Olyan 5-6 éves lehettem, amikor először láttam a Conan-t. Éjfél előtt kezdődött a Pro Sieben adásán, reklámokkal együtt körülbelül hajnal 2-ig tartott, de hát ez nekem már akkor sem jelentett problémát, ahogy az sem, hogy németül beszéltek, én meg egy szót nem értettem belőle, ugyanis a filmnek finoman szólva sem a dialógusok adják az erejét. Nagyon nagy hatással volt rám a Conan, néhány rokonom ki is akadt, amikor Thulsa Doom lefejezését rajzoltam meg, nem spórolva a piros zsírkrétával. Jópár évvel később, amikor az rtl klubon leadták, nagyot csalódtam: nem elég, hogy barbár módon kivágták az összes brutálisabb jelenetet, ráadásul a szinkron is pocsék volt. És végre értettem mit beszélnek, de valahogy mindig több jelentőséget sejtettem a német szavak mögött, mint amennyi valójában rejlett. Aztán a Conan mégis a legelső dvd-im között volt, jól emlékszem, hogy pontosan 7 ezer forintot fizettem érte, de úgy éreztem, maximálisan megérte. Végre tökéletes képminőségben láthattam, szélesvásznúan, és eredeti hanggal. Akkor betonozta be örök helyét a kedvenceim listáján. Furcsa, mert a Conan, a barbárról alapvetően azt feltételezi mindenki, hogy egy gagyi B-film: egyszer egy haverommal megnézettem, aki nagyon kételkedő volt, nem igazán tudta komolyan venni, egészen addig a pillanatig, amíg főhősünk anyját egy laza kézmozdulattal le nem fejezték. Ez megadta az alaphangot és a kellő drámaiságot a film további részéhez.  

Rögtön a stáblista előtt a mai gondtalan és unatkozó msn-facebook generáció kedvenc, ám szerintem vitatható Nietzsche idézetét láthatjuk, de ’81-ben ez még nyilván nem ment olyan közhelyszámba, mint manapság. A narráció maga remekül felvezeti a film hangulatát, majd megszólal az a zene… Basil Poledouris aláfestő zenéje igazi nagyzenekari klasszikus, csak a legnagyobb szuperlatívuszokban lehet róla beszélni. Az hagyján, hogy folyamatosan szól, és olyan tökéletesen illik a Conanhez, annak minden egyes képkockájához, amihez foghatót csak a Sergio Leone-Ennio Morricone párosnál említhetünk, ráadásul előre meghatározta a fantasy filmek zenéjét. Nagyon dallamos, és sokszínű soundtrackről van szó; ha kell archaikus, mégis dinamikus, kőkemény és kegyetlen, miközben lehet hősies és fenséges, viszont ugyanígy lágy, gyengéd és gyönyörű. Olyan zene, ami nem csak tökéletes egységbe forr össze a filmmel, de alapvetően egy magasabb színvonalra emeli az alkotást, ráadásul önmagában is roppant élvezhető.

A jelenetekben, illetve a jelenetek megvágásában ugyanez a dinamika érhető tetten. A stáblista alatt egy kard elkészítését láthatjuk, aminek még sok szerepe lesz a történetben, az apa monológja a kardról („Nem bízhatsz sem emberben, sem állatban, sem asszonyban, csak ebben bízhatsz”) szintén remek. Egyébként nem tudjátok képzelni, mennyire keveset beszélnek a játékidő során, és hogy mennyire nincs is erre szükség. A csodálatosan szép operatőri munka, a remek megvilágításokkal, tájképekkel, a fantasztikus zenével tökéletesen elmesélik számunkra a történetet, felesleges szavak nélkül is.

Rögtön a történet elején egy brutálisan izgalmas csatajelenetben találhatjuk magunkat, amiben könnyen magával ragadja az embert a szenvedély. Minden bizonnyal a kor legjobb harci jeleneteit láthatjuk a Conan, a barbárban, ami természetesen még nincsenek telenyomva trükkökkel, hanem igazi test-test elleni küzdelmet láthatunk a mai filmekhez képest hosszú snittekben, remek ötletekkel, és nagyon-nagyon erőszakosan: van itt minden a belek kifordulásától, a csonkoláson át, a spriccelő vérig és a levágott fejekig. A mozi vége felé még a kamerába is belefröccsen egy kis vér, de ezek igazából mind csak úgy mellékesen megtörténnek, nem csinálnak nagy ügyet belőle, nem élvezkednek az erőszak ábrázolásában, nem próbálják meg nevetségessé tenni, az majd csak a későbbi évtizedekben fordult elő.

A történet maga egyébként borzasztóan egyszerű: véletlen sem találunk sehol sem egy csavart, vagy egy fordulatot, minden halad szépen előre a maga mentén. Az epikus igénynek megfelelően nem pörög veszettül a cselekmény, hanem nyugodtan van időnk elmerülni Conan világában. Ezt a világot pedig szavak nélkül is úgy mutatja be, hogy minden magától értetődő, és nem kell feltennünk kérdéseket. Ugyanis ahhoz képest, hogy alapvetően fantasy-t láthatunk az alkotók szerencsére a trükkök terén visszafogták magukat, és csak addig nyújtózkodtak, ameddig a takarójuk ért, nem úgy mint a szintén ebben az időben készült Titánok harcában. A legnagyobb trükk a Conan-ben egy óriáskígyó, ami tényleg egy csöppet gagyinak tűnik, de szerencsére a vágással, meg a beállításokkal igyekeztek a lehető legjobban megoldani a jelenetet.

És bár a főgonosz egy mágus, mégis csínján bántak a varázslásokkal, illetve a mágiával, ez inkább csak némi egzotikus mellékízként jelenik meg a Conanben, ami jelentősen hozzájárul a filmélményhez. Ugyanígy a történet eleje fele található egy meglepő horrorjelenet is, amelyben a gyönyörű boszorkány szex közben vérszomjas fenevaddá változik. Ez a rész egyébként a mai napig hátborzongató és hatásos, pláne ha az embernek volt már dolga olyan vadmacskákkal, akik igazán képesek bevadulni szex közben. Nagy előnye a Conannek, hogy mindezek mellett a mai fantasyktól eltérően nem veszi magát túl komolyan, hanem némi humorra is jutott idő, bár ezeknek általában állatok látják a kárát: elég csak a főhős kutyaszőr kabátjára gondolni, vagy a leütött tevére, esetleg a felrúgott patkányra. Nem hiányoznak az ütős szövegek sem, mert ritkán beszélnek, de amikor igen, az általában találó.

 Bár érdekes, hogy Schwarzi hallgatagsága miatt a legtöbb szereplő gyakorlatilag kénytelen monológokban beszélni, és még mindig így járunk a legjobban. Jó öreg kormányzónk ugyan már ekkor is kellő tekintéllyel és kisugárzással rendelkezett a vásznon, ráadásul abszolút ereje teljében láthatjuk, hihetetlenül kidolgozott testfelépítéssel, viszont a színészkedés még egyáltalán nem ment neki. Ha beszélni, az valami katasztrófa, de úgy tűnik egyre jobban belejött a dologba. Szerencsére legelőször a játékidő 23. percében szólal meg, és később sem viszi túlzásba, a végére mégis jut neki egy elég hatásos monológ. Amikor a tengerparton gyakorolja a kardfogatást, az pedig már a ’80-as évek egyik örökké emblematikus pillanata marad. Itt és sok helyütt a testépítő múltja is érezhető elég rendesen, gyakorlatilag végigpózolja az egész filmet.

A főgonoszt pedig James Earl Jones alakítja, akinek Darth Vader hangja mellett, ez a másik filmtörténeti szerepe. Végtelenül gonosz, démoni karaktere hihetetlenül szuggesztív és emlékezetes. A szektavezér mágus figura ennek nyomán még előfordult néha más filmekben, például A vadak urában, de sohasem volt ilyen emlékezetes, mint itt. Élet-halál és a varázslati fortélyok uraként már-már legyőzhetetlennek tűnik, a nagy leszámolás előtt még kőkemény barbárunkat is kis híján sikerül átvernie.

A főhősnőt, Valériát Sandahl Bergman játssza, aki nekem nem igazán a szépségideálom, mégis kiváló a szerepre. Nagyon atletikus színésznőről beszélünk, így a harcjelenetekben legalább kellően hiteles (nem úgy, mint Brigitte Nielsen a Vörös Szonjában), miközben egy aranyos, és szerethető lány képe is kirajzolódik, hála a magányról szóló monológjának. A női szereplők egyébként kivétel nélkül vonzóak, de egyikük sem az az üres szépség, nagyon jól lettek kiválasztva, mindenki a szerepének megfelelően. Ugyanez igaz a férfi mellékszereplőkre is, akik között még egy olyan nagyság is tiszteletét teszi, mint Max von Sydow a király szerepében. Szerencsére neki is jutott egy hatásos monológ, mint minden fontosabb szereplőnek.

A forgatókönyvet Robert E. Howard történetei alapján John Milius és Oliver Stone írta. A film látszólagos egyszerűsége ellenére kiváló munkát végeztek: kiválogatták a novellák legerősebb pillanatait úgy, hogy a történet tökéletesen összefüggjön, egységes és epikus legyen. John Miliust mára már elfeledtük, pedig a ’70-es években az Új Hollywoodi fenegyerekek közé tartozott, abba a társaságba, ahova a legnagyobb amerikai rendezők: Coppola, Spielberg, Lucas és Scorsese, akiknek rendszeresen be is segített olyan legendás filmekben, mint A cápa, vagy az Apokalipszis most. Nem rendezett viszont túl sokat, én egyedül a Vörös hajnal című förtelmet láttam tőle, de valószínűleg érdemes lenne megtekinteni a Conan előtti filmjeit. Oliver Stone-t pedig remélem nem kell senkinek sem bemutatnom: ő a Sebhelyesarcú írója, a Szakasz és a JFK rendezője, ma hivatalosan Amerika élő lelkiismerete. Ilyen emberek pedig nem hozhatnak össze akármilyen gagyit.

A Conan, a barbár végső narrációja után reménykedhettek a nézők a hasonlóan grandiózus és epikus folytatásokban, de sajnos csak egy borzasztóan gyenge gyerekes B filmet kaphattak, aminek nem sok köze volt az eredeti történetéhez, hangulatához és színvonalához. Ráadásul a hasonló félmeztelen, izmos fantasy hősök elárasztották a Conan után a világ filmvásznait, elsősorban az amerikaiaknak, és persze az olaszoknak köszönhetően, kivétel nélkül a B kategória szintjén maradva.

Azonban a Conan hatásos jelenetekre épít egész végig, és tökéletes egyensúlyt talált a kaland, az akció, a vér, a dráma, a humor és a misztikum között. Egy kőkemény és bátor film, amely vállalja a saját egyszerű mivoltát, de abban a tökéletességre törekszik, és ebben az egyszerűségben rejlik a nagyszerűsége. A Conan, a barbár ugyanis sokkal több sima kardozós fantasy filmnél: egy már-már művészi szintre emelt filmélmény, az akaraterőről, célokról, az ember hozzáállásáról, a veszteségekről és a szerelemről.