akarta szuszakolni az ő New York-i értelmiségi neurotikusságát. A film pedig megelégszik a jöttem, láttam, történt velem ez az álbölcsességgel.

A sorozat további részei -

1. - Alibi test (1984) - Brian de Palma

2. - Penge (1998) - Stephen Norrington

3. - Csillagember (1984) - John Carpenter

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4